Fekete Hegy: A boldogság nyomában
- Hogy érzi magát? - kérdezte Hona. Az imént lépett be Nale kabinjába, és ült le mellé a priccsre.
Nale megdörzsölte a halántékát. - Egész jól.
- Nem úgy tűnik.
- Sok minden megváltozott, és ez fárasztó.
A nő felé fordult. - Ugye tudja, hogy nem hibáztatom magát?
- Tudom.
- Amiért az egész legénységem nyáladzó idiótává vált.
- Tudom.
- Dühösnek kellene lennem, de nem vagyok, ugyanúgy tisztában voltak a veszélyekkel, mint én. Már csak az számít, hogy megállítsuk a nőt.
- Aha.
- De még mindig tudni szeretném…
- Mert nem jöttem rá, hogy az ő emberei is immunisak rá. Ha tudtam volna, nem hagytam volna, hogy a maga csapata is átmenjen a hajóra. A legkevésbé számítottam rá, hogy beindítják a Könyvet. Azt hittem, csak banditák. - Végighúzta kezét zsíros haján.
- Bűntudat? - kérdezte, és egyből meg is bánta.
- Fáradtság - válaszolta egyszerűen a férfi.
- Meg tudná…
- A jove-ok készítették. Próbálták visszaszorítani a Jove Kórt, azt a mérhetetlen szomorúságot, ami gyilkolja őket. De nem segített rajtuk, csak kimosta az emberek agyát. Alacsonyabb erősségen boldog lesz tőle az ember, nyugodt, és mentes minden olyan gondolattól, hogy rosszat tegyen. Magasabb erősségen, nos, maga is látta, mire képes.
- Meg…
- Igen.
Erre már mérges lett. - Hagyja abba. Honnan tudja egyáltalán, mit akartam mondani?
A férfi túlságosan is nyugodt szemekkel nézett vissza rá. - Meg tudom.
- Ó, valóban? És látja is, amire gondolok?
- Igen.
- Oké. Oké, jós úr. Melyik számra gondolok?
- Kettő.
A nő mereven nézte.
- A szemeiből és ahogy ül - mondta. - Most már mindent látok. Mindent.
A nő tovább bámulta. - Az a gép megváltoztatta magát.
- Igen.
- A többieket is?
- Nem, csak engem. Illetve a csapatomat biztosan nem.
- Miért magát?
Nagyot sóhajtott és a plafonra emelte tekintetét. - A kiképzőim valószínűleg azt mondanák, hogy remek adottságaim vannak. Mindenki másnál jobban teljesítettem a gyakorlatokon. Úgy tűnik, egy kisebb csoda vagyok. De nem ezért.
- Hanem?
- Haldoklom.
Erre leesett az álla. Már épp meg akart szólalni, amikor a férfi beléfojtotta a szót.
- Ne. Kérem. Krónikus, de nem okoz sem fájdalmat, sem kényelmetlenséget. Egy nap az agyam egyszerűen szól majd a testemnek, hogy álljon le. Ez az állapot régebb óta fennáll, minthogy a küldetésünk megkezdődött volna és már évek óta meg kellett volna, hogy öljön, ugyanis a nagy megerőltetés elősegíti a beindulását, de úgy tűnik, keményebb vagyok, mint gondoltam volna. - A körmeit figyelte, miközben a megfelelő szavakat kereste. - Akárhogy is, amióta megtudtam, hogy meg fogok halni, más fényben látom a világot. Elég különös. Egy kis szobában ültem és egy hangot hallgattam, ami azt hajtogatta, hogy halott ember vagyok, és közben úgy éreztem, én vagyok az egyetlen érintetlen ember a világon. Igen, én változtam meg, én jöttem rá, hogy a saját kis világom visszavonhatatlanul megváltozott. De attól még ugyanaz az ember maradtam, vagy legalábbis így éreztem. A világ, minden, ami nem én voltam, az változott meg.
- Vagy a felfogása.
- Pontosan. És el nem tudom mondani, mennyire felszabadító érzés volt. A világ összes, régi aggodalma eltűnt. A szabályok megváltoztak, átalakultak, egyesek el is tűntek. Azóta, hogy megtudtam a diagnózist, úgy érzem, az agyam egyik súlyt veti le magáról a másik után. De még így is maradtak dolgok. Olyan érzés, mintha nem jönnénk rá egy fejtörő megoldására, hanem valaki elárulná a választ. Értem, hogy miért ez a megoldás, de ösztönösen nem tudom megérteni és emiatt olyan érzésem van, mintha nem is tudnám a választ.
- Tudom, mire gondol - mondta a nő.
- Utána meg, amilyen szerencsém volt, megjelentek a Nővérek és magukkal vittek. Egy ideig persze segített, de ez még mindig nem volt elég. Célt adtak, egy választ, de még mindig nem sikerült rájönnöm a kérdésre. - Felállt és felemelt egy hátizsákot. - Sétáljunk egyet - mondta.
