Black Mountain: The Canvas

Fekete Hegy: Vászon

A szerkezet rozogának tűnt, Shiqra azonban olyan rejtett mintákat látott, melyekből tudta, hogy biztonságban van, és biztos volt benne, hogy el tud még jutni néhány emberhez, mielőtt a beomlás veszélye valóssá válna. Egyre beljebb vezette embereit az aszteroida kolónia gyomrába. Túlélők után kutatott, akiket megjelölt és felkészített a beérkező segítők fogadására, majd ellenőrizte az építmény stabilitását, hogy mentőcsapatával biztonságban haladhasson tovább.

Shiqra EVE Nővéreinek felderítőcsapatát vezette. Ők érkeztek a helyszínre először, gyorsan haladtak, megkeresték a segítségre szoruló áldozatokat és továbbálltak. Szándékosan gyér felszerelésül nagy része építési és bontási eszközökből állt. Volt náluk letapogató is, ami hő- és elektromos források után kutattak, a szétesés küszöbén álló terepeken azonban csak a legritkább esetben voltak ezek képesek megfelelően működni.

Az útjuk három irányba ágazott szét, ezek közül az egyik még szabad volt, a másik kettő beomlott. Szemi letapogatójának állításával Shiqra óriási hőséget látott a lezárt járatokon túl. A túloldalon valószínűleg tomboló tűzvész fogadta volna őket, ami nem jelentett veszélyt a Nővérek számára, ám lehetetlenné tette az automatikus életfelismerést.

Shiqra egy pillanatig gondolkodott, a három útvonalat mérlegelte. Nem engedhette meg magának a hosszú várakozást; a bányában rekedtek ideje rohamosan csökkent. A bal utat, az egyik beomlottat választotta és jelezte csapattársainak, hogy fúrjanak bele egy lyukat. Mindannyian tűz- és ütésvédő öltözéket viseltek, egész fejet takaró maszkokkal, melyekben légszűrő, éjjellátó berendezés és adó-vevő is volt, bár ez utóbbiak a legritkább esetben voltak aktívak. Ezek könnyen használható példányok voltak, a csapat azonban már régen hozzászokott a néma beszélgetéshez. Lent a sötétben, a halált ölelve a szavak feleslegesek voltak, üresek.

Csapata, akik kérdés nélkül engedelmeskedtek az utasításainak, felállított egy Küllő bombát. Ez egy szupersűrű, összekapcsolt tritániumtűkből álló szerkezet volt, ami egy elszigetelt kamrában állt. Ennek közepén egy apró elsütő szerkezet helyezkedett el. Amikor egy Küllő megreped és a tritánium levegőt ér, heves tágulásba kezd, eközben pedig a közelében mindent félrelök. A tritáliumküllők egymáshoz kapcsolódnak és egy összetett, leginkább tengely nélküli kerékre hasonlító poliéderré állnak össze. A küllők tökéletesen kiegyensúlyozottak és végeredményben egy akkora lyukat csináltak a falban, melyen egy ember átfér. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy a mentőcsapat teljes felszerelésben átférjen rajta, de erre nem is volt szükség. A felderítők csupán megkeresték az embereket; nem gyógyították őket, a rendes mentőknek pedig megvolt a maguk bontófelszerelése.

A csapat átment a Küllő által készített résen és továbbsietett. Réseken és csúszdaszerű képződményeken vágtak át Shiqra vezetésével, olyan érzés volt, mintha szellemekre vadásznának, ahogy egy szív óramű pontosságú dobolását keresnék, mielőtt az utolsó ütem véget érne. Tétovázás nélkül fordult be minden kanyarnál, magabiztos léptekkel haladt keresztül a folyosókon. Senkinek sem vallhatta be a dolgot, de mostanra már kiismerte a járást. Kezdte meglátni a mintákat.

Érezte, ahogy távolodni kezd a menettől, kilép a testéből, mintha fizikai önmagát valami külső erő irányítani, és visszaemlékezett az első olyan küldetéseire, melyek során nagyobb mészárlás helyszíneit kellett bejárnia.

Részt vett néhány közönséges felderítő küldetésben, és imádta ezeket, de még így is habozott az állással kapcsolatban. Egy kilátástalan, drogos és önpusztító életből menekült és remekül beilleszkedett a Nővérek csapatába, ám mindig félt a visszaeséstől, vagy hogy elveszti az irányítást. Úgy érezte, mélyen a lelkében van egy összegömbölyödött valami, amit soha nem lesz képes irányítani, és miközben túljutott az elvonási tüneteken és megtapasztalta az emberek segítése felett érzett örömöt, - és az elvesztésükkor érzett szomorúságot és rémületet, - lelke legmélye továbbra is érintetlen, várakozó maradt.

