Post Mortem

Post Mortem

A zuhanyrózsa meleg vizet permetezett guggoló alakjára. Patakokban folyt a víz arcán, teljesen eláztatta ruháit. Előre-hátra himbálózott, a fém falnak támaszkodva lehűtötte hátát, majd felmelegítette a tusolóból ömlő vízben.

Érzetek kavaroktak testében, melyek közül a fáradtság volt a legerősebb. Nem tudta, hogy ezt az éjszakai események miatti adrenalinlöket utóhatásának tulajdonítsa, vagy csupán az egész napos munka miatti szokásos szellemi kimerültségnek. Úgy érezte, egész életében itt tudna maradni, hogy mindent lemosson magáról.

Egy idő után zavarni kezdte ruhájának tapadása, felállt, levette őket és maga mellé dobta. Ahogy lenézett, vércseppeket pillantott meg, amik a ruhahalmon keresztül a lefolyó felé kerestek utat. Nagyot sóhajtott és ujjaival átfésülte a haját.

Valahol messze zaj hallatszott. Nem törődött vele, becsukta a szemét és a vízsugár felé fordította a fejét.

A zaj nem maradt abba; egy búgó, csikorgó hang, mint az üvegbez zárt legyeké. Atira megmaszírozta halántékát. A zajt először lágy, majd durva kopogás hangja nyomta el.

- Jól van már, hagyja abba, jól van, jól van, feladom! - mondta, és elzárta a zuhanyt. Kinyomkodta a vizet a hajából, kilépett a fürdőből és az ajtó felé indult anélkül, hogy akár egy törülközőt maga elé kapott volna. Kinézett az ajtó kukucskálóján, majd kinyitotta.

A munkatársa, Caleb állt odakinn. Caleb és Atira a bányászkolónia rendőrségén dolgoztak, barátságukat ebben az izzó forrasztótégelyben kovácsolták. Ez a fajta munka különleges embereket igényelt, akik képesek voltak megérteni, hogyan érvényesítsék a kolónia különleges, gyakra brutális igazságát. És különleges ember kellett ahhoz is, hogy támogasson, amíg ezeket a dolgokat megtanulod.

Caleb végigmérte a nő testét, majd ismét a szemébe nézett. Arca nem mutatott érzelmeket; sem meglepetést, sem érdeklődést. A rendőri viszony pedig kizárta a többit.

- Mi van? - kérdezte.

- Gondoltam megbizonyosodok róla, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget.

- Mint például?

- Megtartod a bizonyítékokat. Kitalálsz egy hihetetlen mesét. Szerinted? - Megtorpant egy pillanatra. - Összevizezed a padlót.

A nő lenézett, felmordult majd visszament a fürdőszobába. Hallotta, ahogy Caleb belép és bezárja maga után az ajtót. Utána ment a fürdőszobához, és a másodperc egy tört részéig belé hasított az idegesség a helyzet miatt. A férfi azonban rá sem pillantott, a zuhanyhoz lépett és elzárta a vizet, majd lenézett a ruhahalomra.

- Ki fogom mosni őket - mondta a nő.

- Ajánlom is - mondta a férfi. - És ne úgy, hogy közben bennük vagy, különben csak magadra kened majd a vérét.

- A fenébe is, nyugodj le.

- Hol van a test?

A nő elé lépett és csípőre tett kézzel megállt. - Hékás! Bízol bennem, vagy nem?

- Ez nem bizalom kérdésre, és különben is tudod a választ. Ez szakértelem kérdése. Ami történt, megtörtént, és fel kell takarítanunk magunk után, különben bajba kerülünk.

- Ezt jól tudom. Csak ki kell tisztítanom a fejem. Én nem egy gép vagyok, mint te -mondta félig ideges, félig vonakodó hangon.

A férfi bólintot. - Legalább elintézted a holttestet?

- Igen, szemétégető. Örülök, hogy újra elkezdtem a súlyemelést. A hullák olyan nehezek.

- Tudod, hogy veled mentem volna, de gondoskodnom kellett egy fedősztoriról. Az alibik nem a fán teremnek - mondta.

A nő elmosolyodott és a vállára tette a kezét. - Tudom. Nagyra értékelem, Caleb.

- Szívesen. És most lennél végre szíves magad köré tekerni egy törülközőt vagy valamit?

A nő felemelt kézzel felnevetett. - Jól van, jól van. Azonnal, uram.

A hálószobába ment tiszta ruhát keresni, és hallotta a férfi hangját utána kiáltani. - Mi van a dögcédulákkal?

- A konyhában vanak! - kiáltotta vissza. Hallotta, ahogy a férfi oda megy. Szabadidőruhát kapott magára és ő is kiment a konyhába, ahol a döbbenten álló Calebbe botlott, aki egy kis fém tálra bámult. Két dögcéldula volt bennük, a fém csillogó bevonata részben lemaródott.

