The Greatest Joke

Csúcspoén

- Kérem foglaljon helyet.

***

Az ágyán ül, fejét tenyerének támasztva. Minden színlelt bátorság elszállt belőle. Kezei, amikkel most a szemét dörzsöli, mintha már nem is igazán tartoznának őhozzá. Szellemkéznek tűnnek, amiket valami különös, általa irányíthatatlan mechanika csatlakoztat hozzá.

Nem akar felnézni, mert akkor meglátná a falon lógó képeket, - elvesztett szeretteinek, elhalványult dicsőségek képeit, - és az eszébe juttatná, mennyire magányos. Egy igazolás is lóg ott valahol, mely szerint végezhet munkát mélyűrben. Aszteroidákon dolgozott bányászként. A munka igen veszélyes volt, ám jól fizetett. Családjának férfitagjai is ugyanezt csinálták, és legtöbbjük meghalt. Ő volt az utolsó a férfiak közül, a családból, mindenből. És hamarosan már ő sem lesz itt.

És mégis... és mégis tudja, hogy ha képes lenne gyászát levedlett bőrként maga mögött hagyni, ez az egész nem számítana. Nem akarja, hogy gondolatai máshol járjanak, mert az azt jelentené, hogy elmenekül. Ehelyett befelé összpontosít; égető tekintettel néz magába, kényszeríti magát, hogy szembe nézzen sorsával. Nem pislog. Nem pislog.

Egy idő után mintha valami megmozdulna tekintetének súlyától, és hangulata nyomottról céltudatossá változik. Elfogadja az élet poénját. Érzi, ahogy a bánat leszáll a válláról. Kezdi úgy érezni, hogy semmi nem lehetetlen.

A brossúrák lapozgatásába kezd.

Legtöbbjüket azonnal a szemetesbe dobja. Nem tehetnek semmit, ami bármit is megváltoztatna, nem mondhatnak semmit, amit ne tudna már.

A Nővérek kártyáját látva majdnem azt is eldobja, mint minden mást. Azután megpillantja a rajta lévő feliratot.

A kártyán egy telefonszám látható, alatta pedig egy szöveg: - Ez nem az, amire gondol.

Összeráncolja a homlokát, majd telefonál. Egy hang szólal meg, és megkérdezi, honnan jutott hozzá a számhoz.

Egy rövid ideig hallgat. A hang türelmesen vár. Majd elmondja ki ő és mi történt.

***

A hang egy TV dobozból jön. Egy avatár látható a képernyőn: az MI orvosa. Csak a pilóták kapnak emberi orvost, vagy akik hajlandóak óriási összegeket fizetni.

- Megkaptuk a vérteszt eredményét - mondja a hang. Az avatár a szavakkal szinkronban mozgatja az ajkait és nem mosolyog. Ebből tudja, hogy komoly a dolog.

***

Egy kávézóban találkozik a Nővérrel. Egy tea fölött ajánlatot tesz neki a nő.

- Az orvosok megbízhatóak - mondta, ahogy egy kanállal megkeveri a teát, majd a csésze mellé helyezi. - Azt a kártyát csak olyanoknak adják, akiknek a teljes profiljuk - szellemi, orvosi, gazdasági, minden - megegyezik azzal, amit mi keresünk. Úgyhogy tudjuk, hogy maga megfelelő.

- És most nekem kell megtudnom, hogy maguk megfelelőek-e számomra - válaszolja és kortyol egyet a kávéjából.

- Pontosan - mondja a nő és elővesz néhány ökölnyi méretű, teljesen azonos márványdobozt a táskájából. - Amit most mondani fogok, az valószínűleg hihetetlennek fog hangzani, - folytatja, - de innentől kezdve elég sok mindent kell majd elhinnie nekem. Az univerzumban sokféle erő munkálkodik. Néhányak ezek közül jók, mások gonoszak. Van köztük ismeretlen is. Ezen erők egyike, egy gonosz erő, próbálja megzavarni a spirituális vonalakat, hogy a világot befolyásolhassa. A Nővéreknek össze kell állítaniuk egy támadó csapatot, hogy kigyomlálhassa ezeket.

A férfi egyenesen a nő szemébe néz. - Nem hiszek magának - mondja. - Ami azt illeti, szerintem maga őrült, és azokban a dobozokban a korábbi áldozatainak szemei vannak, vagy valami ahhoz hasonló.

A nő elfolyt egy mosolyt és kirakja elé a dobozokat, hármat egy sorba. - Válasszon egyet.

A férfi választ. A nő kinyitja. A dobozban egy kis bíborszínű, áttetsző üveggolyó van. A férfit, amint megpillantja, jóleső érzés árasztja el. A gondjai semmivé foszlanak, elfogadás és öröm gyúl szívében és még az előtte álló kopár jövő is a vele történhető legjobb dolognak tűnik.

A nő bezárja a dobozt, és az érzés elhalványul. Kinyitja a másik két dobozt is; üresek.

- Nagyon kevesen reagálnak rá - mondja. - De láttam, hogy maga igen. Teljesen rájuk van hangolódva, ez azt jelenti, hogy képes megtalálni őket.

- Mit akar tőlem, mit tegyek? - kérdezi a férfi.

- Nézzen oldalra - mondja. A férfi megteszi, miközben a nő átrendezi a dobozokat. Végül visszapillant és az egyik dobozra mutat, amiben ott az üveggolyó. Ezt többször is eljátsszák, és mindig a megfelelő dobozt választja ki. Akárhányszor kinyílik a doboz, mindig öröm és boldogság tölti el. Ám mikor becsukódik, nincs szüksége többre; elégedett azzal a rövid pillanattal. Ezt meg is említi a Nővérnek, aki elégedetten bólint.

- Nem tudom, mit lát, - mondja, - mert mindenkinek más. Én lágyan hulló hópihéket látok a dobozokban. Másik színeket látnak, megint mások csak érzik. Az agya valami olyat választ, amit képes kezelni.

- Azt akarom, hogy hagyja itt az eddigi életét, - mondja a nő. - Jöjjön velünk. Segítsen helyre hozni ezt a dolgot. Nem sokan képesek megtenni azt, amire mi kérjük magát.

A férfi még mindig nem biztos a dolgában. Bár, gondolja végül, mi veszítenivalója van?

***

- Az eredmények nem túl jók. Sajnálom - mondja az MI.

Tudja, hogy nem sajnálja, hogy egy hazug. De ezt már egy jó ideje tudta, és egy kicsit még vigasztalta is ez az előre programozott válasz.

***

A Nővérek hajójának fedélzetén van, biztonságos űrben. Keresnek valamit. Beléhasít a türelmetlenség, de elnyomja. Igaz, hogy nincs vesztegetni való ideje, ám minden mérgelődéssel töltött másodperc egy elvesztegetett másodperc. Körbenéz, próbálja megjegyezni a környezetét, mintha most látná először. A fém falakat és korlátokat, a plafon lámpáit, a körülötte lévő emberek fakó szürke és zöld ruháit. Minden nagyon visszafogott és diszkrét, és mégis tökéletes, mert létezik.

Kiáltást hall, és a legénység ujjongásba tör. Találtak egy jelzőt.

***

Döbbenten ült, amikor az MI közölte vele, hogy hat-tizennyolc hónapja van hátra. Nem tudnak mit tenni; előbb-utóbb az agya egyszerűen nem fogja tovább küldeni az utasításokat a tüdejének, hogy lélegezzen, és a szívének, hogy összehúzódjon. Az elméje úgy fog dönteni, hogy ideje megállni. Vannak kezdetleges kísérletek automatikus pacemaker-szerű felszerelésekkel, ám ahhoz, hogy ezek működjenek, semmilyen körülmény között nem erőltetheti meg magát, se nem meditálhat vagy pihenhet. Nem ihat, nem tehet semmi olyat, ami a normálistól bármilyen eltérést jelentene. Nem nézhet filmet, nem eshet szerelembe. Semmit.

- Az élet és a halál között kell választania - mondta az MI, és ő megértette.

***

A hajó a környék minden kalózát megsemmisíti, és az érzékelői nyomot találnak. A szolgálatban lévő Nővér, ugyanaz, aki őt is beszervezte, igen elégedett. - Nem mindig sikerül rátalálnunk, - mondja, - és még olyankor sem tudjuk, hogy jó helyre vezet-e minket.

Tovább haladnak.

***

- Lehetséges, hogy tovább él. A hat-tizennyolc hónap csak egy átlagos idő; a valószínűségszámítás alaptörvényein kívül semmi nem indokolja, hogy ne élhetne teljes életet.

Már ő is gondolt erre.

- Tehát lehetséges, hogy tíz év múlva halok meg? - kérdezte.

- Igen.

- Vagy hogy holnap halok meg? - kérdezte.

- Igen.

Az MI egy pillanatig még figyelte, majd hozzátette: - De valószínű, hogy egy és fél éven belül fog megtörténni.

Nem kérdezte, hogy hányan éltek annál tovább. Nem akarta tudni.

***

Két további összecsapáson voltak túl. Eddig legalább elég szerencsések voltak, hogy további, egyre mélyebbre vezető nyomokra leljenek. A Nővér azt mondta, hogy a nyom néha kihül, és ilyenkor vissza kell menniük a legelejére.

A székükbe csatolva fecsegtek, miközben arra vártak, hogy a pilóta végezzen az utolsó kalózzal. Maguk ellen hívták volna ki a sorsot, ha egy csata közepén nem rögzítik magukat. Kétoldalt a legénység tagjai azon vitatkoznak, hogy ez a második vagy harmadik találkozás, az egyik csoport szerint a legelső nem számított, a másik szerint viszont igen. Tökéletesen értelmetlen vita, és teljesen meg tudja érteni őket. Minden jó, ami eltereli a gondolatukat arról, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak vagy ropogósra sülve, vagy mélyfagyasztva, kidülledő szemekkel.

Visszhangzó robbanás hallatszik, ahogy az utolsó kalóz is apró darabokra robban, majd csend.

A hangszórók megreccsennek. - Jól van, emberek. Ismét megtaláltuk a nyomot, és ez alkalommal valószínűleg a forrásét.

Lélegzet-visszafolytva suhannak végzetük felé.

***

Aztán minden figyelmeztetés nélkül kacagni kezdett.

Az MI zavarba jött.

- Szeretné, ha egy kicsit kikapcsolnék?

- Nem - mondta még mindig nevetve.

Tudta, hogy nem a megrázkódtatás teszi ezt vele, legalábbis nem teljesen. Beletörődés volt, ami kalapácsként hasított belé.

- Mostmár minden tiszta - mondta. A szabályok megváltoztak. A nagy poén végre elérte a csattanót.

Az MI csendben maradt, bár nem tudta, hogy a halott iránti tiszteletből, vagy csupán mert ilyen helyzetre nem voltak megfelelő reakciók beleprogramozva.

- Minden tiszta - ismételte. - Tudod csak egy rokonom volt.

- Tudom - válaszolta az MI.

- A nagymamám. Ő tavaly halt meg. Mindig csodáltam az erejét, a jelenben való élni akarását, amilyen egyszerűen látta a dolgokat. Mindig próbáltam leegyszerűsíteni az életemet, levágni a bonyolult dolgokat, hogy az övééhez hasonlítson. De ez nem olyasmi, amit én tehettem volna. Én nem tudok nem törődni mindennel, vagy kényszeríteni magam, hogy egyszerűen gondolkodjak.

Már csak fecsegett, de nem tudta abbahagyni.

- A valódi egyszerűség és tiszta céltudatosság csupán akkor érhető el, amikor már minden bonyolultsággal szembenéztünk, és elég sokáig - és elég teljesen - éltünk ahhoz, hogy azokon, mint barikádokon áttörhessünk és a másik oldalára juthassunk.

- És Ön áttört egy barikádot? - kérdezte az MI.

- Most igen. Az egyszerűséget nem a bonyolultság távol tartásával lehet elérni, hanem annak befogadásával, hogy örömmel átadjuk magunkat az élet áramlatainak és nevetve rájövünk, hogy mindez jelentéktelen, és hogy nincs felettünk hatalma. Hogy az élet csak egy nagy poén, a halálunk pedig a csattanó, és hogy akár viccesnek találjuk a poént, akár nem, akkor is végigmondják, és ez a humor és öröm forrása.

Szinte levegőért kapkodva hagyta abba a nevetést. Az MI csak bámult.

- Szeretne egy brossúrát? - kérdezte végül.

***

- Felfejlődni! Felfejlődni! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Sebből spriccelő vérként áramlanak ki. Drónok suhannak el mellettük a csata hevében. A pilóta lefoglalja a kalózokat, minden figyelmet magára irányít.

Mindannyiukat egyesével válogatták ki a Nővér ügynökök. Mindannyian ugyanazt a lerobbant roncsot célozták be. Ugyanúgy néz ki, mint bármely másik, körülöttük lebegő roncs, de ők jobban tudják.

Ő éri el először. Egyetlen érzékelőn sem látszik, annyi bizonyos. Gömb alakú valami, áttetsző bíborszínű, mint a korábban látott golyó, és meglepően nyugodt. Még akkor semmihez sincs csatlakoztatva, akkor sem igazán akar mozogni. Hárman tudják csak kiemelni, és amikor sikerül, az olyan érzés, mintha egy szálkát húznának ki a bőrükből, mintha az Úr szeméből húznának ki egy tüskét.

A gömb hívja őket, az ígért boldogságot azonban zavarodottság borítja, kétség és őrület áramlását érzékeli. Amennyire csak tudja, kizárja tudatából a hívást és arra összpontosít, hogy visszajuttassa ezt a valamit a hajóra. A Nővérek azt mondták, hogy megtisztítják a gömböt.

Ösztönösen tudja, hogy a tárgy ide helyezésével a szerencsétlen utazókat akarták idecsalogatni, egy halálos csapda kellős közepébe. De ennél többről van szó. Úgy érzi, mintha egy sötét függönybe botlott volna, és sikerült az egyik szálat elvágnia.

A kezeire tekint. Remegnek a gömb eltávolításakor tett erőfeszítéstől. És mostmár a részének érzi őket.

Az űrruha belsejében elmosolyodik.

***

Örömmel elfogadta a brossúrákat, felkelt és csendesen kisétált az irodából, egyenesen az élete felé.


Az eredeti mű