Az első tömeges mentőküldetésén történt, egy másik, gyilkos kapszulások által tönkretett kalóz finomítóban, amikor először találkozott egy csomó csapdába esett, szenvedő, sikoltozó emberrel, hogy valóban érezte, ahogy lényének mélyén valami megtörik. Rémisztő érzés volt, olyannyira, hogy elméje elhagyta testét és önmagát figyelte, ahogy megjelöli azokat az embereket, - követőket tesz rájuk, hogy a mentőcsapat rájuk találhasson és súlyossági sorrendben oltalmukba vegyék őket, - majd továbbáll más életeket keresve. Csak sokkal később döbbent rá, hogy nem épelméjűségének megmentése miatt szakadt ki testéből; azért történt, mert végre-valahára úgy érezte, hogy valami, önmagánál sokkal nagyobb dolognak a részese. Már nem ő volt megfigyelt kis világának lényege és középpontja, és a benne lévő mag, az összesűrített lehetőségek tárháza válaszolni kezdett erre az új, kitáguló világra. Kezdett kibontakozni, kinyújtózkodni.

A jelenben Shiqra egy újabb átjárónál találta magát. Elhaladtak még néhány ember mellett, út közben megjelölték őket és most a bánya mélyebb, kevésbé bejárt részénél találták magukat. Itt már annyira vastag volt a sziklafal, hogy semmilyen jel nem tudott rajta áthatolni, így kizárólag ösztöneikre hagyatkozva, kommunikációs lehetőségek nélkül kellett haladniuk. Több lehetséges útvonal közül választhattak, Shiqra pedig azonnal felderítőpárokra osztotta fel a csapatát, majd mindannyiukat egy-egy bejárathoz küldte. Az egyik embere, talán a felett érzett idegességében, hogy vakon és a kommunikáció lehetősége nélkül kell továbbmennie, túlzott vidámsággal, fennhangon megjegyezte, hogy Shiqra mintha mindig tudná, hová kell mennie, hogy úgy vezeti őket, hogy nem végzik egy lezuhant gerenda vagy rájuk robbanó sav vagy hasonló alatt. Hangja puskalövésszerűen hasított bele a csendbe, a csapat többi tagja is mocorogni kezdett, ő azonban csak felnevetett és azt válaszolta, hogy már elég sok ehhez hasonló küldetésen vett részt. Ez nem volt válasz a kérdésre, ezt ő is jól tudta, azonban a bánya fojtogató sötétjében ez is elég volt, és a kedélyek megnyugodtak.

A felderítőpárok elindultak; akik nyitott bejáratokat kaptak, szaladni kezdtek, míg azok, akiknek először el kellett takarítaniuk a romokat, előkészítették a Küllő bombákat. Shiqra figyelte, ahogy csapata lassan szétszéled. Előírás szerint párokban kellett haladni, azonban csapatvezetői beosztása és a Nővérek legjobb felderítőjének címe elegendő volt ahhoz, hogy teljesen egyedül kutathasson tovább. Ő ezt azzal magyarázta, hogy mikor rálelt egy nyomra, olyan gyorsan követte azt, hogy a többieknek problémát okozott a nyomában maradni; és emberei, akik már jó ideje vele együtt szolgáltak, teljesen egyetértettek vele ebben.

Mikor utolsó csapattársától is búcsút vett, beindított egy Küllőt az egyik megmaradt járaton, amit saját magának jelölt meg. Várt, amíg biztos volt benne, hogy mindenki más hallótávolságon kívül került, majd visszaszaladt azon a járaton, ahonnan jöttek, amíg el nem ért egy oldaljáratot, amit korábban nem vettek észre. Nehéz volt meglátni; a bejárat a bánya egyik sötét részében volt, amit még az éjjellátójuk sem tudott elkülöníteni, és ami nem volt rendesen alátámasztva, és így egy romokkal borított, eredménnyel nem kecsegtető zsákutcának látszott.

Shiqra azonban ennél jobban tudta. Látta a jeleket.

Némi robbanószerrel eltakarította a romok egy részét, majd egy Küllővel akkora lyukat csinált rajta, amin át tudott mászni. Mikor átért, lekapcsolta a Küllő biztosítóját és kikapcsolta. A romok visszazuhantak a lyukba, mintha az soha nem is lett volna ott.

Shiqra leereszkedett.

Ahogy egyre több küldetésen vett részt, egyre jobban vágyott rá, hogy a véresebbekben is részt vegyen, azokban, amik teljesítése után a résztvevő mentők általában kapnak néhány nap szabadságot. Az érzés, hogy valami nagyobb dolog részese lehet, nem mint egyén, ám mégis egy fontos szerepben, állandóan ott motoszkált a fejében.

Végül látni kezdte a jeleket. A mozaik többi darabját. Az apróbb ecsetvonásokat.

A benne gömbölyödő dolog, az a mag, amit senki nem látott, volt az az ébredő megértés, hogy valaki áll a dolgok mögött. Valaki elkészítette ezeket a helyzeteket, és arra használja őket, hogy egyfajta élő - és haldokló - műalkotásokat hozzanak létre bennük. És Shiqra, vonzódása miatt, a mestermű részévé vált.

Persze könnyen lehetséges, hogy egyszerűen csak megőrült. Ebben cseppet sem kételkedett. Ám az érzéseiben sem, hallgatott rájuk. Más csapattagok gyakran beszéltek arról, hogy az ember tegye magát érzéketlenné ezekkel a tapasztalatokkal szemben, ő azonban irtózott ettől a hozzáállástól. Át akarta érezni az egészet. És szépen, lassan, kezdte meglátni a mintákat.

Egy új, döbbenetes képességet sikerült kifejlesztenie, mégpedig hogy élő túlélőket talált még olyan helyeken is, ahol a helyi interferencia miatt a letapogató eszközök semmit nem tudtak érzékelni. De tudta, hogy egyszerűen csak oda vezették, hogy próbára teszik őt. Minden fordulónál egy előjelet látott. Ezek néha egyértelműek voltak, bár senki más nem látta azokat: egy különösen letört kő hevert a többi között, vagy egy ruhadarab lógott a plafon egy nem túl feltűnő részén, vagy egy alig észrevehető vérfolt egy szinte teljesen elrejtett felületen, ezek mind oda nem illő dolgok voltak. Soha nem tett említést senkinek ezekről a jelekről, egyszerűen csak követte őket. Ahogy haladt, ezek elkezdtek eltünedezni, helyüket pedig átvette egy sokkal hatásosabb dolog, a bármiféle fontos dolog hiánya. Egyes járatok csendje és üressége legalább annyit elárult neki, mint a korábbi zajok és képek. Ezek be nem teljesített lehetőségekről beszéltek; valami lehetett volna ott, mondták, és mivel nem volt, ezért neki tovább kell nyomoznia.

Shiqra úgy döntött, volt valami, ami ezekért a katasztrófákért felelős, egy minta a vérben és tűzben, ami vezette őt.

Csak helyenként történt meg, voltak olyan mentőküldetések, amik nem vitték őt közelebb a felsőbbrendűséghez. Azonban megtanulta felismerni azokat, amik ilyenek, például abból, hogy mikor történtek meg, milyen körülmények között, és egyre több és több ilyet talált. És minden alkalommal egyre mélyebbre vándorolt, lelke legmélye kinyújtózott és megtöltötte testét igazsággal és művészettel.

Lefelé haladt a lyukban, sötét helyeken vezették át a minták, amiket követett. Néha látott egy utalást, máskor nem. Ez legalább annyira volt egy beavatás, mint meghívás.

Végül elért egy újabb romhalomhoz, ami teljesen üres volt, mentes mindenféle érdemlegességtől. Az élet teljes hiánya elegendő meghívó volt számára. Felrobbantott egy Küllőt, lyukat nyitott a túloldalra és átmászott rajta.

Egy nagy, kör alakú szobába jutott, ami egy nyilatkozat volt, egy élő műalkotás. Testeket látott szétszórva, darabokra tépve és megégve, és néhányat, amik még életben voltak, de már csak pislákolt bennük a láng. Bányászfelszerelést látott itt, amit valaki mostanában használhatott.

A szoba közepén pedig, egy nagy halom felszerelés tetején üldögélve, mintha császár lenne egy trónon, ült egy férfi, aki később Yorlas néven mutatkozott be. Egy méretes puskát tartott a kezében: egy vénatépőt.

Yorlas, aki láthatóan jól érezte magát ott, ahol ült, még hátrébb dőlt és fáradt szemekkel Shiqrat figyelte. Majd felemelte a vénatépőt, Shiqra felé irányította és lőtt.

A másodpercnek abban a tört részében Shiqra önkéntelen reakciója az volt, hogy ne ugorjon félre a lövés elől, ne is mozduljon el a röppályája elől, hanem álljon egy helyben és fogadja el a dolgot. Kellett a testének egy pillanat, hogy rájöjjön, még semmi nem hasított belé. Igazán meglepődött azon, nem csupán ösztönösen, de értelmileg is, hogy nem lőtték le. Rájött, hogy elfogadta a rálövést, szinte mint egy újjászületést, és hogy ez a férfi, akiről minden kétséget kizárólag tudta, hogy ezért a katasztrófáért és oly sok másikért is felelős, volt a művész, akinek vörös festéke beborította Shiqra lelkének vásznát.

Shiqra eztán ráébredt, hogy valami mást is lelőttek, és hogy bármi is volt az, mögötte csapkodott és borzalmas, visító hangot ad ki magából. Nem pillantott hátra. Minden lényeges maga előtt volt: a művész és a mestermű, és egyenlő remegéssel és örömmel közeledve hozzájuk, az esdeklők.

Yorlas méretes puskája csövével egy, a földön heverő, csillogó dolog felé bökött. Egy kés hevert ott. - Vedd fel - mondta Yorlas, - és végezz magaddal.

Shiqra tétovázott. Nem mintha nem lett volna hajlandó teljesíteni a kérést, egyszerűen csak meglepődött. A késhez lépett, felemelte, méregette egy ideig a kezében, óvatosan végighúzta ujját a penge élén. Éles volt, és tudta, hogy ha bekapcsolja diatermikus mezejét, minden gond nélkül magába tudná döfni.

Ezt nem akarta megtenni. Élni akart. Persze, hogy élni akart. De ez nem erről szólt. Nem ő volt a művész, és nem az ő döntése volt saját sorsa felől rendelkezni. Ő az ecset volt, amivel a művet megfestették, és a vászon, ami hálásan fogadta el a rá festett művet. Az eszközök nem ellenkeztek a mesterükkel. Büszkeség ébredt benne, mert rájött, hogy emlékeztetik a helyzetére, és bár még mindig úgy érezte, hogy hasznos lehet, nem kérdőjelezte meg a művet. Tudta, hogy tettével egy olyan célt szolgál, ami jóval túlmutat önmagán.

Yorlas félretette a vénatépőt, álla alatt összefűzte ujjait és feszülten figyelte Shiqrat.

Shiqra felemelte a kést, maga felé fordította és már épp döfni készült, amikor Yorlas felkiáltott. - Állj!

A csendben csak a falak néma légzését lehetett hallani, az elfeketedett falakra lecsapódó, összegyűlt páracseppeket és a körülöttük heverő életek köhögéseit és bugyogását, ahogy eltávoztak.

- Változott a terv - mondta Yorlas, és fejével egy sarokban heverő test felé intett. Egy alig mozgó ember volt, akit elég csúnyán összevagdostak és megvertek. Egy női alak volt, szakadt bányászruhában. Vékony volt, és a sérüléseit leszámítva nem tűnt sem öregnek, sem megtörtnek; nem dolgozhatott a bányában egy évnél hosszabb ideje. Hosszú, fehér, göndör haja volt. Talán felügyelő lehetett, vagy egy mérnök, aki a berendezést vizsgálta.

Tétovázás és különösebb sietség nélkül Shiqra, kezében a késsel a nőhöz lépett, megragadta a hajét és oldalra fordította, hogy jól lássa a nyakát. Erősen tartotta, ha esetleg el akarna kezdeni küzdeni vele, ám erre már nem volt szükség; a szemei elfordultak szemgödrében, hogy egy pillantást vethessen rá, egyébként könnyen kezelhető maradt. Shiqra leguggolt és lassan a torkába nyomta a kést.

Köhögő mozdulatokat tett, de egyébként nem moccant, Shiqra pedig lustán eltöprengett azon, mit tehetett vele a művész, ami ilyen higgadtságot eredményezett. Egy ideje már biztosan itt voltak. Tudta, hogy a nő már haldoklik, de úgy érezte, hogy ennél valamivel többet várnak el tőle. Elfordította a nő fejét, kezéből poharat formált és azt a kiáramló vér útjába tette. Mikor keze tele lett, elkezdett körbe sétálni a szobában, és a falakra szórta és kente a vért, mint ahogy egy kezdő festő utánozza le tanítójának festményét.

Ezt egészen addig folytatta, amíg a nő el nem vérzett. Yorlas eközben nem beszélt sokat, de nem is volt rá szükség. Tettei határozták meg a színteret, Shiqra csupán csak aláírta a művet a nevében.

És mikor véget ért az egész és az áldozat bemutatásra került, Shiqra csak állt, behunyt szemekkel és érezte, ahogy az összegömbölyödött valami egész hosszában kinyújtózkodik, a vászon megfeszíti magát, míg végül szinte teljesen megszabadul attól, ami egészen mostanáig visszatartotta őt.

Valami azonban hátra maradt. Volt számára itt egy cél, valami, ami örökké hajtani fogja, az eset a művész kezében, de egy dolgot mindenképp tudnia kellett. Az utolsó kétségtől meg kellett szabadulnia.

- Honnan tudta, hogy megölném magam? - kérdezte Yorlast.

- Miért akarja tudni? - kérdezte hangjában nyílt vidámsággal Yorlas.

- Minden mást megtettem. Valaki más vagyok. Az, akinek a sors szánt, azt hiszem. De akkor is... honnan tudta?

Yorlas előre hajolt és egyetlen szóval végrehajtotta a változást, és teljes méretére húzta szét a vásznat.

- Mosolygott - válaszolta.


Az eredeti mű