- Kalóz volt? - kérdezte Caleb.

- Aha. Azelőtt láttam meg, hogy bedobtam volna az égetőbe. Kész szerencse. Ezek ellenállnak a robbanásoknak is, így nem mertem otthagyni őket. Holnap majd hozok a laborból egy kis savat.

- Mi van ezekkel a fickókkal? - kérdezte magától Caleb. - Még amikor próbálnak meglapulni, akkor is bajba keverik magukat. Nem szedtünk le két hasonlót múlt hónapban is?

Atira elgondolkodott. - Igen, aha, azt hiszem, kettő volt.

- Jobb is így. Nem tudom, miért tenyésznek idekint, de senki nem fenyegethet egy tisztet. Nem tudom, hogy végződhetett volna, ha elnéztük volna nekik.

- Szoktál... szoktál azon gondolkodni, hogy talán túl messzire megyünk? - kérdezte.

Caleb ránézett. - Nem.

- Nem?

- Ha mi nem lennénk, ez a hely nem is létezne. Már régen széttépte volna magát. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy azok a fickók, akik ilyen kolóniákra jönnek dolgozni, nem az a fajta, akinek normális családja vagy személyisége van. Ezeknek az embereknek nagyobb a tűrőképessége mindenben, így a fájdalomban és kegyetlenkedésben is. A normális emberi lényekkel meg lehet próbálni szót érteni, időnként, ezek a fickók azonban nem értenek semmiből, hacsak nem ütöd őket elég erősen. És időnként még tovább kell menni. Ez a fickó követett minket, megfenyegetett téged és harcot provokált. Nem engedhetjük meg ezt a viselkedést, ez a fickó pedig egy senki. Nem fog hiányozni senkinek. - A nő vállára tette a kezét és egyenesen a szemébe nézett. - Soha ne kételkedj magadban, oké? Megérzik az ilyet. Nem számít, hogy mit teszel, vagy hogy milyen messzire mész el; ami számít, az az, hogy reagálj, és soha ne hátrálj meg. Soha nem tévedsz. Ezt jól jegyezd meg. Soha nem tévedsz.

A nő állta a tekintetét, majd bólintott. - Köszönöm. Ez most nagyon kellett.

- Helyes. Minden rendben lesz?

- Persze. Csak szétmaratom ezt, és kész.

- Oké. Jó. - Caleb nagyot sóhajtva megvakarta a tarkóját. - Figyelj, vigyázz magadra. Visszamegyek, megoldom, hogy nem voltunk ott. Viszlát később.

- Köszönöm, Caleb - mondta, ahogy a másik elment.

Távozása után Atira a konyhaszekrénynek dőlve pihent egy ideig, lassú, mély lélegzeteket véve. Még mindig komor hangulatban volt, de a legrosszabbon már túl volt. Caleb jelenléte elég volt; céltudatossága rá is átragadt.

Az ajtócsengő ismét zümmögni kezdett. Atira felnevetett, a bejárati ajtóhoz lépett és kinyitotta, felkészülve, hogy bejelenti Calebnek, nem fog neki másodszorra is levetkőzni. Mire lenyomta a kilincset és elkezdte kinyitni az ajtót, rádöbbent, hogy igazából fogalma sincs, ki van a túloldalon, és majdnem az ijedt kinézetű ember képébe vágta az ajtót.

- Atira Malkaanen? Elnézést kérek, zavarom? - kérdezte.

- Igen és nem - mondta, miközben végigmérte. Középkorú férfi volt, sem felépítése, sem ruhája nem bányászra utalt, és elég ártalmatlannak nézett ki. Mint mások is, gondolta.

- Műszaki felügyelő vagyok - mondta a férfi. - A nemev Johan Serris. Ahogy azt nyilván ön is tudja, elég sok panaszt kaptunk a területen vízszivárgás miatt. Mindent végigvizsgáltunk a forrás után kutatva, és most már ott tartunk, hogy minden apró jelet kénytelenek vagyunk megvizsgálni, bármily jelentéktelennek tűnjék is. Ő, nem tapasztalt szivárgást a lakásában?

- A zuhany alatt voltam - mondta Atira. - Lehet, hogy ez okozta?

Johan leszegett fejjel sóhajtott. - Ó. Igen, úgy vélem, lehetséges.

Kabátja szélével kezdett babrálni, majd észbe kapott és gyorsan zsebre vágta a kezeit.

- Van még valami? - kérdezte Atira.

- Nos... Tudom, hogy elég nagy kérés, de körbenézhetnék a látszat kedvéért? Ha nem közölhetem a főnökömmel, hogy elvégeztem legalább egy felületes vizsgálatot, a fejemet veszi.