Elhagyták a szállását és a raktér felé indultak.
- Maga másmilyen - mondta a nő olyan hanggal, mintha elnyerte volna a jogot, hogy ezt mondja.
- Igen. A Könyv miatt.
- Hogyan változtatta meg a Könyv a dolgokat? - kérdezte.
- Felnyitotta a szemem, hogy a dolgok egészét lássam. Végre elmagyarázta a választ és a kérdést is. Még a Nővérekhez csatlakozás után is ugyanazt a játékot játszottam, ugyanazokkal az aggodalmakkal és kétségekkel, egészen addig a találkozásig a hajón. Nem lehet egyszerre ezt játszani és őszintén várni, hogy bármi is megváltozzon. Ami történt, az ráébresztett, hogy az embereket megszabadíthatjuk a félelemtől és rettegéstől. Mindent megértethetünk velük.
A nő összevonta a szemöldökét. - Ugye ezt most nem gondolja komolyan? - kérdezte.
- Nos, nem igazán szabadíthatok fel senkit úgy, ahogy az velem történt: egy krónikus betegséggel, ami végül halált okoz. Ez egy szörnyű dolog lenne. Úgyhogy használhatnánk helyette a könyvet.
- Az is borzalmas lenne.
- Az embereim egész idő alatt ezt tervezték tenni. Csak erre az után jöttem rá, hogy az egészet végiggondoltam. Maga egy hajókapitány, elég sok csatát látott már. Még soha nem volt olyan pillanata, amikor azt kívánta, bárcsak véget vethetne ennek az egésznek? Amikor már annyira belefáradt a vérben gázolásba, hogy legszívesebben torkon ragadta volna a világot és a képébe ordított volna?
- Persze, hogy volt. Most akkor lobotomizálni akarja őket?
- Nem. Alacsony szinten a gép egyszerűen kitörli az erőszakos gondolatokat. Valószínűleg lesz egy kisebb része az emberi fajnak, amit nem fog a dolog érinteni - akiket üldözünk, látszólag azok is immunisak rá, - a többségnek azonban békét és nyugalmat fog biztosítani. Az biztos, hogy lomhábbak lesznek, de nem fogják egymás ölni, sem pedig azoktól a végtelen kétségektől szenvedni, mint én.
- Egyáltalán jóváhagyták ezt?
- Ez a helyes. Nincs szükségem több jóváhagyásra.
- Nale, maga most arról beszél, hogy elveszi az emberek akaratát és gondolati szabadságát.
Befordultak egy folyosóra és egy fém lépcsőn lefelé indultak. Lépteik minden lépcsőn kongtak.
- Hagy kérdezzek magától valamit - mondta Nale. - Miért hajókapitány?
- Hogy érti ezt? Ez a munkám.
- Remek, ennek így kell lennie. Miért?
- Mert. Mert szeretném kivenni a részem a Kartell megvédéséből. És mert jó vagyok benne.
- Szeret olyan dolgot csinálni, amiben jó?
- Természetesen.
- És szereti kivenni a részét olyan dolgokból, amikben hisz?
- Amíg nem ellenkezik a lelkiismeretemmel, addig igen. És még mielőtt folytatná, talán nem vagyok mindig boldog attól, ahogy az Angyalok bizonyos dolgokat intéznek, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, amit maga tervez.
- Sose mondtam, hogy össze lehet. Miért szereti ezeket a dolgokat tenni?
- Hogy érti, hogy miért?
- Ez élete munkája. Ezzel tölti napjai nagy részét. Miért?
- Nem tudom. Gondolom mert elégedettséggel tölt el. Része vagyok valaminek, és azt jól csinálom.
- Miért?
- Ki fog lyukadni végre valahová?
- Naná. Csak válaszoljon a kérdésekre. Miért akar részese lenni valaminek és miért akarja jól végezni benne a feladatát?
- Gondolom ugyanazért, amiért mindenki más. Hogy úgy érezzem, van célja az életemnek.
- És ha úgy érzi, van célja az életének, attól mit érez?
- Boldogságot.
- Pontosan - mondta Nale és ijesztően rámosolyodott. - Bármit is tesz, bármi célja is van életének, végül a boldogsághoz jutunk el. Ez minden, amit akarunk; ez az, amit mindenki akar. Ahogy nap mint nap egymást marcangoljuk, az mind abból a csalódottságból fakad, hogy képtelenek vagyunk rálelni a boldogságunkra.
- Vicces, én azt hittem ez ennél bonyolultabb.
- Az is, ha hagyja. A legtöbb ember nem gondolkodik el azon, miért csinálja azt, amit csinál, legyen az egy üveg Quafe ledöntése vagy egy golyó beleeresztése valaki más fejébe. De ha fog valakit és megkérdezi, miért, higgye el nekem, végül a boldogságig fog eljutni.