Atira habozott, de végül úgy döntött, akár be is engedheti a férfit ahelyett, hogy bármilyen kis gyanúba is keverje magát. - Persze, parancsoljon - mondta, és mielőtt a férfi bármit is válaszolhatott volna, sarkon fordult és a konyhába ment, ahol hangtalanul felvette és a zsebébe süllyesztette a meggyikolt emberek dögcéduláit.

Johan követte, közben némán körbenézett. - Szép tisztán tartja a helyet - mondta.

- Nos, tudja, milyenek a nők - válaszolta erőltetett vidámsággal.

Johan mosolyogva bólintott, jelezve, hogy nem. Követte őt a konyhába és körbenézett, tekintete simán átsiklott az üres fémtálon. Megfordult és a nappaliba lépett, ott sem talált semmi érdekeset, egy gyors pillantást vetett a hálószobára, és megjegyzés nélkül visszalépett.

- Nos, azt hiszem, itt minden rendben - mondta, és összecsapta a kezét, azoknak a széles mosolyával az arcán, akik nem is akarnak ott lenni, ahol vannak.

Atira bólintott, visszamosolygott a férfira és a folyosó felé indult, arra számítva, hogy Johan követi őt. Így is történt, azonban a fürdőszoba bejárata mellett elhaladva a férfi felkiáltott. - Ja, el ne felejtsem! - és mielőtt megállíthatta volna, bedugta a fejét és körbenézett. A férfi után szaladt, próbálva kitalálni valamit, hogy elterelje a figyelmét, azonban ahogy a férfi megtorpant, látta, hogy már elkésett.

- Ez meg mi a fene? - kérdezte.

Elfogta a kísértés, hogy felkapja a férfit és a falba verje a fejét, de leküzdötte és gyorsan megpróbált kitalálni valami kifogást.

- Ezt nem hiszem el - mondta. - Maga itt ruhát mos?

Volt annyi lélekjelenléte, hogy a földre szegezze a tekintetét, belenyugvást színleljen és szája szélébe harapjon, hogy elrejtse kitörni készülő mosolyát. - ... Igen - mondta ki végül. - Igen, mostam. Pontosan. Istenem, milyen kínos.

- Ms. Malkaanen, bár kétlem, hogy e szokásának bármi köze is lenne a vízszivárgáshoz, biztosan nem segít. Vannak ipari mosodáink, amik seperc alatt kitisztítják a szennyest. Miért nem használja azt? Miért akarná a vizet pazaronli és otthonában csinálni ezt?

Beszéd közben Johan végig a nőt bámulta. Most visszapillantott a ruhakupacra, épp időben, hogy észrevegyen egy vékony vércsíkot, ami a ruhától indult és a lefolyóba folyt.

Szemei elkerekedtek és Atira felé fordult, hogy mondjon valamit, de ez alkalommal a nő már készen állt.

Kicsit halkabbra fogta a hangját. - Volt egy kis balesetem. Korábban jött meg.

Johan szája csattanva bezárult. Pislogott néhányat, ádámcsutkája fel-le ugrált. - Rendben - mondta végül. - Oké. Remek. Azt hiszem, itt végeztem. Ő, ha újra megtörténne, én... nos, nem fontos. Tegye, amit tennie kell.

A nő illedelmesen mosolygott. - Köszönöm. Úgy lesz.

A felügyelő távozott, Atira pedig becsukta mögötte az ajtót. Kinézett a kulcslyukon és mikor látta, hogy a férfi már elment, az ajtónak dőlt és nagyot sóhajtott. Ez egy kicsit túl szoros volt, gondolta, de mostmár szerencsére van valaki, aki valószínűleg tanúsítani fogja ártatlanságát, ha odáig fajul a dolog.

Ismét beletúrt hajába, hogy kiszedje belőle a csomókat. Egy nap majd vesz egy fésűt. Talán még egy hidratáló krémet is vesz, mert a víz nagyon kiszárítja az arcát. Legyen nőies. Pakolja el a dolgait, ne csak ledobja a földre. Mint Caleb, aki épp most biztosít mindkettejük számára alibit, amiért megöltek egy embert.

Elég igazságtalan volt, merengett magában, hogy így ki kell használnia más emberek belé vetett bizalmát.

Letérdelt ruhásszekrénye előtt, kinyitotta és a mélyére nyúlt, megragadott egy kis dobozt, ami cipői és kabátjai mögött volt elrejtve. Nehéz volt, tartalma csörömpölt, ahogy kihúzta. Leemelte a tetejét és a zsebében lévő dögcédulát a többi közé dobta.

Az emberek túlságosan megbíztak egymásban.


Az eredeti mű