- Tudja, még ha igaza is van, vannak más módok is ennek elérésére. Az embereket nem kell kimosni az agyát. Egyszerűen buzdíthatná is őket, hogy keressék a saját útjukat.
- A legtöbb ember önpusztító és még saját maga irányába is megbízhatatlan. Általában elmondható, hogy nem fektetnek túl sok időt saját boldogságuk keresésébe, és ezen semennyi buzdítás nem képes változtatni. Mit gondol, miért olyan közkedveltek a holofilmek, és a meditáció miért nem?
Egy ajtóhoz értek. Nale levette a hátizsákját.
- Akkor is, - mondta Hona. - csinálhatná másképpen is. Nem kell a boldogság felé tolni az embereket. Bátoríthatná őket, hogy keressék meg saját maguk.
- Nem fogok őrült prófétaként kiállni, és folyton ugyanazon lovagolni, hogy keressék életük valódi célját. Csak annyit teszek, hogy megszűntetem az úttorlaszt.
Hona a férfi elé lépett és egyenesen a szemébe nézett. - Ne tegye ezt, Nale. Ne. Még ha sikerülne is megszereznie a Könyvet, semmi biztosíték nincsen arra nézve, hogy úgy működne, mint azt gondolná és még ha úgy is működne, azzal elvenné az emberek alapvető jogait. Nem lenne jobb azoknál a kapszulásoknál, akik tönkretették a bányászkolóniánkat. És különben is, hogy a pokolba lenne képes bármilyen változást elérni? Mi van, ha a hatás csak átmeneti?
- Akkor először a megfelelő embereken használjuk; azokon, akik döntenek mások élete felett. Mindenkin, aki a társadalom felső rétegébe tartozik. Vezetőkön, diktátorokon és minden kapszuláson, akit el tudunk kapni. Ezután rájövünk, hogyan sokszorosítsuk a Könyvet és elkezdjük terjeszteni a szavait a tömegek felé.
A nő kigúvadt szemekkel nézett. - Maga most egy forradalomról beszél. Az emberek alapvetőjogainak alapját akarja megsérteni.
- Az ember alapvető joga a boldogság - válaszolta a nőnek. Majd meglátja. Ez a helyes. Ez az egyetlen, aminek értelme van.
Megkerülte a nőt, kinyitotta az ajtót és belépett a mögötte lévő üres raktárba. Kivett valamit a zsákból, majd kidobta azt az ajtón.
Hona megnézte, mi van nála: négy tehetetlenségi labda. Kérdően nézett rá.
- Módosítottam őket egy kicsit - mondta. - Kivettem a gyorsulási gátlókat.
- Meg akar halni?
- Tudni akarom, érdemes vagyok-e a feladatra, amit felvállaltam.
- És honnan fogja tudni, már azon kívül, hogy nem végzi véres húscafatként?
- Hallani fogom a Fekete Hegyen.
A nő tétovázott, nem volt biztos benne, mit is mondjon, a férfi pedig elfordult felőle, miközben a tehetetlenségi labdákat a kezében pörgette. Egy lágy hang és egy kattanás hallatszott, mintha egy fegyvert biztosítottak volna ki.
Nale nem nézett vissza. - Most vagy soha - mondta és egy pillanat múlva hallotta, ahogy az ajtó bezáródik mögötte.
Elmosolyodott és becsukta a szemét. A lelkek körülötte mozogtak, homályos árnyékaik beborították. Igazságokat suttogtak a fülébe.
Eldobott egy labdát. Pattant egyet a padlón majd felgyorsult; lepattant a falról és felgyorsult; a plafonnak ütközött és felgyorsult. Hamarosan már csak egy elmosódott folt maradt belőle, ami csonttörő sebességgel suhant a szobában, csengő hangzavarba borítva a termet, ahogy lepattant a falakról. Nale feszülten figyelt és minden alkalommal olyan helyre állt, ahol a lövedék elkerülte őt.
Eldobta a többit is és ruganyosan egyik helyről a másikra lépett, ahogy a labdák körülötte pattogtak. Szemei a még mindig felé nyúló fán felvillanó fények ütemére nyíltak és csukódtak. Elkerülte karmait, mint ahogy azokat a puha, puha köveket is, amik körülötte repkedtek és hívták, hogy fogja meg őket, hogy hagy érintsék meg őt.
Egyre gyorsabban suhantak, míg végül az egész szobát bizonytalan, félig látszódó röppályák töltötték be, ahogy a kövek üres levegőn suhantak át. És még mindig, emellett az elképzelhetetlen sebesség mellett is elkerülte őket, miközben a gyorsan melegedő levegőn suhantak át és sípolásuk egybeolvadt a királyságok csalódott fájának hangjával. A lelkek irányították. A padló lassan eltűnt, míg végül az árnyékos angyalok és közös tudat szurkos tengere felett nem lebegett, mindent látva, mindent tudva, egy ritmusban a világgal, egy úton, mely hajthatatlanul a szabadság felé vezetett.
Az eredeti mű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése