Crielere

Crielere

Következzék a Crielere projekt, az emberiség legnagyobb kutatási projektjének kezdete és bukása egy ifjú kutatósegéd szemén keresztül. A félkész űrállomásról már távolról lerítt, hogy egy kutatóállomás. Az örökkévalóságot szimbolizáló kör alak jó ómen volt Ariko Cumin számára. A tökéletes szimbólum. Apja eredetileg büntetésből küldte őt ide, de hátha áldássá válik majd. Ariko hosszú hetek óta most először kezdte magát jókedvűnek érezni. Talán mégsem fog ez annyit ártani karrierjének, mint gondolta.

A hatalmas cirkáló, mellyel utazott apró módosítást végzett irányvektorában, miközben megkezdte a dokkolási eljárást és méltóságteljesen a félkész, ám még így is fölé magasodó űrállomás felé siklott. Más hajók is cirkáltak az állomás körül, néhányan dokkolási engedélyre vártak, mások kifele jöttek. Arikonak feltűnt, hogy a hajók nagyrésze gallentei, és összerezzent; mint minden caldari gyermek, ő is részletesen megismerkedett a saját népe és a caldariak között kirobbant háború történetével. Az azóta eltelt kilencven évben nem sok dolog történt, ami csökkentette volna a caldariak félelmét a gallenteiek közelében, még az Ariko-hoz hasonlóak esetében sem, akik nem tapasztalták meg saját bőrükön a háborút. A történetek túlságosan élénken éltek az elméjében ahhoz, hogy nyugodt maradhasson, és érezte, ahogy kezei ökölbe szorulnak. Ahogy a hajó a kikötőhelyére siklott és egy szusszanással megállt, amikor a dokkoló karok megragadták, Ariko mantrákat mormolt az orra alatt, hogy lenyugtassa magát. Az illem úgy kívánta, hogy nyugodt legyen, amikor belép új munkahelyére.

Az állomásnak olyan egyedi illata volt, mint azoknak az új építményeknek, melyeknél még nem indították be a szellőztető rendszert, és az emberek szaga minden másnál erősebben érződik. Crielere-nek olyan illata volt, mint egy újan polírozott, vadonatúj légikocsinak. Senki nem fogadta. Ő is csak egyike volt azoknak az alkalmazottaknak, akik az állomásra érkeztek; többezer mérnök, karbantartó, tudós és más munkásember. A hely teljesen kaotikus volt, Arikonak órákba tellett, mire megtalálta munkahelyét és lakását. Mikor végre belépett a számára kijelölt szobába, már teljesen ki volt merülve.

Leheveredve a keskeny ágyra végiggondolta azokat az eseményeket, melyek végül ide juttatták. A folyosókon tapasztalt káosz nem javította a helyről kialakított képét, és ahogy az elmúlt hetek során oly sokszor előfordult, ismét elfogta az a gyötrő érzés, hogy hibát követ el. És ha ez nem lett volna elég, a dolog egyben azt is jelentette, hogy apjának volt igaza, ő pedig tévedett. Alig néhány hónappal ezelőtt még ő volt az elmúlt idők legígéretesebb fizikus hallgatója az Alkalmazott Tudományok Iskolájában, és fényes jövő várta a Wiyrkominál, az őt támogató vállalatnál. Most pedig itt volt, a civilizált űr peremén ragadva, és valami őrült tervben vesz részt, amit két bolond tudós talált ki, akikről nagyjából semmit nem tudott.

Tudta, hogy valami nagyhoz akar tartozni, valami hatalmashoz. Valami máshoz, mint apjának kilátástalan munkájához. Lelkiismerete azonban annak ellenére sem hagyott neki nyugtot, hogy végre kitört a caldari társadalom kötöttségei alól. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie vállalatának és szüleinek azokért az áldozatokért, amiket érte hoztak. Azonban félt attól is, hogy ha Wiyrkominál kezd dolgozni, az egy életre szóló elkötelezettséget jelentene, ennél azonban nagyratörőbb volt. Ami az ambícióit illeti, felderengtek benne apja szavai, amiket akkor mondott, mikor először szembeszállt fele. „Egy gyermek felelőtlen a vágyaiban, a felelősséget a kötelességen keresztül tanulja meg. Gyermek vagy, Ariko?” Elméje szíve vágyait kínozta, mikor elnyomta az álom.

Ariko felriadt álmából. Valahol a távolban kürt harsant, elfojtott hangja disszonánsan hallatszott. Megdörzsölte a szemét, hogy kimenjen belőle az álom. A kürt elhallgatott egy időre, majd újra harsogni kezdett. Reggel 7 óra volt, a munkakezdés ideje.

Hihetetlen iskolai sikereinek köszönhetően kiváltságos helyet töltött be a Crielere projektben. Ifjú kora és szakmai tapasztalatlansága ellenére a projektért felelős két úttörő tudós, Henric Touvolle és Taromi Umailen mellé osztották be kutatósegédnek. Helyzetükből fakadóan adminisztratív munka is hárult rájuk, azonban ragaszkodtak hozzá, hogy egy laborban dolgozhassanak, és így az egyszeri kutatók munkájával koszolhassák be időnként a kezüket. A laboratórium az űrállomás egyetlen befejezett részében volt, és Ariko kellemeset csalódott, amikor felfedezte, hogy azt a legmodernebb eszközökkel és tudományos berendezésekkel szerelték fel. Magát a labort több kisebb szobára osztották fel. Az előcsarnokban, melyben Ariko munkaasztala is állt, volt a legnagyobb, és a fő kutatási területként szolgált. Az űrállomás folyosójával közös falon csak az egyetlen bejárati ajtó állt, a másik hármon azonban több is volt, melyek tárgyalókba, irodákba, illemhelyekre és egy konyhába vezettek. Hátul még egy kisebb üvegház is állt, melynek plafonja az állomás külső burkolatáig magasodott, hogy a növényeket napfény is érje. Nem használták sem élelmiszer-, sem oxigéntermelésre, ezt a feladatot a több szinttel lejjebb lévő fő üvegház látta el. Ehelyett biokémikusok használták a kutatásaik során. A vezető tudósok tágas irodái leghátul álltak, ám hamar nyilvánvalóvá vált Ariko számára, hogy csak ritkán használták azokat, jobbszerettek a többiekkel együtt, az előcsarnokban dolgozni. Egy nyúlánk gallentei fiú üdvözölte a laborba lépve, és félénken Gunaris gyakornokként mutatkozott be neki. A fiú megmutatta neki a számára kiosztott munkahelyet, majd otthagyta. Ariko valamiért kellemesen zavarban érezte magát mellette. Lehordta magát érzései miatt; teljesen helytelenek voltak, elvégre ő egy gallentei volt! Már régen levetkőzte azokat az ifjú korában hallott mumustörténeteket, miszerint a gallenteieknek fekete szívük és mérgező agyara van, de mégis mindig nehézkesen ment velük az összebarátkozás. Erre tessék, itt van ő, és egy gallentei fiú után csorgatja a nyálát.

Észre vette, hogy a terem túlsó végében álló fiút nézi. Dühösen hátat fordított neki és az asztalán lévő számítógépes rendszereket és eszközöket kezdte vizsgálni, melyek közül néhány számára ismeretlen gallentei tervezésű volt. Épp egy tachionfotométer próbált működésre bírni, mikor észrevette, amint két ideges, papírköteget cipelő férfi sietve a termbe lép. Touvolle és Umailen voltak azok. Már látott róluk holoképeket a hírekben, de személyükről csak keveset tudott. Tudta, hogy a háború idején találkoztak, mindketten a biológiai fegyverfejlesztési egységben dolgoztak, Touvolle kutatóként, Umailen pedig katonai mérnökként. Találkozásuk és emberbarát kutatóvá válásuk pontos részletei azonban ismeretlenek voltak számára. Gyermekként azt tanították neki, hogy ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket olyankor, amikor nem áll rendelkezésére megfelelő mennyiségű adat, mégis szánalmat érzett kettejük iránt; hogy zsenialitásukat ilyen álmatag eszmékre pazarolják.

Ariko tudta, hogy az Állam és a Szövetség közti kapcsolatok javulnak, de ettől még neheztelt Umailenre, amiért egy ilyen gallenteivel barátkozik, aki ennyire különbözik mindattól, amit tanítottak számára. Majd eszébe jutott, mit érzett Gunarissal való első találkozásakor, és zavartan a fejét csóválta. „Az első napom itt a Crielere-en, és máris minden sokkal összetettebb, mint otthon” gondolta, ahogy egy pillanatra felmerült benne az otthon maradottak által élvezett megszokott életmenet és stabilitás utáni vágyakozás.

Remélte, hogy lehetősége lesz elbeszélgetni a két tudóssal, amikor azonban feléjük indult, egy molett, kipirult arcú, mannar születésű nő állta el a két, mélyen tisztelt ember felé vezető útját.

- Menjen vissza az asztalához - csattant fel a nő. Ariko megdöbbenve tért vissza munkaállomásához. Szeme sarkából figyelte, ahogy a nő a tudósok körül sertepertél. Gunaris, szintén őt figyelve mellé lépett.

- Ne törődj Medilával, - suttogta, - ő Touvolle és Umailen személyi asszisztense és finoman szólva is elég... nos... oltalmazó. Javaslom, hogy amennyire csak lehet, tartsd magad távol tőle. Nem akarod, hogy fecsegni kezdjen rólad a főnökei előtt.

- Miért hagyják, hogy egy ilyen ellenszenves nő legyen az asszisztensük? Nem látják, hogy a viselkedése több szinten is akadályozza a munkánkat? - kérdezte Ariko, még mindig borzongva attól, ahogy a nő bánt vele.

- Nem az ő döntésük volt. A Szövetségi Szenátus jelölte ki melléjük, amikor elvállalták a projekt pénzelését. Ízig-vérig a szenátusiak haverja. Hamarosan rá fog jönni, hogy itt a Crielere-en legalább akkora szerepet játszik a politika, mint a valódi tudomány. Úgy látszik, mintha mindenki csak az alkalomra várna, hogy mikor szúrhatja hátba a másikat.

- Maga is? - szaldt ki a száján Ariko-nak. Gunaris elvörösödött, majd szemérmesen elmosolyodott.

- Nem, én csak a Nagyágyúkról beszéltem, ők azok, akik a szerepeket osztják.

- Mármint Umailen és Touvolle?

- Nem, a pénzemberek. Az olyanok, mint Otro Gariushi, Pier Ancru vagy Jacus Roden. Umailen-é és Touvolle-é az elképzelés, de ők adják hozzá a vagyont.

- De a Crielere projekt nem azért folyik, hogy mindenkivel jót tegyenek? - kérdezte zavartan Ariko.

- Elméletben de igen - válaszolt szomorkásan Gunaris. - Ez egy bonyolult kérdés. Lesznek olyan felfedezések, amiket azonnal nyilvánosságra hoznak, másokat viszont csak kis idő elteltével. Nem ismerem olyan pontosan a részleteket, a dolognak ez a része nem igazán érdekel.

Mostanra a védelmező Medila két szomszédos irodába terelte a tudósokat, olyan emberekkel, akiket Gunaris csak úgy emlegetett, mint „a nő kedvencei.”

- Ezek szerint te nem tartozol ezek közé? - kérdezte Ariko. Gunaris vállat vont.

- Szerintem azt sem tudja, hogy létezem - válaszolta. Ariko úgy látta, a fiú tökéletesen elégedett volt a helyzettel.

- Nos, elvileg én lennék a kutatósegédjük, de hogyan végezzem a munkám, ha a közelükbe sem engednek?

- Félretájékoztattak - válaszolta bocsánatkérően Gunaris. - Ez a titulus csak annyit jelent, hogy ebben a laborban dolgozol. A velük való kapcsolatteremtés egy teljesen más kérdés. - Ariko csendesen tűnődött egy ideig ezen a dolgon. Gunaris számára kényelmetlen volt a csönd, ezért kimentette magát, és folytatta munkáját.

Elméje még mindig nem tért magához. Ariko leült a vezérlőasztala elé és a laborban folyó kutatásokkal kapcsolatos dokumentumokat kezdte átolvasni. Ha korábban kétségei voltak az idejövetelével kapcsolatban, azok a Gunarissal folytatott beszélgetés eredményeképpen megduplázódtak. Reggel még izgatott volt, hogy részese lehet egy ilyen nagy dolognak, most viszont úgy érezte magát, mint egy egyszerű segéd. „Ha ez a helyzet,” gondolta keserűen, „akár otthon is maradhattam volna, játszva a jó kislányt.” Egy pillanatig elgondolkodott azon, nem lenne-e jobb, ha egyszerűen hazamenne, és apja bocsánatáért könyörögne. De amint felbukkantak, egyből el is vetette ezeket az ötleteket; nem fog megfutamodni.

Hamarosan teljesen elmélyedt a jelentésekben. Ahogy a Crielere projekt egyre nagyobb része vált számára világossá, annál izgatottabbá vált. Micsoda álmai voltak Umailen-nek és Touvolle-nak! És mégis oly egyszerűeknek, oly elegánsaknak, oly kézenfekvőnek tűntek. Valójában már sajnálta otthon maradt diáktársait, akik tudatlanul bajlódtak triviális kutatási feladatokon. Talán nem ez volt az otthon megszokott egyenes karrier, amivel előtérbe kerülhetett volna az Államban, de most már értette, hogy egy olyan egyedülálló helyzetben van, ahol ténylegesen változtathat a dolgokon; ahol nyomot hagyhat a világban.

De ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, túl kell jutnia azon az idegesítő Medilán. Kénytelen lesz bemutatni annak a vén kocának! A mogorva mannari nő talán önfejű és bosszúálló, mint fajtársainak nagy része, Ariko azonban eldöntötte, hogy megmutatja neki, milyen fából faragták a deteiseket. Így feltüzelve Ariko legszívesebben most rögtön berontott volna a konferencia terembe, hogy azonnal szembe szálljon a nővel, de ha mást nem is, az önmegtartóztatás értékességét megtanulta szigorú neveltetése folyamán. Itt most a türelem volt a legfontosabb dolog; várakozni fog, megismeri a kutatók munkarendjét és a napi menetrendjüket. És majd csak azután lép színre.

Ariko hamarosan belerázódott a munkájába, mely főként mások teszteredményeinek újraellenőrzéséből és megfelelő iktatásából állt. Szolgai munka volt, mely kevés gondolkodást igényelt. Ahogy azt sejtette, Medila mindenkit távol tartott a két úttörőtől, akit nem ítélt megfelelőnek, tehát akit nem tudott uralni és akaratának megfelelően irányítani. A kutatás fájdalmasan lassan haladt. Ennek fő oka Medila volt, de más problémák is akadtak. Az idelátogató hivatalnokok és tisztviselők sora sosem ért véget, és mindegyikükre sok időt és energiát kellett pazarolni. És maga az állomás is csak félig volt felépítve. Bár maga a labor tökéletesen működött, ugyanezt nem lehetett elmondani a többi itteni létesítményről. Az olyan mindennapi dolgok, mint például az étkezés igazi kihívást jelentettek.

Ariko csak egyike volt a laborban dolgozó tucatnyi kutatósegédnek. Elég vegyes társaság gyűlt össze. A Szövetség minden egyes tagja reprezentálta magát, a konok mannarok, az előkelő intakik, a materialista jitaik és persze számtalan gallentei. A caldariaknak is megvoltak a maguk képviselői, köztük egy második deteis. Wobanen egy középkorú, gondosan fésült, távolságtartó férfi. Ariko többször is megpróbált szóba elegyedni vele, de soha nem sikerült rövid morgásnál és kurta válasznál többet kihúznia belőle, úgyhogy feladta a barátkozási kísérleteket.

Ehelyett egyre közelebb került Gunarishoz. Ők ketten hasonló korúak voltak, a többiek általában jóval idősebbek. És ők voltak az egyetlenek, akiknek nem volt korábbról tapasztalatuk; Ariko nemrégiben végzett, Gunaris pedig még mindig a diplomáján dolgozott. A Cille Egyetemen tanult matematikát, a labor pedig ösztöndíjat ajánlott fel számára, miután megnyert egy Quafe Vállalat által szervezett matematika versenyt. A fiút matematikai zseniként tartották számon, és bár egy ideig szkeptikusan tekintett rá, lévén ő maga is elég mély tudással rendelkezett a témakörben, hamar kiderült, hogy Gunaris tehetsége mellett az ő tudása igencsak halovány. Emellett míg Ariko a matematikát csak mint afféle szükségszerűségnek tartotta választott karrierje számára, Gunaris frissítően lelkesen beszélt róla; olyan volt, mintha tisztelné vagy szeretné a számokat. Arikot pedig magával rántotta ez a lelkesedés, és hagyta, hogy a fiú álmatag arckifejezéssel a számok világába rántsa magával. A korábban oly ostoba és unalmas elméletek és függvények egyszerűeknek és izgalmasaknak hangzottak Gunaris szájából! Ahogy teltek a napok, Ariko rádöbbent, hogy a fiúval való beszélgetéseik mentették meg attól, hogy a munka fárasztó monotonitása teljesen megőrjítse. A fiú egyszer megpróbálta elmagyarázni neki a saját munkáját, de elég nehezen értette meg azt. Állítólag voltak olyan területei az űrnek, ahol korábbi makroszkopikus jelenségek mikroszkopikus csapadékokat hagytak maguk után, melyek sűrű plazmarészecskéket és elektromosan töltött mikroszkopikus port alkottak, amik blokkolták az elektromágneses sugárzást. Az ilyen felhőkbe keveredett űrhajók nem tudták betájolni helyzetüket a kozmikus sugárzások vagy ismert pulzárok helyzetei alapján, és így képtelenek voltak ismét kiugrani. Gunaris egy olyan algoritmuson dolgozott, ami közönséges érzékelőfürthöz csatlakoztatva képes ezen interferencia nagyrészét kiszűrni. Közeli gravitációs kutakon alapuló összetett multilaterációk segítségével megoldható lenne egy ilyen felhőben ragadt hajó helyzetének rögzítése, és így lehetővé válna annak kiugrása. A lánynak belefájdult a feje a magyarázatba, és többet nem hozta fel a témát.

Ariko nem tudta levetkőzni azt a kényelmetlen érzést, amikor gallenteiekkel beszélt, ezért hálás volt, amiért Gunarissal való kapcsolata nem mélyült tovább a kötetlen csevegésnél. Időnként azonban átkozta gátlásosságát, és többet szeretett volna.

Ariko minden alkalmat kihasznált, hogy jobban megismerje az állomáson kialakult bonyolult politikai helyzetet. Amint azt első munkanapján is kiderítette, Umailen és Touvolle emberbarát látomása csak a jéghegy csúcsa volt. A háború vége óta a Crielere projekt volt a Gallentei Szövetség és a Caldari Állam legnagyobb közös vállalkozása. Az anyagi támogatást a Souro Foiritan elnök támogatásával a Szövetségi Szenátus, független gallentei pénzemberek és a caldari megavállalatok, elsősorban Ishukone és Kalaakiota megosztva teremtették elő. A nyilvánosság érdeklődése és az eredményekkel kapcsolatos elvárások együtt óriási terhet róttak minden résztvevőre. A dolog magnitúdója is jóval nagyobb volt annál, amit Ariko valaha is elképzelt. A Crielere űrállomás olyan fejlett ékkőnek készült, amilyet még nem látott a világ, ám az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az építkezés nem halad valami jól. Az egyre sokasodó késéseket a befektetők nem fogadták túl jól. Ám maga az irányítási struktúra így hibásan is szigorúan szabályozott volt, és a vállalatok vezetőinek és a szövetségi ügynökségeknek semmilyen beleszólást nem engedett meg. A Szenátus követelésére került bele ez a záradék a projekt finanszírozási szerződésébe; ugyanis aggódtak, hogy a caldari megavállalatok túlságosan befolyásolnák azt.

A fő ok azonban valami olyan volt, amit Ariko könnyedén azonosulni tudott; hogy a gallenteiek és a caldariak egyszerűen nem jöttek ki olyan jól egymással. A két faj építőmunkásai között naponta előforduló, időnként verekedéssé vagy még rosszabbá fajuló összeütközéseken túl radikálisan különböző nézetük volt a munkamenet és -módszer tekintetében is. Egyértelmű volt, hogy az építkezés egy adminisztrációs rémálom volt, a felső irányítás hiánya miatt minden következetességet nélkülözött, és sokan attól féltek, hogy soha nem fejeződik be és nem töltheti be azt a szerepet, amit neki szántak. Bukás lebegett a szemek előtt, a munkamorál alacsony volt. Nehezére esett munka közben koncentrálnia, és ezen az sem segített igazán, amikor anyja kétségbeesetten felhívta, és könyörgött neki, hogy menjen haza és kérjen bocsánatot apjától. Talán a belé plántált idegengyűlölet szólt belőle, de úgy látta, hogy a Szövetségi Szenátus volt a jelen problémák nagy részének okozója. És mivel Medila képviselte itt a legmagasabb rangban a Szenátust, hazafias kötelességének érezte a nő tekintélyének aláaknázását. És hogy ezzel a tudósok közelébe férkőzésének esélyeit is növelhetné, csak hab volt a tortán.

Egy tervre lett volna szüksége, de szörnyen kis mozgástere volt. A segítség végül egy állásajánlat formájában érkezett. Ez semmilyen szempontból nem volt normális munkának mondható. Még a jelenlegi laboratóriumi munkáját is megtarthatta; valójában a laborban való jelenlét létfontosságú részét képezte az új munkának. Összefoglalva egy, a Wiyrkomi vállalatnak dolgozó ügynök kereste fel egy nap ebédszünetben azzal, hogy ha végezne egy kis ipari kémkedést régi vállalatának, elfelednék a távozással elkövetett bűneit és sikeres karriert biztosítanának neki. Ariko eleinte szkeptikus volt, azonban amikor az ügynök ösztönzésképp felajánlotta segítségét annak a bosszantó Medilának az eltávolításában, nem tudta visszautasítani az ajánlatot. A Medilatól való megszabadulás is igen szép és jó volt, azonban az a tudat, hogy sikeresen visszatérhet az Államba, Wiyrkomi ódákat zeng róla és apját is lehurroghatja, önmagában is elég volt ahhoz, hogy elfogadja az ajánlatot. Egész délután szórakozott volt, és csak este, mikor már egyedül volt a szobájában döbbent rá, hogy mi történt; mostmár a Wiyrkomi vállalat titkos ügynöke volt, aki főnökei után kémked.

A következő héten Ariko egy rögtönzött gyorstalpalót kapott rejtett hadműveletekből, különös hangsúlyt fektetve az információ legnagyobb titokban történő történő közlésére és cseréjére. Bár egy része még mindig idegenkedett a dologtól, roppantul élvezte azt, amit csinált. Kapcsolattartójával, aki Mitsuként mutatkozott be, minden éjjel az állomás egyik befejezetlen részében találkozott. Az egyik este egy másik férfi is vele érkezett. Egy teljesen átlagos kinézetű caldari volt, igénytelen munkásöltözékben. És bár semmitmondó kinézetével szinte beleolvadni látszott a szürke háttérbe, érezte, hogy elméje kinézetének szöges ellentéte. Kapcsolattartója bemutatta neki a férfit, és elmondta, hogy tartozik egy kis szívességgel Wiyrkominak, amit most azzal fog rendezni, hogy segít nekik bemártani Medilat. A neve, Jirai Laitanen semmit nem mondott Arikonak.

- Látom, annak ellenére sem ismer fel, hogy nem bújok valami idétlen álnév mögé - mondta az idegen. - Talán jobban ismeri azt a becenevemet, hogy Fatális? - kérdezte gúnyosan. Így már felismerte. Kirázta a hideg. Fatális és társa, a Nyúl vezették a Guristas nevű kalózcsportot. Ők ketten kalóztársaikkal éveken keresztül fosztogatták Caldari Államot, olyan mutatványokat adtak elő, mellyel legalább annyira gúnyolni akarták azt, mint tönkre tenni. Ariko igen kíváncsi lett volna rá, hogy az Állam eme ellensége miért tartozott Wiyrkominak, de nem merte megkérdezni.

- Szóval élvezi a kémjátékot? - kérdezte Fatális ugyanazon a gúnyos hangon.

- Érdekes, de egy kicsit még mindig kellemetlen a dolog morális vonatkozásai miatt - válaszolta tétován.

- Igen, értem, mire gondol. Olyan, mintha szexelne, miközben szarnia kell. Miközben elől ki-be mászkál, nem tudja, hogy ami hátul van, az kijön-e, vagy bent marad.

Ariko elpirult a durva szavaktól, majd elvörösödöt, amikor Fatális megvetően nevetni kezdett rajta.

- Elég az ugratásból - vágott közbe Mitsu. - Beszéljünk az üzletről. Medila a Szenátus fafeje, és egészen addig az marad, amíg az ügy bajnokaként tetszeleg. Éket kell vernünk Medila és a Szenátus közé, ez az egyetlen lehetőségünk, hogy gyanútlanul megszabadulhassunk tőle. Namost én eredetileg arra gondoltam, hogy mártsuk be a Szenátus előtt azzal, hogy a caldariaknak nyal be, Fatálisnak azonban egy sokkal jobb ötlete volt. Fatális, te mondd el neki. - A férfi eltúlzott mozdulatokkal egy kis kristályfiolát vett elő mocskos kabátjából, és hüvelyk- és mutatóujjával tartva Ariko elé tartotta.

- Ebben az üvegcsében egy kis ajándék van, amit egy Virge nevű igen kedves barátomtól kaptam. Egy meglepetés van benne, amit a laborosai kotyvasztottak össze.

- Valami méreg? - kérdezte Ariko. - Meg akarja mérgezni?

- Nem, semmi ilyesmit. A halála túl nagy figyelmet keltene, ami Mitsu szerint határozottan kerülendő. - Fatális ezt úgy adta elő, mintha fájlalná, hogy nem ölheti meg Medilat. Ettől ismét kirázta a hideg Arikot.

- Ez a cucc egy kicsit összezavarja az ember fejét - magyarázta Fatális.

- Egy drog? - kérdezte Ariko, még mindig bizonytalanul, hogy hová fog Fatális kilyukadni.

- Olyasmi. Valami drogszerű. De nem teljesen. Ettől őrültként viselkedik az ember. - Gonosz nevetés szakadt fel belőle. - Teljesen ütődöttként. - Arikonak leesett a dolog.

- Meg fogja őrjíteni?

- Igen - válaszolta Fatális, és visszatette a fiolát a kabátzsebébe.

- Mennyi időre?

- Á, csak ötven, talán hatvan évre. Attól függően, hogy meddig marad életben. - Ariko teljesen ledöbbent. Erős lelkifurdalást érzett. Ő kért segítséget, hogy megszabadulhasson Medilatól, nade ez? Tudta, hogy nem tudja megállítani a dolgot, kocka már el volt vetve, és mostmár nem volt beleszólása a dologba. Ennyi egyértelmű volt számára. A kérdés már csak az volt, hajlandó-e részt venni ebben a cselszövésben? Ahogy itt állt a két ijesztő, fölébe magasodó férfi társaságában, leginkább csak el akart szaladni, elfelejteni az egészet. De ez nem volt választási lehetőség. Ő keverte magát ebbe a helyzetbe, hagyta, hogy a kémlét ostoba romantikája elködösítse ítélőképességét. Egyetlen választása maradt, hogy végigcsinálja a dolgot.

Fatális hozta az ellenszenves üvegcsét, de neki kellett megitatnia Medilaval. Csak ő volt hármuk közül olyan helyzetben, hogy ezt megtehesse. Az egyetlen problémát a fiola laborba juttatása okozta, ugyanis minden, a területre bevitt vagy onnan kihozott dolgot szigorúan ellenőriztek. Fatális állt elő végül az ötlettel: Ariko személyi kódjával betört a biztonsági rendszerbe és beprogramozta, hogy az ne foglalkozzon semmilyen rajta végzett ellenőrzést. Miután még egy ideig átbeszélték a feladatot, Fatális átadta neki az üvegcsét. A melltartójába rejtette, és nagyon remélte, hogy nemt örik össze.

- Ja, még egy utolsó dolog - mondta Fatális mintegy utólagos gondolatként. - Lehet, hogy ezzel rendezem le a Wiyrkomi vállalat felé az adósságomat, de elvárom, hogy a közeljövőben ezt a kölcsönt viszonozza - mutatott Arikora. A nő nem tudta pontosan, mire is gondolt, úgyhogy csak rábólintott. A férfi elégedettnek tűnt, és búcsút intett. Ariko nem szomorkodott távozása miatt.

Másnap reggel egy csipás szemű Ariko lépett a laborba, az alvástól még mindig kábán. Lelkiismerete azóta sem hagyta nyugodni, így igazán örült, amikor Medila később odalépett hozzá és belekezdett egyik dühös beszédébe valamilyen megfigyelt engedetlenséggel kapcsolatban. A szóbeli támadás végeztével Ariko lenyugodott és készen állt a szó szoros értelmében megőrjíteni a nőt. Aznap este beosont a labor kis konyhájába és a hűtőben Medila kedvenc eledele után kezdett kotorászni; valamilyen húspástétom volt, egy mannar specialitás, a többiek viszont undorítónak találták. Ariko óvatosan lecsavarta a fiola kupakját és tartalmát a bűzös pástétomra öntötte.

Csak mikor már majdnem elaludt kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon mennyire fog Medila megőrülni. Lehet, hogy jó ötlet lett volna óvintézkedéseket foganatosítani. De már túl késő volt bármit is tenni ezügyben. Másnap Ariko majdhogynem megbánta ezt a mulasztást.

A reggel igen békésnek indult. Arikonak sikerült elmélyednie egy ígéretes drón MI adatkódjainak ellenőrzésében, Medilanak pedig nyomát sem látta. Ebéd után azonban, miután a nő egy nagy adagot megevett a gyűlölt pástétomból, az események igen gyorsan abszurddá váltak.

Elég ártatlanul kezdődött, Medila különösen parancsolgatósan viselkedett Umailen és Touvolle körül. Ám ahogy az órák teltek, úgy egyre birtoklóbban viselkedett, és ehhez vegyült egy erősödő megalomán hajlam. Késő délutánra Medila meggyőzte önmagát, hogy az egész projekt sorsa kizárólag az ő vállán nyugszik, és hogy az ő zseniális elméjéből pattant elő az összes csodálatos felfedezés. Ez egészen addig nem is hangzott rosszul, amíg a fejébe nem vette, hogy kizárólag a többi tudós agyának elfogyasztásával teljesítheti be sorsát és válhat az Ihlet Királynőjévé. Touvolle-lal és Umailennel bezárkózott az egyik irodába és elbarikádozta az ajtót. Valaki hívta a biztonságiakat, de az ajtót nem sikerült megmozdítaniuk.

Ariko teljesen ledöbbent. Önmagában az is elég rossz volt, hogy miatta lett szegény Medila őrült, de most azzal a lehetőséggel is meg kellett küzdenie, hogy a nő talán megöli azt a két embert, akiktől az egész projekt függött. Csak figyelte a biztonsági őrök sikertelenül próbálják felfeszíteni az ajtót. „Ez őrültség,” gondolta, „ez egy laboratórium. Kell, hogy legyen itt valami, ami segíthet kinyitni azt az átkozott ajtót.” Körbe nézett, valami olyasmit keresett, eszközt, vegyi anyagot, bármit, ami segíthet. Szemei végül egy félig összeszerelt végtelen impulzus processzoron akadtak meg, mely valami lineáris audio fézer kutatás része volt, melyben nem vett részt. De támadt egy ötlete.

Felkapta az eszközt és saját munkaaszalához vitte, ahol keresett egy kis fúziós fürtöt. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a dolog működni fog, de egy próbát megért. Gyorsan összeolvasztotta a két tárgyat. Ezután a biztonsági őrökhöz sietett, akik még mindig az ajtót próbálták felfeszíteni, és közben Medilához kiabáltak, hogy adja fel magát. Nem volt idő, hogy szépen kérje őket.

- El onnan - kiáltotta, miközben az ajtó előtt a földre tette újonnan készített hangvetőjét. A biztonsági őrök zavartan néztek rá, Wobanen azonban gyorsan rájött, mit tervez és elrángatta őket az útból. Ariko, átkozódva, amiért nem volt elég ideje egy időzítőt tenni rá, bekapcsolta a fegyvert. Csak remélni tudta, hogy a processzorban lévő mezőirányító megfelelően működik, ellenkező esetben minden teremben lévőnek kilyukasztja ezzel a dobhártyáját. És valószínűleg az agyukat is megsüti. Megvárta, amíg a fúziós fürt teljesen feltöltődik, ezután maximális kimenetre állította be az eszközt, eleresztette a kioldót és elugrott.

A hangrobbanás kisebb földrengést eredményezett. Biztos volt benne, hogy az egész állomáson érezni lehetett. Elvégre egy kör alakú állomás volt. Ahogy felkelt, csak éles zúgást hallott, bár elég hamar elhalkult. Néhányan nem voltak ilyen szerencsések, mint azt később kiderítette, a robbanás ugyanis maradandó károsodást okozott érzékeny hallórendszerükben.

De a legfontosabb az volt, hogy az ajtó kinyílt. A két ajtószárny úgy hajlott be, mintha megerősített acélötvözet helyett vajból készült volna. Ariko a legrosszabbtól tartva a szobába sietett. Az irodában összevisszaság uralkodott, a három ember azonban szerencsére sértetlen volt. A biztonsági őrök gyorsan lefogták Medilát, bár a nő emberfeletti erővel küzdött ellenük. Már nem kiáltozott agyakért, hogy újonnan felfedezett királynőségét etesse vele. Ehelyett az őröket inzultálta.

- Medila vagyok! - sikoltotta hisztérikusan. - Fogva kell tartanom ezeket az őrülteket! - Touvolle és Umailen felé bólintott. - Szent esküt tettem! - folytatta. - Személyesen Mentas Blaque-nek. Ő bízott meg, hogy elfojtsam ezt az egész idióta projektet! Egy elfojtó vagyok! Egy elfojtó! - sikoltotta, miközben a biztonsági őr elrángatta.

„Ez érdekes” gondolta Ariko. „Őrületében felfedte valódi feladatát.” A Crielere projekt kapcsán végzett politikai kutatásai során gyakran találkozott Mentas Blaque nevéve. Ő volt a Szövetségi Szenátus vezetője, és Souro Foiritan elnök esküdt ellensége. Felkuncogott magában. Bár szomorú volt Medila hirtelen és tragikus bukása miatt, el sem hitte, hogy milyen jól a kezére játszottak a dolgok. Nem csak egy szenátusi kegyenc került lapátra, de valószínűnek tartotta, hogy nem is fogják megpróbálni lecserélni most, hogy kiderült, milyen helytelen módon próbálták azt befolyásolni. Ariko arra is ráébredt, hogy első benyomása, miszerint Medila a fő akadálya a projekt fellendülésének, tökéletesen helyesnek bizonyult.

Medila bukása után a Szenátus sietve bejelentette, hogy nem tud semmiféle titkos megegyezésről az őrült nővel, és teljesen beszünteti az űrállomás ügyeibe való beavatkozását. Ariko könnyedén maga elé tudta képzelni, ahogy Mentas Blaque valami extravagáns luxusjachton duzzog és Medilát átkozza összes felmenőjével együtt. A gondolattól elnevette magát.

Az ezt követő felfordulás utáni csendben csak kevesen voltak szemtanúi a férfi érkezésének, aki végül a Crielere projekt felemelkedéséért és bukásáért lesz felelős. Otro Gariushi, az Ishukone Vállalat vezérigazgatója a kora reggeli órákban érkezett a félkész űrállomásra, szinte észrevétlenül állt be a dokkba egy szerény űrsiklóval. Számos ellensége csak ocsmány baromnak hívta, és kétes múltjáról szóló sötét híresztelések könyörtelenül követték mindenhová, bármerre is ment. Belső démonai hajtották, elvakult céltudatossága olyan erőteljes karizmát kölcsönzött számára, ami a körülötte lévőket engedelmességre és engedékenységre kényszerítette.

Hála egyik, állomáson lévő ügynöke figyelmeztetésének Gariushi gyorsan átlátta a hatalmi struktúra változását, érkezése nem véletlen egybeesés volt. A többi megavállalat vezérigazhatójához hasonlóan ő is aggódva figyelte a Crielere-en kialakuló problémákat, a többiekkel ellentétben azonban szívesen vállalt aktív szerepet a helyzet helyreállításában; a protokoll megszegése pedig nem tartozott azok közé, amik miatt Otro Gariushinak álmatlan éjszakái lettek volna.

Gariushi egy korábbi ellenfele egyszer megjegyezte, hogy „Gariushi úgy tölti be a hatalmi űrt, mint egy elhízott ember a spandex öltönyt” és Otro még az éj leszállta előtt biztosította magának a Crielere állomás vezetői pozícióját.

Bár ködös múltja miatt Gariushi nem állt túl nagy tiszteletben a Szövetségiek körében, Ariko elégedett volt, amiért egy caldari vette át az irányítást. A gallenteiek természetesen morogtak emiatt, de ők is pont annyira szenvedtek a vezetői hiánytól, mint a caldariak, és többségük egyszerűen csak örült, hogy valaki átveszi a vezetést, még egy ellenszenves caldari is az illető.

Ariko úgy döntött, okosabban teszi, ha a helyzet stabilizálódásáig meglapul. Fogalma sem volt arról, hogyan reagálna Gariushi korábbi tettére, vagy ha rájönne a Mitsuval vagy Fatálissal folytatott titkos egyezkedéseire. Elvállalni néhány hétre az éjszakai műszakot sokkal jobban hangzott, mint repülni az állomásról. Véghet vitte, amit akart; megszabadult Medilától, és eközben elnyerte a tudósok jóindulatát. Nem akarta ezt azzal veszélyeztetni, hogy szimatolni kezd. Ehelyett inkább távolról kezdte figyelni a dolgokat. Volt egy másik oka is ennek a döntésnek, mégpedig hogy a Cumin név kellemetlen emlékeket idézhetett volna fel Gariushinak. Nem ismert minden részletet, de azt tudta, hogy amikor még kislány volt, apját, aki akkoriban Wiyrkomi egyik fontos tárgyalója volt, Ishukone-hoz küldték, hogy lebonyolítson egy cserét. Gariushi egy összeesküvésbe keverte apját, majd megfenyegette, hogy bemártja Wiyrkominál, hacsak nem egyezik bele a számára kedvezőbb feltételekbe. Apjának nem volt választása, és idiótának lenni még mindig jobb, mint árulónak. Visszatérése után apja karrierje lassan feledésbe merült, a család sorsa pedig Ariko vállára nehezedett. Biztos volt benne, hogy Gariushi már régen elfelejtette a Cumin nevet, de nem mert semmilyen kockázatot vállalni. Egy ideig inkább a háttérben marad.

Gariushi hamar kézbe vette a dolgokat, az építkezés pedig néhány napon belül jobban felgyorsult, mint valaha. Egészen annyira, hogy hamarosan kezdtek kifogyni az építőanyagokból. Először a szerződéses szállítóiknál próbálta elérni, hogy növeljék a forgalmat, de Belső Zóna Szállítótársaság és Ytiri is lassan reagáltak. A kudarc nem állította mneg, következő lépésben szabadúszó pilótákat keresett fel, főként független társaságoknál, hogy építőanyagot szállítsanak be. A Crielere projekt emberbarát természetére és a köz szolgálatára alapozva rengeteg választ kapott, ezzel is remekül jelezve, milyen remek érzéke volt a politikai machinációkhoz.

Az elégtelen munkaerő problémája továbbra is fennmaradt. A költségvetés állomás építésére szánt összegének nagy része már elfogyott, és a munka mégis csak félig volt befejezve. Érkezése után egy héttel Gariushi elrendelte az építési területek, és az ezen részeket kiszolgáló dokkolóállomások lezárását. Ezt azzal magyarázta, hogy a munkásokat meg kellett kímélnie minden külső zavaró körülménytől, hogy teljesen az elvégzendő munkára koncentrálhassanak. Ariko nem igazán értette ennek az elkülönítésnek a szükségességét, azonban nem foglalkozott azokkal a Medila korábbi haverjaitól származó pletykákkal, miszerint rabszolgákkal segítik az építőket. A termetes amarrok folyosókon való hirtelen feltűnését véletlen egybeesésnek ítélte. Bármiféle módszert alkalmazott is Gariushi, azok eredményeseknek bizonyultak, mivel szinte naponta adták át az állomás újabb és újabb részeit.

Ezen fejlődések kutatásra gyakorolt hatása mindenki számára nyilvánvaló volt. A jobb létesítmények és a Crielere projekt kezdeti szárnypróbálgatásaiba vetett optimizmus közösen új, mesés felfedezéseket eredményezett. Új tervrajzokat készítettek, és a világ szeme ismét a Crielere-t körülölelő csodálatos újdonságok felé fordult. Ariko élvezte, hogy részese lehet az itt történő dolgoknak, különösen mert apró, ám jelentős hozzájárulása mindent a megfelelő kerékvágásba terelt. Hiúsága folyamatosan noszogatta, hogy világgá kiáltsa tettét, ám józan esze sikeresen megakadályozta benne. Mikor azonban Gariushi bejelentette, hogy az első elkészült, fejlett bányászfelszerelések gyártására alkalmas tervrajzokat nyilvánosságra hozzák, úgy érezte, elérkezett az idő, hogy előbújjon az árnyékból. Nem tudta, hogy mire készül Gariushi, hogy csak így kiadja a felfedezéseket. Kételkedett az általa hangoztatott emberbaráti okokban, de nem tudta meghazudtolni őket. Ezek a tettek egyben azt is jelentették, hogy ha továbbra is hasznos kíván maradni titkos munkáltatója számára, akkor közelebb kell kerülnie a két úttörőhöz.

Gunaris még mindig boldog tudatlanságban dolgozott a számításain, és fogalma sem volt az állomás más részein történő izgalmakról. Ugyanakkor fontos állomás volt a két tudóshoz vezető úton. Rajta keresztül Arikonak sikerüt rendszeresen találkoznia a két férfival, néha még ötletelő üléseken is részt vett, vagy megkérték, hogy jegyezzen fel egy-egy elméletet vagy elgondolást, amiket szinte folyamatosan ontottak magukból. A párost körülvevő alkotó légkör ragályosnak bizonyult, ilyenkor őt is elkapta a hév, és ezen alkalmak minden egyes másodpercét nagyon élvezte.

Umailen és Touvolle igen sajátos személyiségeknek bizonyultak. Kapcsolatuk szinte szimbiotikus volt, olyan tökéletesen egészítették ki egymást, hogy a több évtizedes közös munka eredményeként gyakran fejezték be egymás mondatait, vagy csak ránéztek a másikra, és már tudták is, mire gondol. Igen távol álltak attól az unalmas tudós sztereotípiáról, amit az átlagemberek többsége gondolt, felelőtlen, játékos viselkedésükkel inkább gyerekekre emlékeztették Arikot. Ugyanakkor egy sötétebb oldalukat is érezte, ami a fiatal korukban megélt háborúval volt kapcsolatos. Olyan volt, mintha azok a kísértő emlékek hajtanák őket, ám ezek soha nem bukkantak a felszínre. Medila fojtogató uralmának befejeztével már egészen úgy érezte magát a laborban, mint régen az egyetemen. Különösen azokat a buta civakodásokat élvezte, amikbe a kutatók oly gyakran belekeveredtek. Mikor reggel beléptek a laborba, mindig harsány kijelentéseket tettek arra vonatkozóan, vajon aznap ki fog bámulatosabb dolgot felfedezni. Különösen élvezte az „A tudomány olyan, mint” játékukat, amikor a tudományt egy másik dologgal hasonlították össze a lehető legkomolytalanabb módon. Idővel ő is beszállt ezekbe, a trükk csak annyi volt, hogy a korábban elhangzottak alapján felül múlja az előtte felszólalót.

- A tudomány olyan, mint egy prosti - mondta váratlanul Touvolle. - Csak egy kis örömre vágysz, hosszú távon azonban valami viszketős, leírhatatlan dolgot kapsz.

- Nem értek egyet - szállt szembe Ariko. - A tudomány olyan, mint egy callgirl. Tudod a számát, de fogalmad sincs, hogyan kezeld a helyzetet.

- Á, teljesen el van tévedve - vágott vissza Umailen. - A tudomány olyan, mint egy házasság. Ez izgalmas afférnak indul, aztán elveszi minden szabadidődet.

És így ment ez egy jóideig, mielőtt belevetették volna magukat a komoly munkába. Annak ellenére, hogy „A tudomány olyan, mint”-hez hasonó idétlen játékokkal töltötték idejük egy részét, sokkal eredményesebben dolgoztak, mint korábban és majd minden héten egy új tervrajz látta meg a napvilágot. Fantasztiksu teljesítmény volt.

Bár Ariko abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a két tudós közelében működő csapat tagja lehetett, attól még kutatósegéd maradt, és eleget kellett tennie fárasztó kötelezettségeinek is. Egyik este, amikor sokáig dolgozott, úhy döntött, rutinellenőrzést hajt végre a már iktatott tervrajzokon. Nem ez volt a világ legizgalmasabb munkája, de mindig jó érzéssel töltötte el, hogy konkrét bizonyítékot lát arra, hogy az idejövetele nem volt az a totális katasztrófa, aminek eleinte gondolta. Apja küdte ide, amikor diplomázás után nem volt hajlandó az ő irodájában dolgozni. Ide küldését büntetésnek szánta, és eleinte ő is így fogta föl. Most már másképp gondolta a dolgot. Sokáig úgy gondolta, a becsvágya tüzelte a lázadását, most viszont már tudta, hogy a valami fontoshoz való tartozás utáni vágyakozás volt az; olyan helyen akart lenni, ahol érezte, hogy munkáját nem csupán méltányolják, de annak valami értéke is van azon túl, hogy családjának megtépázott tekintélyét próbálja helyreállítani.

Ariko maga nem mehetett a tervrajzok közelébe sem; óriási értékük miatt csak egy maroknyi embernek volt hozzáférése. Ehelyett egy bonyolult rendszeren keresztül tudta elérni és iktatni őket. Egymás után, rutinosan nézte végig a tervrajzokat, miközben elkalandozó elméje azon töprengett, milyen változásokat hozhatnak ezek a tervek a világba. A konzol halk sípolása térítette magához álmodozásából. Hiányzó tervrajzok. Ariko véletlenül, a lehető legártatlanabb okból végzetes felfedezést tett, mely események olyan áradatát indíthatja el, ami végül megrázhatja az egész világot.

Először azt hitte, a fáradtsága miatt ő nézett el valamit, de másodszorra is leellenőrizte, aztán még harmadszorra is, ugyan azzal az eredménnyel. Az űrállomás rövid történetének legmegdöbbentőbb felfedezéseinek eredeti tervrajzai hiányoztak. Ariko nem tudta, mit csináljon. Vajon lopás történt, vagy csak egy egyszerű hiba? Szerette volna azt hinni, hogy az utóbbi, ösztönei szerint viszont az előbbi volt a valószínűbb. Kötelességtudata arra ösztökélte, hogy jelentse a dolgot feletteseinek. De ha tényleg lopás történt, ki lehet érte a felelős? Ezeknek a tervrajzoknak a puszta léte is szigorúan titkos volt, így szinte teljesen lehetetlen volt, hogy egy külsős tette volna. Nem volt boldog attól, amerre következtetései vitték, de csak egyetlen választ tudott elképzelni; ha lopás történt, egy belső ember tette. Ráadásul valaki olyan, aki a parancsnoki lánc teteje közelében áll.

Ariko nem volt olyan helyzetben, hogy személyesen nyomozhasson az ügyben. De nem volt semmi ötlete, hogy kiben bízhatna meg. Azt tudta, hogy valakinek jelentenie kell az esetet, különben őt gyanúsítanák meg. Gariushiban nem bízott. Különben is, épp nem volt az állomáson, Új Caldarira tett látogatást. Így valaki máshoz fordult.

A hír futótűzként terjedt. Másnap, mikor Ariko felébredt, az egész állomás zsongott. Előző éjszaka közölte a hírt tudósokkal; rögtön Mitsu után. Nyilván azonnal szétkürtölték a dolgot, vagy legalábbis nem próbálták eltitkolni. Mikor Ariko belépett a laborba, szinte látni lehetett a feszültséget. Senki nem tudott igazán dolgozni, az emberek fejét a gyanakvás és bizonytalanság töltötte be. Éjszaka nem aludt sokat. Immáron kilépett a rivaldafénybe, az állomáson minden szem rá szegeződött. Meztelennek, védtelennek érezte magát, biztos volt benne, hogy mindenki látja mocskos kis titkait. Az éjjel szinte arra várt, mikor töri rá az ajtót a rendőrség és rángatja el Mitsuval együtt, gúsba kötve megkötözve. Egyszer még az is az eszébe ötlött, hogy az egész csak egy színjáték. Végül is mekkora ökörség volt ellopni a tervrajzokat? Előbb-utóbb úgyis rájöttek volna. Mennyivel egyszerűbb lett volna másolatokat készíteni, vagy csak rögzíteni az információt és nyugton hagyni az eredetit, így senki nem tudta volna meg, hogy baj történt. Sötét szobájában csupán egyetlen elfogadható magyarázatot talált, miszerint valaki rá akarta kenni az egészet. Nappal már csak nevetett a paranoiáján, bár a nyugtalan érzés megmaradt. Volt más lehetséges magyarázat is: talán a tolvajnak nem volt ideje másolatot csinálni, vagy talán kizárólag magának akarta a tervrajzokon lévő technológiát, vagy egyszerűen csak beképzelt volt, és nem érdekelte, hogy rájönnek-e.

Gariushi, miután visszaérkezett Új Caldariról, embereivel együtt baljóslatúan hallgatott. Néhányan ezt úgy fogták fel, mintha az egész dolog csak egy beugratás lenne, és hamarosan rendbe szednék a dolgokat. Mások szerint a férfi azt próbálja kitalálni, hogyan tudná az egészet elleplezni. Ahogy leszállt az este, Gariushi irodájából megérkeztek az első utasítások; senki nem távozhatott az űrállomásról, a külvilággal való kommunikácót lekorlátozták, és csak az állomás munkatársai jöhettek be.

Ariko először úgy gondolta, ezek a lépések megakadályozhatják a tolvaj vagy tolvajok szökését, ám hamarosan rájött, hogy ezzel már elkéstek - jó eséllyel már régesrég távoztak az állomásról. Az utasítás egyetlen magyarázata az maradt, hogy meggátolja a hír kiszivárgását a külvilág felé. Bár valószínűleg már azzal is elkéstek. Ez egyben azt is jelentette, hogy egy ideig veszélyessé vált összekötőjével beszélnie. Előző éjjel azonban beszélt vele, és most egy ideig amúgy sem volt erre szükség.

Másnap végül őt is behívták kihallgatásra. Egész addig ideges volt, attól tartva, milyen következményekkel járhat majd felfedezése. Néhány hivatalnok bukkant fel a kis lakásában, és egy, az állomás felső szintjein lévő, elhagyatott szobába kísérték. Itt egy nyugodt hangú férfi kikérdezte felfedezéséről és az azt követő tetteiről. Nem lehetett kihallgatásnak nevezni a dolgot, mert nagyon együttműködően viselkedett, de érezte, hogy az ember gond nélkül bekeményített volna, ha a körülmények ezt megkövetelik. Egy kicsit még csalódottnak is látszott, amiért nem szolgáltatott neki okokt erre. A beszélgetés csak egy pár óráig tartott, ezután pedig elengedték. Ariko megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy tűnt, hogy bár Gariushi nem volt megelégedve a dolgok alakulásával, - nyíltan dühöngött inkompetenciáján és hűtlenségén, amiért először a tudósokkal beszélt, - ezt nem fogja felhasználni ellene. És ami még fontosabb volt: alibije szilárd maradt.

Nyomott légkörű laborba érkezett vissza. Biztos volt benne, hogy Umailent és Touvolle-t teljesen leveri az értékes tervrajzok elvesztése, ám ugyanolyan vidámak voltak, mint korábban bármikor. Mikor rákérdezett, Touvolle ezt a következőképp foglalta össze:

- Á, maguk a tervrajzok jelenleg talán értékesek, ám olyan ötleteink vannak Tarominak és nekem, amikkel néhány hónapon belül amúgyis elavulttá váltak volna. - Ezzel munkára kezdte unszolni munkatársait, mondván a legjobban úgy tudnak visszavágni a tolvajnak, hogy a lehető leghamarabb még jobb tervrajzokat készítenek. Touvolle rövid beszéde feljavította az emberek hangulatát, és hamarosan mindenki boldogan tért vissza a munkaállomásához. Látva, hogy a kutatás ismét teljes lendülettel folyik, boldogan csatlakozott a többiekhez. „Legalább lesz mit jelentenem” gondolta mogorván.

Másnap az állomás ismét felbolydult. Nem az ellopott tervrajzok miatt, hanem mert Otro Gariushi az éjszaka folyamán eltűnt, épp oly csendesen, mint ahogy egy hónappal korábban érkezett. És bár hagyott egy helyettest, hogy az ügyeket intézze, nyilvánvalónak tűnt, hogy a férfi most próbálja kimosni magát a Crielere projekt miatt. Ariko gyanította, hogy már amúgyis megkapta, amit akart. Csodálta őt. Ügyesen manipulálta a közvéleményt, hogy hatalmon maradjon, míg a háttérben óvatosan megszerezte azt, amit valóban akart. „Majd az éj leple alatt csendesen lelépett, mint egy besurranó tolvaj” merengett Ariko. Nem volt kétsége afelől, hogy Gariushi volt a felelős a tervrajzok eltűnéséért. Csak az volt a kérdés, hogy megússza-e a dolgot, vagy sem. Nem tudta megállni, hogy össze ne hasonlítsa Ishukone és Wiyrkomi üzletmenetét. „Gariushival a nyeregben Ishukone egyszerűen csak idejön és elveszi, amit akar. Wiyrkomi pedig kénytelen szerény személyemet felkeresni.”

Gariushi helyettese mindent megtett, hogy eltusolja a lopást. Belső vizsgálatot indított, de nem közölte annak eredményeit, sem a lezárásának várható időpontját. Napok teltek el, és nem jött semmilyen hivatalos hír. Azonban voltak arra utaló jelek, hogy a háttérben takarítás folyik. Több magas rangú hivatalnok, köztük néhány caldari tudós, beadta lemondását, azzal az indokkal, hogy túlságosan felkavarta őket a lopás ahhoz, hogy a továbbiakban a projekten tudjanak továbbdolgozni. Azonnal új munkát kaptak a birodalmi vállalatoknál. A lopás lerágott csonttá vált. Ariko nagyon remélte, hogy a dolog elsimul, és a kutatási törekvések nyugodtan folyhatnak majd tovább. Azonban nem vette számításba a gallenteiek becsületességét. Ők nem voltak hajlandóak elfelejteni egy ilyen esetet, és meg akarták találni a bűnösöket. Csupán egy olyasvalakire volt szükségük, aki végrehajtja az akaratukat. És találtak is egy ilyen embert. Egy héttel a lopás jelentése után Souro Foiritan, a Gallentei Szövetség elnöke meglepetésszerű látogatást tett az űrállomáson.

Foiritan az elejétől kezdve hűségesen támogatta a projektet. A férfi technológia és újdonságok iránti szenvedélyes érdeklődéséről mindenki tudott, és az alapján, amit munkatársaitól megtudott, Foiritannak foggal-körömmel kellett küzdenie a Szenátussal, hogy rávegye őket a pénzügyi támogatásra. Így most, hogy kedvenc projektjét veszély fenyegeti, felbukkanása nem okozott nagy meglepetést.

Hivatalosan persze nem volt semmiféle hatalma az állomáson, ám a jelenlegi óvatos vezetés ellenében úgy érezhette magát, mint róka a tyúkólban; erőfeszítés nélkül tört át az akadályokon és protokollokon. Ariko úgy gondolta, Foiritan beront a parancsnoki központba, hogy átvegye az irányítást, ám nem számolt a technológia iránti elragadtatásával. Először körbe akarta járni a létesítményeket, kezdve egy látogatással Umailennél és Touvolle-nál, akiket Foiritan igen szeretett és tisztelt. A tudósok megmutatták neki a laboratóriumot. Foiritan arca felragyogott, valahányszor egy új találmányt mutattak neki, és mire Ariko asztalához értek, csak úgy sugárzott az örömtől.

- Ő az a lány, aki felfedezte a hiányzó tervrajzokat - mutatta be Touvolle Arikot, aki félénken megrázta Foiritan kezét. Egy árnyék suhant át arcán az ellopott tervrajzok említésére, és most már komolyan és nyugtalanul nézett.

- Ó igen. A hiányzó tervel - mondta lágyan, és kézfogásuk közben mélyen Ariko szemébe nézett. Érezte a férfi sugárzó karizmáját, és végre megértette, mit láttak a gallenteiek ebben a férfiban, akit sokan egy pojácának tartottak, akinek semmi keresnivalója nincs a hivatalában. Eszébe jutottak mindazon alkalmak, amikor iskolatársaival együtt gúnyolták a férfit az ostobaságai után. Elvörösödött és elfordította fejét. Foiritan sokat sejtetően elmosolyodott és eleresztette a kezét.

- Milyen kár, hogy egyes emberek képesek feláldozni jövőjüket egy ilyen rövid távú nyereségért - folytatta lassan, még mindig Arikot bámulva.

- Úgy van - helyeselt Touvolle, kicsit zavartan a Foiritan elnök és a kutatósegéd Ariko közt lefolyt beszélgetés miatt.

Ariko megpróbálta megnyugtatni magát, miközben Foiritan folytatta a laborlátogatást. A férfi puszta állati karizmája elég volt ahhoz, hogy teljesen elárassza az embert, szavai azonban kalapácsként ütöttek belé. Vajon tudta a férfi, hogy kémkedik? Vagy csak ártatlan csevegés volt? Nem tudta volna megmondani.

Figyelte, ahogy Foiritan pár percig beszélget a két tudóssal, miközben testőrei gondoskodtak róla, hogy senki ne mehessen a közelükbe. Azok néhányszor lopva körbenéztek a laborban, de rá soha. Megkönnyebbülten sóhajtott. Ha róla beszéltek volna, biztosan rá is néztek volna legalább egyszer.

Később Ariko megtudta, hogy Foiritan teljeskörű vizsgálat levezetését rendelte el a lopás ügyében, amit egy külsős, független nyomozó folytat le. Az elnök egyértelművé tette, hogy az egész állomáshoz és minden ehhez kapcsolódó adathoz hozzáférést kell kapniuk, hogy a lehető leggyorsabban haladhassanak a feladatukkal. Most, hogy elvégezte, amiért ide jött, Foiritan PR-os és médiás kíséretével együtt elhagyta az állomást azon a hatalmas luxusjachton, mely idehozta őket.

A következő néhány nap álomszerűen folyt le. Ariko próbált a munkájára koncentrálni, gondolatai azonban folyton az ellopott tervrajzokhoz tévedtek. Tudta, hogy a projekt, és így a többi munkás jövője a most folyó vizsgálat eredményén múlik. Még Gunaris is túl távolinak és elfoglaltnak tűnt ahhoz, hogy vele beszélgessen. Azonban csak most, a projekt jövőjén elmélkedve döbbent rá, hogy milyen fontossá is vált számára. Sokáig volt szkeptikus, és a kémjáték is túlságosan lefoglalta ahhoz, hogy meglássa, mi is volt az igazán fontos számára. Mostmár tudta; a projekt. Umailen és Touvolle. Amiatt is aggódott, hogy a vizsgálat valami nem kívánatos dolgot derít ki, mint például hogy ő egy titkosügynök. Napok óta nem hallott semmit Mitsu felől, és bár remélte, hogy ez csak óvatosságának a jele, időnként úgy érezte, hogy letartóztatták. Kellett valaki, akivel beszélhetett, hogy ne őrüljön meg, miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejében. Végül sikerült lebontania a Gunarist körülvevő falat, és beszélgetésbe elegyednie vele. Kerülte az aktuális témák bolcolgatását, mert félt, hogy esetleg ismét kizárja őt, úgyhogy inkább az ifjúságáról kezdett érdeklődni. Tétova kezdés után hamar feloldódott és a számok iránti szenvedélyéről kezdett beszélni.

- Azóta érdekelnek a számok, mióta az eszemet tudom - vallotta meg. - Az Ation VIII-on születtem, aminek 21 holdja van, és emlékszem, kis koromban mindig úgy gondoltam, hogy ez egy mágikus szám. - A folytatás előtt felvillantotta azt a szégyenlős kis mosolyát, amit Ariko olyan megnyerőnek talált.

- Számomra a matematika olyan volt, mint a mágia, és mindig is szerettem a számrejtvényeket és a különös sorozatokat. Mint például ez a szám itt - mondta, miközben felemelte az asztalán heverő fénytollat és a levegőbe írta a 142857-es számot. - Első ránézésre egy véletlenszerű, hat jegyű szám, de próbáld meg beszorozni kettővel. - Ariko gyorsan kiszámolta fejben.

- 285714 - mondta.

- Helyes. Most szorozd be hárommal, néggyel, öttel és hattal. - Ez már bonyolultabbnak bizonyult, Ariko homlokráncolva próbálta gyorsan kiszámolni őket. Az erőlködését látva Gunaris derűsen felnevetett.

- Hagyd csak, - mondta, - megadom őket. - Az első szám alá leírta a többit is. - Most add össze az első szám számjegyeit, mennyit kapsz?

- 27-et - vágra rá Ariko. Ez könnyű volt.

- Helyes. És az következő meg az azutáni? - A lány a számokat nézte, és csodálkozás ült az arcára.

- 27, mindegyik 27.

- És ha függőlegesen adod össze őket? - unszolta tovább a fiú. Csodálkozás ült ki a lány arcára.

- Az is mind 27. Ez elképesztő! - Mindketten felnevettek.

- Hát igen, az ilyen dolgokat találtam érdekesnek olyan 4-5 éves koromban. Ez olyan érdeklődést ébresztett bennem a számok iránt, ami soha nem múlt el. Annak ellenére sem, hogy nem találtam benne semmiféle mágiát.

- Még mindig keresel? - kérdezte. Csak kötekedésnek szánta a kérdést, Gunaris azonban elkomolyodott.

- Igen - mondta végül, és Ariko látta, hogy komolyan így gondolja. Ekkor a nyomozók a laboratóriumba érkeztek és a beszélgetésnek vége szakadt.

A többségében gallenteiekből és intakikból álló csoport gyorsan és hatékonyan dolgozott. A tolvajok messze nem fordítottak elég gondot tevékenységük leplezésére, úgy tűnt, biztosak voltak benne, hogy főnökeik hatalma megvédi őket. Így a nyomozást hamar lezárták, és az eredmények senkit nem leptek meg: Otro Gariushi közvetlen irányítása alatt dolgozó emberek következetesen fosztogatták a tervrajzokat és még a prototípus eszközöket is.

Miután nyilvánosságra hozták a nyomozók eredményeit, mindazok a faji és politikai feszültségek, melyeket Gariushi oly sikeresen lekezelt, kétszer erősebben bukkantak fel ismét. Ariko tehetetlenül, egyre nagyobb aggodalommal figyelte, ahogy a gallenteiek és caldariak közti összezördülések óráról órára erősödtek. Általánossá váltak a kocsmai verekedések, melyek hamarosan lázadássá fajultak. A jelentés nyilvánosságra kerülését követő napon egy szenátusi küldöttség érkezett, hogy felmérje a helyzetet.

A delegáció érkezésével és az állomás vezetésének megbolygatásával a helyzet hamar irányíthatatlanná vált. A biztonsági szolgálat, melynek eddig a legkönnyebb dolga volt, teljes rohamfelszerelésben találta magát egy dühöngő tömeggel szemben, mely puszta kezével képes lett volna szétverni az alig befejezett űrállomást. Fentről egymásnak ellentmondó utasítások érkeztek, melyek tovább élezték az egyébként is robbanékony hangulatot. Szükségállapotot rendeltek el, kevés sikerrel. Az emberek tömegesen kezdték elhagyni a helyet.

A szenátusi küldöttség sértődötten távozott, amiért nem kapta meg az űrállomás kizárólagos irányításának jogát. És nem érte meglepetés Arikot, amikor másnap megtudta, hogy megvonták a további támogatásokat. A caldari megavállalatok hamarosan ugyanígy tettek. A Crielere projekt válságba került, a személyzet nagy része távozott és immár költségvetése sem volt. Ariko azonban nem adta fel. Nem azért, mert továbbra is kémkedni akart Wiyrkominak. Valójában már elege volt a kapzsi vállalatokból és a hatalmi játszmáikból. Nem akarta, hogy a projekt elbukjon.

A Crielere projekt egy olyan álom volt, mint azok, melyeket félig éber, félig alvó állapotban látunk, és nem akarjuk, hogy véget érjen. Ariko rádöbbent, hogy leghőbb vágya az álom életben tartása. Túlságosan értékes volt ahhoz, hogy kicsinyes vállalati versengések és faji ellentétek miatt elbukjon. Eszébe jutott egyik apjával folytatott vitája, nem sokkal távozása előttről, amikor a férfi azzal vádolta meg, hogy elárulta saját vállalatát. Még ma is érezte szemében a csalódott könnycseppek szúrását, amiért saját apja, akire egész életében felnézett, árulónak és elkényeztetett kölyöknek nevezte. Jól emlékezett, mennyire dühösnek és megalázottnak érezte magát az őt támogató vállalat elárulásának vádja miatt, még ha azok nem is voltak igazak. Wiyrkominak akart dolgozni. Csak a saját feltételei mellett. Most azonban vádjai igazak voltak. Nem is próbálta meggyőzni magát róla, hogy a kutatók mellett maradással lehetősége nyílik további értékes információk kicsikarására. Ehhez túl okos volt. Azért marad, mert képességeit helyesen akarta kamatoztatni; nem a vállalata által elnyomva, hanem szabadjára eresztve, az egész emberiség számára hasznosan.

Ariko úgy gondolta, hogy bármennyire is rosszul hangozzék is, a Crielerenél legalább kielégítheti kalandvágyát, ehelyett felnyitotta szemeit, és rájött, mennyire szűklátókörű is volt apja, vagy ami azt illeti, ő maga is. Hogyan maradhatna hűséges vállalatához, ha ez az emberiség elárulásával járt volna?

A laborba lépve Ariko eltűnődött azon, hogy a Crielere projektből csupán a lényege maradt meg. Az összes haszonleső és populista elment, és csak azok maradtak hátra, akik komolyan változtatni akartak, még ha ez karrierjük végét is jelenti. Gunaris is köztül volt, amikor megpillantotta a fiút, cinikus oldala elgondolkodott, hogy maradásában tudat alatt mennyire befolyásolta a fiú döntése. Bármennyire is félt, tudta, hogy közeledik az idő, amikor be kell majd vallania érzéseit iránta.

Touvolle és Umailen kedvenc ötletelő székükben ültek, de most először nem beszéltek az új tudományos elméleteikről. Kora reggel közösen egy kérvényt küldtek a világnak pénzügyi vagy egyéb támogatás reményében. A kérvény gúnyos fogadtatásra lelt. Rezignált hangulat ült a laboron. Ariko tudta, hogy ha nem veszi rá őket a folytatásra, akkor kénytelen lesz visszatérni Wiyrkomi nyájába és további életében nekik lesz kénytelen dolgozni. Néhány hónappal korábban ezt igen megtisztelőnek találta volna, most undorodott a gondolattól. Soha nem gondolta, hogy jó szónok lenne, ám szenvedélyes volt, és remélte, hogy ez kölcsönöz számára némi meggyőző erőt. Végignézett az összegyűlt vegyes társaságon. Talán ötvenen ha maradtak, csak egy töredéke a kezdeti ezreknek, akik néhány héttel korábban még elárasztották az űrállomás folyosóit. Mindannyiuk szemében szomorúság csillogott, de remélte, hogy maradásuk oka, hogy szívükben még mindig reménykednek benne, hogy a projekt folytatódhat. Felidézett magában egy példázatot, melyet minden törekvő ifjú caldarinak elmondtak otthon.

- Volt egyszer egy gazdag kereskedő - kezdte tétován, és hirtelen zavaróan tudatosult benne, hogy a teremben minden szempár őrá szegeződik. De megacélozta idegeit és folytatta. - Igen szép kort ért meg, és mindene megvolt, amit egy gazdag ember csak kívánhatott. Sokan tisztelettel vagy irígységgel tekintettek rá, pénze után áhítozva és hatalmas sikerei után vágyakozva. Az öregember azonban soha nem volt boldog, és halálos ágyán egy neki dolgozó ifjú írnok így szólt hozzá: „Biztosan úgy gondolja, hogy az élete egy sikertörténet, azzal a hatalmas vagyonnal, amit összegyűjtött.” Az öregember azonban azt felelte. „Az életem szenvedés és szomorúság volt. Fiatalemberként a vagyont választottam a család helyett, és száműztem a szeretetet az életemből. Mikor meghalok, csupán pénzemet hagyom hátra a világban. De a pénz mindenhol ugyanolyan, az enyém sem különbözik másokétól. Miután pénzemet szétosztják, csupán por és halovány emlékek maradnak utánam. Az életem egy csőd, fiam, ne kövesse el az én hibáimat.” A fiatal írnok megfogadta az öregember tanácsát, gondoskodott róla, hogy családot alapítson, még ha karrierjére is koncentrált. - Ariko nagy levegőt vett, figyelmes hallgatóságát nézte, ahogy anekdotáján merengenek. - Ez a történet talán nem illik tökéletesen a jelenlegi helyzetünkre, azonban ami engem illet, és remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, a Crielere projekt lett az én szerelmem. Ha most elhagyom, bármilyen sikeres is legyek ezután, mindig is bánni fogom, amiért így tettem. Egyszer adódik olyen lehetőség az életben, hogy nyomot hagyhassunk a világban, hoyg valami olyat alkossunk, ami kiemelkedik a történelemben, és nem tűnik el, mint egy homokszem a sivatagban. Fogalmam sincs, hogy egyedül végig tudjuk-e ezt csinálni, de ha a sors is úgy akarja, amíg lesz miért, teljes erőmből küzdeni fogok. - Mostanra Ariko már szinte kiabált, szenvedélye és lelkesedése csak úgy sugárzott arcáról. Nem tudta, mi mást mondhatna még. Mindenkihez egyenként oda akart szaladni, hogy felrázza őket, és könyörögjön nekik, hogy maradjanak.

Egy percig senki nem szólt semmit. Ariko biztos volt benne, hogy szavai célt tévesztetteg, hogy túlságosan kétségbeesettnek, túl mániákusnak hangzottak. Aztán elgondolkodó arccal Touvolle állt fel. Lassan a lányhoz lépett, és egy hirtelen mozdulattal átölelte. - Köszönöm - suttogta a fülébe. - Köszönöm.

Megtörtént. Maradnak, és folytatják. Ariko megborzongott, ám bosszantó cinikus fele nem állhatta meg, hogy el ne gondolkodjon, vajon nem-e egy olyan álomban élnek, melyből remélik, hogy soha nem ébrednek fel. Nem. Ez nem egy illúzió volt. A Crielere projekt valódi volt. Talán még sokkal valódibb, mint bármi más, amivel eddig találkozott.

Ariko hozzászokott az állomáson folyó sürgés-forgáshoz, míg a projekt teljes gőzzel haladt. Most az üres folyosókon visszhangzottak léptei, és csak méginkább kiemelték a hely ürességét. Úgy tűnt, semmi nem működik megfelelően, és az a pártucat, ember, akit sikerült maradásra bírnia, ideje nagy részét az állomás működtetésére kellett, hogy fordítsa. Néhány részleg lezárása némileg javított a helyzeten.

Touvolle szívére vette Ariko beszédét, és most ő mutatta az utat a többieknek. A lány boldogan lépett vissza és engedte át az erélyes öregembernek a szedett-vedett csapat vezetői tisztségét. Umailen sem maradt el az emberek ösztönzésében, együtt napról napra haladtak a munkával. Készleteik azonban fogytán voltak, a csapat pedig kénytelen volt a jóindulatú látogatóktól alamizsnát koldulni. Ráadásul biztos volt benne, hogy Fatális is hamarosan felbukkan, hogy jutalmát követelje.

Mitsu már régen nem jelentkezett, ám hátrahagyott számára egy kis kommunikációs eszközt, amit a szobájában is el tudott rejteni. Az általa használt kódok és titkosítások ellenére is igen veszélyes volt a használata. Csak ritkán vette elő, hogy Mitsu elégedett legyen. Ám a konkrét adatok hiánya miatt kezdett egyre türelmetlenebb lenni, és egyre többet és többet követelt. Az Államból való teljes számüzetéssel elég sokáig sakkban tudta tartani. Még olyan mélyre is képes volt süllyedni, hogy idősödő szülei életének megnehezítésével fenyegesse meg, amennyiben nem engedelmeskedik neki. Azonban ahogy egyre nőtt az Umailen és Touvolle iránti csodálata, úgy egyre inkább meggyűlölte életének e titkos részét, és egy idő után már önérzetét is bántotta; árulásáért és gerinctelenségéért önmagát is gyűlölni kezdte. Hálás volt az Államnak, amiért annyi éven át támogatta őt, de Crielere-re érkezése óta egy sötétebb, baljósabb oldalát is megismerte. Rájött, hogy valójában ez az igazi oldala. Így viselkedett a lakói elé lógatott lepel mögött. Talán megvédte, de ugyanakkor meg is tévesztette őket. Mégis mi értelme volt egy őszinte ember élete munkájának, ha megtévesztés és ármány telepedett arra? Tudta, hogy eljött az ideje, hogy végleg elvágja a köldökzsinórt. Talán a Mitsunak való engedelmeskedés jövőt biztosított számára az Államon belül, de nem olyat, mint amilyenre vágyott. Megfontolta, hogy egyszerűen csak kidobja a kommunikációs eszközt; talán Mitsu azt gondolná, hogy megsérült, vagy rajtakapták a használatán. De tiszta szakítást akart. Beletelt néhány napba, hogy összeszedje a bátorságát, de végül semmit nem ért. Mitsu kiátkozta őt és minden ősét. Ismét belerángatta a dologba szerencsétlen szüleit. De ő hajthatatlan maradt. Elég ocsmány szakítás volt, egy órán keresztül még remegett azután, hogy utoljára megszakította a kapcsolatot, de végre véget ért. Immár egy nemkívánatos személlyé vált. Nemzet nélküli emberré. Figyelemre méltóan nyugodtan viselte ezt a változást, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb caldari számára ez majdhogynem rosszabb volt, mint a halál. Az Állam időt és energiát nem kímélve nevelte és oktatta, azonban ő ölte bele a dologba minden idejét. És mégis többet akart, minden idejét saját magának akarta. És még nem állt készen mindezt megadni. Az idejét most itt töltötte, a Crielere állomáson, a tudósokkal és a mindennél fontosabb Projekttel.

„Bárcsak lenne még egy kis időnk” gondolta Ariko már vagy milliomodszor. „Akkor be tudnánk fejezni néhány fejlesztés alatt álló dolgot, és eladhatnánk a tervrajzokat. Kis szerencsével néhány hét alatt önellátóvá válhatnánk.” Ariko nem gondolta tudatosan, hogy a világ egy előre meghatározott módon működik, de ha mégis így gondolta volna, a következő csapásért a sorsot átkozta volna. A birodalmak visszavonták rendőri erejüket a Crielere rendszerből. Azután megérkezett Fatális. A barátaival. Sok barátjával.

A Guristas gyorsan felmérte a helyzetet a rendszerben. Fatális eljött, hogy követelje esedékes jutalmát - teljes hozzáférést az állomáshoz és annak minden titkához. Ez volt a lehető legpofátlanabb zsarolás, és Ariko nem okolta a tudósokat, amikor megtagadták Fatális követeléseit.

A birodalmak elfordultak a kutatók könyörgései elől, mikor azok segítséget kértek a Guristas elleni védekezésben. Úgy tűnt, egyedül maradtak. A segítség azonban a legváratlanabb helyről érkezett. A független pilóták, akik korábban oly segítőkésznek bizonyultak az állomás időre való megépítésében, csapatostul érkeztek. Meghallották a kutatók segélykérését, és a szívtelen birodalmakkal ellentétben úgy döntöttek, hogy válaszolnak.

Voltak, akik azért érkeztek, hogy megsegítség embertársaikat. Mások azért, mert hittek a projektben, és sértetlenül akarták tudni. Megint mások a dicsőségért, hogy levadászhassanak néhány kalózt, és közben értékes zsákmányra leljenek, vagy egyszerűen csak kíváncsiságból. Erejük és eltökéltségük azonban ámulatba jetette Arikot, és megmutatta neki, mennyire erős és élénk társasággá is váltak a független pilóták. Tudta, hogy sokan lényegtelennek tekintett őket, ő viszont már okosabb volt ennél. Ők voltak a jövő, mert szervezettek, ám mégis rugalmasak voltak, toleránsak, és elveikhez tartották magukat; egy folyamatosan növekvő szervezet, míg a birodalmakat gúsba kötötték szokásaik és egymás iránti bizalmatlanságuk.

Az állomás keretlegénységének már így is ezer felé kellett figyelnie, miközben az energiarendszereken dolgoztak, hogy a hatalmas részecskegyorsító és a többi energiazabáló kutatóeszköz ne melegedjen túl vagy váljon instabillá. Most pedig még az állomás rendelkezésére álló védelmi rendszerek ellátásával is meg kellett küzdeniük. Az energiát átirányították a pajzsokba és a fegyverplatformokra. Ez mindannyiuknak némi biztonságérzetet adott, Ariko azonban eleget tudott a pajzsokról és fegyverekről ahhoz, hogy a rendelkezésükre álló védelmet szánalmasnak nyilvánítsa; ha nem lettek volna odakinn a pilóták, akik hajójukat és időnként életüket is áldozták, a Guristas akár be is táncolhatott volna. Nyilván Fatális is erre számított, ezért döntött úgy, hogy megkockáztatja, hogy szokásos játszóterüktől ilyen messzire hozza kalózait.

A szabadúszó pilóták érkezése meglepetésként érte a Guristas-t, de nem jelentettek elég nagy fenyegetést ahhoz, hogy a kalózokat menekülésre bírják. Heves küzdelem bontakozott ki. A kalózok nagy része a szabadúszókkal szállt szembe, azonban több cirkáló is az állomás irányába tört és szórni kezdték mindennel, amijük csak volt. Nyilván abban reménykedtek, hogy annyira megrongálják az állomást, hogy végül kénytelenek legyenek megadni magukat. Egyik rakéta csapódott be a másik után a gyenge pajzsokba, és közben a burkolatot is megrongálták. A személyzet egyre növekvő rémülettel figyelte, ahogy a morfit plazma kutatásukban használt fissziós mag instabillá vált és kezdett robbanással fenyegetni. Gyorsan összeállítottak egy csapatot, hogy vészjavításokat végezzenek rajta, melynek Ariko is tagja volt.

Miközben ő az állomás gyomrában dolgozott, hogy stabilizálja a túlmelegedő magot, teljesen kiesett az információs körből, és teljes tudatlanságban maradt a csata haladtával kapcsolatban. Később gyakran elgondolkodott rajta, hogy számított volna-e, ha a parancsnoki központban lett volna az üvegház megsérülésekor. Megállíthatta volna-e Gunarist, hogy oda menjen javításokat végezni? Vitába szállt volna-e Umailennel, amikor az úgy döntött, hogy lezárja a részleget? Lett-e volna ideje elbúcsúzni?

Végül is nem igazán számított. Az egyetlen, ami számított, hogy Gunaris öntként jelentkezett, hogy az üvegházba megy, hogy lezárja azt a repedést, amin keresztül az értékes oxigén kiszökött. Mikor későbbi robbanások helyrehozhatatlanul megrongálták az üvegházat, Umailen elrendelte a részleg lezárását, még mielőtt az egész űrállomás legevő nélkül maradt volna. Nem volt egyszerű döntés, tudta, amikor Umailen riadt tekintetét nézte. Ám azt kívánta, bárcsak ne kellett volna megtennie.

Másnap megtalálták a testét, amint békésen hever néhány paradicsom között. Mintha csak mélyen szundított volna. Lehetetlen volt megmondani, hogy szenvedett-e halála közben, Ariko azonban nem gondolta, hogy ez fontos. Üresnek érezte magát. Életében soha nem érzett még igazi bánatot, és nem tudta, hogyan viselkedjen. A Gunarissal töltött idő, társalgásaik és sétáik hirtelen teljesen más megvilágításba kerültek. Immár dédelgetett emlékek voltak egy olyan emberről, akit soha többé nem láthat. Akivel soha nem beszélgethet újra. Akit már soha nem érinthet meg. A laboratóriumba való visszaérkezése és sorsának megismerése utáni néhány órában érzelmei kavarogtak benne: fájdalom, keserűség, magány, zavarodottság, tagadás, szomorúság.

A Guristast végül visszaverték, a közeli rendszerekbe vonultak vissza, hogy sebeiket nyalogassák. Ariko ezt szinte észre sem vette. Aznap este megint nem aludt, elméje túlságosan nyugtalan volt. Életében először őseihez imádkozott. Tudta, hogy sok caldari teszi ezt; köztük anyja is. Egészen mostanáig a múlt maradványaiként semmibe vette az ilyen dolgokat, most azonban megnyugvást talált benne. Ugyanakkor sikerült megacéloznia magát az elhatalmasodni készülő fájdalommal szemben. Minden elnyomott, Gunaris iránti érzése elárasztotta, és megsokszorozta bánatát. Reggelre megfogadta, hogy erős marad. Később keres majd időt, hogy illően meggyászolja. Most a tudósoknak volt szükségük rá. És az előtte lévő dologra kellett koncentrálnia: az állomás védelmére a Guristas ellenében. Bár előző nap visszaverték őket, még nem győztek.

A laboratóriumot ideiglenes parancsnoki központtá alakították. Senki nem akart a régiben maradni, így egyszerűen áthozták belőle a szükséges eszközöket és újra felállították azokat idebenn. Páran rászoktak a laborban alvásra, mivel nem akartak egyedül kóborolni az üres folyosókon. Ariko nem hibáztatta őket, bár ő továbbra is kis szobájában maradt. Most, hogy a fél állomás rendelkezésére állt, könnyen találhatott volna valami előkelőbbet, de nem foglalkozott ezzel.

Az előző nap eseményeit tárgyalták, amikor belépett a laborba. Mindenki elcsendesedett. Mindenki tudta, hogyan éreztek Gunarisszal egymás iránt. „Mindenki, csak én nem” gondolta szomorúan. Mosolyt erőltetett magára és csatlakozott a többekhez, elhárítva minden részvétnyilvánítási kísérletet. A beszélgetés hamarosan visszatért az eredeti témához.

- Ennek rá kell döbbentenie a birodalmakat, hogyan éreznek az emberek a Crielere projekt iránt - jegyezte meg Touvolle, mikor a független pilótákra terelődött a szó. - Ezek a pilóták tisztán látják munkák valódi értékét.

A kezdeti lelkesedés lecsengése után Ariko egy haditanács felállítását szorgalmazta, hogy megtárgyalják, hogyan lehetne huzamosabb ideig megvédeni az állomást.

- A Guristas minden valószínűség szerint ismét támadni fog - magyarázta. - És még ha nem is, előbb-utóbb akkor is felbukkan majd valaki más. Nem számíthatunk rá, hogy a független pilóták örökké megvédenek majd minket. A fenébe is, amennyire tudom, már most elkezdtek egymás között civakodni a Guristas visszavonulása után megmaradó hadizsákmány felett. A végén még ellenünk fognak fordulni. - Ez némiképp kijózanította az ujjongó tudósokat. Umailen szólalt fel:

- Nincs pénzünk profikat felbérelni, és a birodalmak is mossák kezeiket. Talán naivitás azokra a pilótákra támaszkodni, de jelen helyzetben ők az egyetlen esélyünk. Csak pár napig kell a farkasokat kordában tartani, addigra elkészülhet néhány kutatási projektünk.

- Már ha sikerül időt szakítanunk rá, hogy azokon dolgozzunk - válaszolta sötéten Ariko. - Nézzétek, nem igazán örülök neki, hogy én vagyok itt az ünneprontó, de valakinek ki kell ezt mondania. Persze, jelenleg nincs egy fillérünk sem, azonban rengeteg munkaerő áll rendelkezésünkre. Ezt csak el tudjuk adni valakinek.

- Mármint adjuk el a jövőbeli felfedezéseinket? - kérdezte szkeptikusan Umailen. - Akkor elvesztenénk a függetlenségünket. Akkor akár most rögtön fel is adhatnánk, és elkezdhetnénk valamelyik nagyobb kutatóvállalatnak dolgozni. A függetlenség létfontosságú ahhoz, hogy teljesíthessük az ígéretünket, hogy az egész emberiség javát szolgáljuk. - A többiek egyetértően bólintottak, Ariko pedig belátta, hogy nincs értelme tovább vitatkozni rajta.

Touvolle a beszélgetés folyamán tenyerére támasztott fejjel csendben maradt. Most azonban, látva Ariko nyugtalanságát, megszólalt.

- Ariko, meg kell tudnod, mit éltünk át. A háború során én és Taromi is saját kormányunknak dolgoztunk. Kreativitásunkat arra használtuk, hogy a közember szenvedését és fájdalmát növeljük. Hallottál a Rutheren IV-ről? - Mikor a lány tagadólag megrázta a fejét, folytatta. - Ez érthető, csak kevesen ismerik. A nevet olyan alapossággal törölték a feljegyzésekből, hogy még azok is, akik ott voltak, csak nehezen hitték el, hogy megtörtént. De attól még igaz volt. Fogadok, hogy a Nouvelle Rouvenorról vagy Hueromontról hallottál. Azok is elég rosszak voltak, a háború során azonban történtek még ezeknél is szörnyűbb dolgok. Rutheren IV volt mind közül a legborzalmasabb, és ott találkoztam Taromival. A felszínen. Szemtől szembe a sebesültek és haldoklók közt. Egészen addig büszke voltam a Szövetség számára végzett munkámra, meg voltam győződve... nem, jogosnak éreztem a hitem, hogy munkámmal a mindenki felsőbb javát szolgálom. A Rutheren IV-en végül rám szakadt a dolog teljes valójában és borzalmában. Egy véletlen folytán, mely túl hosszú volt ahhoz, hogy most elmondjam, egy kórházi sátorban, ahol az életükért küzdőket ápolták, találkoztam Taromival. És egyezséget kötöttünk. A jó szándék semmit nem ér, ha az oka nem helyes. Tudom, Ariko, hogy te hiszel a végzetben, bár próbálod letagadni. Aznap mi úgy döntöttünk, hogy saját kezünkbe vesszük a sorsunkat. De ez csak úgy volt lehetséges, ha saját urunkká válunk. A Szövetségtől és az Államtól pénzt kérni, hogy beindíthassuk a Crielere projektet egy szükséges rossz volt, amit el kellett viselnünk. Reméltük, hogy ha mindkét fél benne van a dologban, a közös jó érvényesülni tud majd. Talán naivitás volt ez részünkről, nem tudtom, és nem is igazán számít. Ami számít, az az, hogy most nem bízhatjuk sorsunkat magunkon kívül senki másra. Egyszerűen nem tehetjük meg. Remélem, ezt megérted. - Ariko csak bólintott, ezzel nem tudott vitába szállni.

Az ülést hamarosan berekesztették. Az egyetlen dolog, amiben meg tudtak egyezni, hogy a független pilótákat unszolják, hogy maradjanak éberek és készüljenek fel az állomás védelmére, amennyire csak tudnak. Umailen előállt egy ötlettel, hogy hogyan tudnák az állomás pajzsait felerősíteni azáltal, hogy átirányítják az energiagenerátor a hőelszívó rendszeren. Bár egy eltökélt támadót nem tartana fel a végtelenségig, attól még igen jelentős javulást eredményezett.

A Guristas maásnap hajnalban ismét megindultak. Az éber szabadúszó pilóták, amint látótávolságon belül értek, máris megkezdték az ellentámadást, és hamarosan megállította a támadók előre törését. Umailen és Touvolle elég viccesen néztek ki a parancsnoki pult előtt ülve, szemük előtt és fülükön a kommunikátorokkal. Ariko mégis furcsán szeretetteljesen figyelte izgatottságukat. A laborból követték a csata eseményeit a parancsnoki központból kölcsönvett kifinomult érzékelőrendszerekkel. Az öregember így távolról is részt vett a csatában, gyakran kiáltott bátorító szavakat vagy figyelmeztetéseket az űrállomást oly vitézül védő pilótáknak.

A Guristas nem mutatott semmiféle fontdorlatos taktikát, és látszólag teljesen boldogok volta, hogy ütlegeljék az eltökélt védőket. Ez elég furcsán vette ki magát, ugyanis nem arról voltak híresek, hogy ilyen könnyelműen elpazarolnák a hajóikat.

- A Guristas ismét visszavonul! - kiáltotta Touvolle. - A Thelan rendszer felé húzódnak vissza. Nem engedhetjük, hogy ismét összeszedjék magukat, most, hogy így szétszóródtak! Kövessétek őket! - Mostanra Touvolle a szó szoros értelmében fel-le ugrált a székében, izzadtság folyt az arcán, ahogy az előtte lévő képernyőkön követte az üldözést. Hirtelen Umailen közbeszólt.

- Látok egy második Guristas osztagot a másik irányban. Közelednek. - Ariko érezte, ahogy hideg veríték csorog végig a hátán. A visszavonulás csak elterelés volt. A pajzsok azonban álltak, erősebben, mint bármikor, és Ariko biztos volt benne, hogy kordában tudják tartani ezt a kis martalóc flottát, míg a védők vissza nem érnek.

Ekkor azonban felvillant személyes konzolja. Fatális volt az. Ariko lopva körbepillantott, de szerencsére senki nem nézett az ő irányába. Gyorsan lecsatlakoztatta a komlink képét, ismét elsötétítve a kijelzőt.

- Szervusz, szépségem - gúnyolódott Fatális. - Hogy vannak a szüleid?

- Mit akarsz? - kérdezte összeszorított fogakkal. Felmerült benne a kérdés, hogy honnan tudhat Mitsu előző beszélgetésükkor tett fenyegetéseiről.

- Ugyan, ugyan. Ne beszélj velem ilyen hangon - folytatta felháborodást színlelve Fatális. - Kettőnk kapcsolata régre nyúlik vissza, azt hittem, barátok vagyunk. - Még ha már nem is látta Fatális arcát, Ariko maga elé tudta képzelni azt a gonosz félmosolyt, mely ott ült az arcán. Mikor Ariko nem reagált semmit, Fatális folytatta.

Na elég legyen a hülyéskedésből. Én és a fiúk lefoglaljuk az őreiteket, míg barátom, a Nyúl elvégzi azt, amihez a leginkább ért; a lopkodást. - Ariko megremegett a szavaitól. Miére készülhetett? - Szeretném, ha kinyitnád neki a 3-as hangár ajtaját. Nyisd ki, és akkor úgyveszem, kiegyenlítetted a számlát - folytatta tárgyilagosan. Ariko hihetetlenkedve nézett.

- Te szemét. Azt hiszed, hogy rá tudsz venni, hogy csak úgy a kezedre játsszam az űrállomást? - dühöngött Ariko. Tudta, hogy megígérte, hogy visszafizeti Fatális szívességét, de ez túl sok volt.

- Hát rendben - sóhajtott. - Reméltem, hogy kötelességtudatod ennél erősebb. A Szövetségi kutyusokkal való bratyizás úgy látom megfertőzte a kötelességtudatodat. De nem baj. Csak szerettem volna adni egy lehetőséget, hogy helyrehozd a hibádat.

- Fogd be! - kiáltotta Ariko, magára vonva néhány szempár figyelmét. Elege volt ebblő az arrogáns szemétládából. - Soha nem jutsz be ide. Hallottad? Soha!

- Halljátok a kislányt? - mulatott rajta Fatális, ezzel tovább dühítve Arikot. - Nem kell a segítséged. Mit gondolsz, mit csináltam a múltkor az állomáson? Vakációztam? Hála neked, megszereztem a hozzáférési kódokat. Tényleg nem lett volna szabad engedned, hogy feltörjem a biztonsági rendszert, így ugyanis el tudtam helyezni benne egy egyszerű kis trójait. Nahát, nézzenek oda, a hármas hangárajtó kinyílik! Hé, úgy látom, a Nyúl elfogadja a meghívásod. Hamarosan találkozhatsz vele. - A komkapcsolat megszakadt. Ariko lebénult. Mit tett? Hála a tudósokhoz közel kerülési vágyának, akaratlanul is megadta az űrállomás hozzáférési kódjait a Guristas vezetőjének!

A többiek is észrevették a hangárkapu kinyílását. Ariko szinte transzban hallgatta, ahogy kétségbeesetten próbálják letiltani a dokkoló rendszert, eredménytelenül. Szerencsére senki nem okolta őt a történtekért. Egy kis része szinte azt kívánta, bárcsak őt okolnák. Megérdemelte volna. Mikor Umailen rémülten bejelentette, hogy a Guristas bejutott az állomásra, szégyenkezve elvörösödött. Nem hagyhatta, hogy az űrállomás elbukjon. Ez azt jelentené, hogy Gunaris értelmetlenül halt meg.

A közelgő fenyegetés miatt Ariko megpróbált egy vészhelyzeti gyűlést összehívni. Tudta, hogy a szemtől szembe való összecsapás ki van zárva. Bár volt hozzáférésük azokhoz a fegyverekhez, amiket a biztonságiak hagytak hátra, esélyük sem lenne a Nyúl vezette képzett banditákkal szemben. A laborban azonban kitört a káosz. Mindenki próbálta túlkiabálni a zajt, így senkit nem lehetett érteni. Néhányan kiszaladtak a laborból, hogy szembe szálljanak a támadókkal, anélkül, hogy akárcsak visszanéztek volna, hogy a többiek követik-e őket. Értékes percek teltek el, mire Arikonak sikerült lehűtenie a kedélyeket. Touvolle támogatta. Rendkívülinek érezte, hogy a lobbanékony tudósnak sikerült megőriznie a hidegvérét. Addigra azonban Umailen már elment pár emberrel a nyomában, Arikonak pedig fogalma sem volt róla, hová tűnhetett.

Egyetlen lehetőségük maradt, hogy elzárják a laboratóriumot és a környező lakólétesítményeket az állomás többi részétől. Sajnos azonban az állomás építésekor nem számoltak háborús helyzetekkel, így öt folyosót és több kerülőutat és szervizalagutat is le kellett ehhez zárni. Az idő csak telt, a Nyúl egyre közeledett, Arikonak pedig fogalma sem volt róla, mennyi időbe telhet a megérkezése. Abban azonban biztos volt, hogy a legrövidebb utat fogja választani, és nem számít majd semmiféle akadályra. Úgyhogy egy csapatot kiküldött, hogy zárják le a laborba vezető fő folyosót, remélve, hogy ezzel feltartja majd a kalózokat.

Eközben Touvolle, aki továbbra is az érzékelőket figyelte, jelentette, hogy Fatális és csapata a védők ellen fordult, és ismét közeledett az űrállomás felé. A szándéka nyilván az volt, hogy tovább zaklassa a független pilótákat, és elegendő időt biztosítson ezzel az űrállomáson lévő társainak a feladat befejezéséhez. Így Ariko és a többiek magukra maradtak. Ettől csak még elszántabban dolgozott a sikerért.

Tíz gyötrelmes perc telt el. További csapatok indultak, hogy további folyosókat és bejáratokat zárjanak le, Ariko azonban idegesen várta a híreket az első csapattól. Vajon elég gyorsak voltak? Elgondolkodott, hogy ő maga is elinduljon, hogy segítsen nekik, de valakinek maradnia kellett, hogy összehangolja az eseményeket. Ezért inkább az építmény nagy téréképre koncentrálva próbálta lenyugtatni felőrölt idegeit. Tovább kutatott olyan bejáratok után, amiket esetleg kifelejtett. Végül fejhallgatója megszólalt. A főbejáratot lezárták. Semmi nyoma nem volt a Nyúlnak vagy csatlósainak. Ariko mostmár nyugodtabban lélegzett. Most már csak azt a bolond Umailent kellene megtalálniuk, aki képes volt egy kommunikációs eszköz nélkül elrohanni. Majd Ariko fejhallgatója ismét megszólalt. Ismét a főbejáratnál lévő csapat vezetője volt az. Úgy tűnt, a Nyúl találta meg hamarabb Umailent.

Egyszerű zsarolás volt, és ahogy a rádión keresztül hallgatta, biztos volt benne, hogy nem ez az első eset, hogy ilyet csinált. A követelései egyszerűek voltak. Nyissák ki a laboratóriumot és adják meg magukat, különben Umailen pórul jár. Ariko azt felelte, hogy még meggondolják, azonban tudta, hogy ezen nincs mit gondolkodni. A legénységből senki nem akart Taromi Umailen kivégzéséért felelőssé válni. Gunaris halála túlságosan élénken élt még emlékezetükben. Ariko, mint a csapat szóvivője tárgyalni próbált a Nyúllal, megpróbálva legalább néhány követelésüket elfogadtatni. A Nyúl azonban tudta, hogy nála volt az összes adu, és csupán annyit volt hajlandó megígérni, hogy nem öl meg senkit.

A Guristas nem teketóriáztak, egyszerűen összeszedték a laborban maradt néhány tervrajzot. Ariko rövid tárgyalásuk alapján egy gőgös, beképzelt gazembernek képzelte el, de kiderült, hogy épp az ellenkezője volt, szerény, csendes és jó modorú. Azonban vasakarata volt, így amikor kijelentette, hogy elviszik Umailent és Touvollet, Ariko tudta, hogy könyörgésük süket fülekre találna.

Nyúl és társai távozása után a csapatnak jó néhány percbe tellett, mire rájöttek, mi is történt valójában. Magukkal vitték Taromi Umailent és Henric Touvolle-t. A kalózok támadása után, mely inkább egy kisebbfajta tornádóra emlékeztetett, a labor romokban hevert. Touvolle és Umailen szinte a hely részévé váltak, és most, hogy elmentek, az furcsán elhagyatottnak látszott. Nem igazán tudták, mit tegyenek, így megjavították a kommunikációs berendezéseket, hogy visszaállítsák a kintiekkel a kapcsolatot.

A Guristas távolodott, Fatális és emberei védelmezték Nyulat és martalócait, értékes felszerelésükkel egyetemben. A védők, erősebben, mint korábban, mindennel a kalózokra támadtak. Azok az Olettiers rendszer felé menekültek, sarkukban a szabadúszó pilótákkal. Végül egyiküknek sikerült Fatálisba marnia. A kalózhajó lassan szétesett, ahogy társai elsuhantak mellette, egyikük sem akart vezetőjük sorsában osztozni. Fatális podjával eredménytelenül próbált az Olettiersbe vezető csillagkapu közelébe és biztonságba jutni, Doc Brownnak azonban ez nem esett nehezére, és azonnal elpusztította a podot. A többi kalóz elmenekült, de súlyos árat fizettek a Crielere rendszerbe való behatolásért.

Ariko örült Fatális vesztének, gyülölte a férfit az árulása miatt. Gunaris halála mellett azonban jelentéktelen volt. Gunaris halála és múltbéli kapcsolatainak felégetése után minden reményét és álmát a tudósokba vetette; de most már ők sem voltak itt. Elképzelt munkájuk folytatása immár lehetetlenné vált. Ariko lehangoltabbnak érezte magát, mint korábban bármikor. A hely iránt érzett kezdeti csodálat helyét gyűlölet vette át. Túl sok fájdalmas emléket idézett; Fatálisról és a Nyúlról, a békét és harmóniát tönkre tevő faji vitákról, és végül, de nem utolsó sorban az üvegházról, melyben Gunaris meghalt. Ideje volt végleg elhagyni az omladozó Crielere űrállomást.

Az elmúlt néhány hét folyamán végbement kivonulás maradványaként több régi űrsikló is állt a hangárban. Ariko, több hazafelé tartó caldari társával együtt belépett az egyik utasfülkéjébe. „Haza,” gondolta. „Ez volt az otthonom, vajon mi vár Wiyrkominál?” Tudta, hogy még ha vissza is engedik, lefokozzák, és valószínűleg rákényszerítik, hogy egész további életét papírtologatóként töltse, elrettentő példaként a többiek számára. A gondolat nem igazán lelkesítette. A székében mozgolódva úticélján merengett. A Crielere rendszer közvetlenül a Szövetségi és Állami űr határán helyezkedett el. A sikló a Kubinen rendszerbe tartott, mely a határ caldari oldalán helyezkedett el. Miután belép, már nem lesz visszaút. A gondolat megrémítette. Rájött, hogy ennek oka nem a rá váró sors volt. Attól félt, hogy ez lesz az utolsó szög az egykori Crielere projekt koporsóján.

Nem hagyta, hogy gondolatai sokat foglalkozzanak Umailen és Touvolle sorsán, de kétségtelenül rosszabbul jártak annál, mint ami őrá vár. Most azonban, hogy az űrállomás elhagyását kísérő lázas ténykedések véget értek és ideje lett elgondolkodni a helyzeten, elszégyellte magát, amiért szörnyű helyzetükben magára hagyta a két tudóst, és mert feladja a Crielere projekt vízióját. Ráébredt, hogy a projekt szellemét csak akkor maradhat életben, ha a tudósok szabadon folytathatják a munkájukat az egész emberiség boldogulásának érdekében. Ám semmit nem tehetett a dolog érdekében. A tudósok a Guristasszal együtt eltűntek a külső régiók mélyébe. A kimenekítésük lehetetlen lett volna. Arikoban mégis ott lüktetett az érzés, hogy még várnia kellene.

Ahogy a pilóta aktiválni készült a sikló warp meghajtóját, hogy megtegye a Kubineni kapuhoz vezető rövid ugrást, Ariko meggondolta magát; itt marad, és végig nézi, hogyan alakulnak a dolgok. Az űrhajó, akaratának megfelelően és utastársai legnagyobb bánatára megváltoztatta útirányát. Csak egy rövid kitérőt akart tenni; úticélja a közeli Artisine rendszer volt. A Figyelőnek volt ott egy stúdiója, és egy riportere, akit néhány héttel korábban ismert meg. Jinette Pandour egy tapasztalt nyomozó riporter volt, aki a kezdetektől nyomon kísérte a Crielere projekt alakulását. Nem tekintette őt egy távoli ismerősnél sokkal többnek, Pandour azonban vele is készített interjút, és később egy értelmes, szenvedélyesen dolgoző személynek jellemezte. Mivel a régióban senki mást nem ismert, ez volt az egyetlen hely, ahol várakozhatott, míg híreket nem hall két tudós barátjának sorsáról.

A Figyelő állomása elég jelentéktelen volt, ami a médiabirodalomtól valamit is akarókon túl nem sok vendéget látott. Ennek ellenére Ariko meleg fogadtatásban részesült. Pandour türelmetlenül várta az elmúlt napok híreit, mivel a birodalmak kivonulása óta csupán szóbeszédeket lehetett hallani a Crielere állomásról. Az energikus riporter úgy érezte, az események részletesebb tudósítást érdemelnek, így rábeszélte szerkesztőit, hogy exkluzív interjút készítsenek az űrállomás utolsó néhány napjának eseményeiről. A vakmerő Guristas és a független pilóták bátor ellenállása nyilván kiérdemelte a Figyelő figyelmét.

Ariko pedig már csak azt vette észre, hogy beleegyezett, hogy minden apró részletet elmond Pandournak onnantól kezdve, hogy az űrállomásra érkezett. Természetesen kihagyta a titkos műveletes részt, egyébként tökéletesen együttműködő maradt. Végülis a Figyelő elég szép összeget fizetett a beszámolójáért.

Biztos volt benne, hogy hosszú, nyugtalan várakozásnak néz elébe, mielőtt bármit is hallana a tudósokról. Azonban kevesebb, mint egy héttel Artisineba érkezése után egy reggel Pandour kiabálva rontott be a szobájába:

- Eladják őket! A Guristas felajánlotta őket megvételre! - Pandour izgalmában fel-alá mászkált a szobában, azokon az izgalmas lehetőségeken gondolkodva, amiket ezek a hírek megnyitottak. Arikonak végül sikerült az egész sztorit kiszedni belőle. A Guristas köreiben, akik vezetését Fatális bukása után a Nyúl vezette át, zűrzavar támadt, és Umailent és Touvolle-t a legmagasabb árat ajánlónak akarták átadni, hogy ezzel egy kicsit lenyugtassák a helyzetet. Ariko örömmel hallotta, hogy Fatális, jellemzően arrogáns viselkedésének megfelelően nem vásárolt magának jó minőségű klónt, és miután kilőtték, súlyos memóriavesztéssel és csökkent motorikus funkciókkal éledt újra. Ebben a legyengített állapotában kiűzték a Guristas soraiból, és bújdosni kényszerült. „Ki mint vet, úgy arat” gondolta Ariko.

Barátainak és tanítóinak marhaként való eladását visszataszítónak találta, de így legalább kiszabadulhattak a Guristas karmaiból. Ismét örült volna a lehetőségnek, hogy beszéljen velük, ahelyett, hogy teljes sötétségben legyen kénytelen rágódni. A következő néhány napban Pandour azokat figyelte, akik titokban vagy nyíltan tárgyalásokat kezdeményeztek a kalózokkal. Azok a független pilóták, akik az űrállomás védelmére siettek annak utolsó, sötét napjaiban, most ismét előkerültek, és bár egy szép összeget sikerült egybe gyűjteniük, pénzügyileg még mindig elég gyengék voltak ahhoz, hogy hatékonyan versenybe szálljanak. Ennek ellenére azonban Ariko biztos volt benne, hogy barátait ismét láthatja majd, immár szabadon.

A sors pedig egy újabb csapást mért rá, mintha ki akarná gúnyolni azokat a látomásokat, amiket Umailennel és Touvolle-lel együtt kergetett. Ariko Kor-Azor tette a legmagasabb ajánlatot, jóval magasabbat, mint amit Ariko és Pandourtól szerezni tudott. Úgy tűnt, a férfinak nem okozott gondot kifosztania azokat a birtokokat, melyeket apja, az Amarr Birodalom jelenlegi császára oly gondosan fejlesztett az évtizedek során. A királyi örökös egy általa épített, új kutató laboratórium vezetőinek szánta a két tudóst. Ariko nem tudta, hogy mit kellene kutatniuk, de abban biztos volt, hogy a dolognak semmi köze nem lesz korábbi munkájukhoz. Ariko Kor-Azor ugyanis nem jóindulatú természetéről volt híres.

Most, hogy Ariko megtudta, hogy Umailent és Touvolle-t néhány órán belül elereszti a Guristas, még kevésbé volt maradása, mint korábban. Már alig várta, hogy ismét beszélhessen velük. És hála Pandournak és médiás összeköttetéseinek, még aznap lehetőséget kapott erre. Mikor Ariko végre megpillantotta a képernyőn Touvolle elgyötört arcát, úgy érezte, sírni tudna örömében. Pár percig csevegtek, Ariko annyira boldog volt, hogy alig tudta, mit beszél. Vagy hogy Touvolle mit válaszol. Őt és Umailent egy amarr űrállomáson tartották a birodalmi űr peremén, de a nevét nem tudta pontosan. A Guristas hajnalban engedték el őket, látszólag boldogan, amiért megszabadulhattak kettejüktől.

- Még ma átszállítanak a kutató laboratóriumba - mondta fáradtan Touvolle.

- Tudod már, hogy min fogtok dolgozni? - érdeklődött Ariko.

- Nem, még nem mondták meg. Csak azt remélem, hogy lehetőségünk lesz folytatni a kis projektünket, még ha csak időnként dolgozhatunk is rajta - válaszolta Touvolle és egy kicsit vidámabbá vált, ahogy a Crielere-en folytatott munkájukra terelődött a szó. - Csak annyit mondtak, - folytatta, - hogy ez egy vadonatúj kutató létesítmény, amit nemrég fejeztek be, és még nincs meg a teljes személyzete. Az amarr tisztek, akik őrizetbe vettek minket, igazából csak annyit mondtak, hogy kezdjünk el kutatókat verbuválni a laborba. Nyilván számítanak rá, hogy a hírünk segíteni fog másokat is odacsábítani.

- Tényleg? - Ariko erre nem is gondolt. Most elgondolkodott. Kimondhatatlanul felizgatta a lehetőség, hogy ismét Umailennel és Touvolle-lel dolgozhat, még ha egy bűnös projekten is, annak az utálatos Articio Kor-Azornak. - Boldog lennék, ha ismét veletek dolgozhatnék - bökte ki anélkül, hogy komolyabban végiggondolta volna, de egyáltalán nem bánta meg.

- Ez mesés, Ariko - válaszolta megkönnyebbülten Touvolle. - Féltem megkérdezni, elvégre lehetséges, hogy valami megvetendő dolgon kell majd dolgoznunk ennek az embernek, de tényleg boldog vagyok, ha csatlakozol hozzánk. Sokkal könnyebb lenne elviselni ezt az egészet.

Még egy ideig elcsevegtek, Touvolle immár sokkal vidámabb volt, mint először. Végül az amarrok megunták, és megszakították a kapcsolatot, alig hagyva lehetőséget az elbúcsúzásra.

Ezután Ariko igazán jól érezte magát. Még az amarr űrbe való utazás és az igen jó eséllyel ellenséges környezetben való dolgozás sem tudta elvenni a jókedvét. Azóra várt erre, hogy Artisine-re érkezett. Az Államban már nem volt otthona, nem látták volna szívesen. Meglepően könnyű döntés volt.

Egyezségük részeként megengedte Pandournak, hogy végighallgassa Touvolle-lal folytatott beszélgetését. Most, hogy Ariko távozása időszerűvé vált, Pandournak el kellett döntenie, hogy befejezi-e a történetet, vagy végigköveti-e. Ez is egy könnyű döntésnek bizonyult számára. Úgy döntött, csatlakozik Arikohoz az Amarr Birodalomba vezető úton és szemtanúja lesz a boldog találkozásnak.

Ariko végre megkönnyebbült. Az elmúlt néhány napban szinte a pokolban érezte magát, biztos jövő látszata nélkül. Most már volt egy terve, valami, aminek elérésére törekedhet. Az Amarr Birodalomba utazik és teljes jogú kutatóvá válik, aki Umailen és Touvolle meleltt dolgozhat. Egy valóra vált álom volt ez számára.

Hosszú idő óta most először engedte magának, hogy Gunarisra gondoljon. Mindig, amikor eszébe jutott, érezte, ahogy a szomorúság készül elsöpörni, elborítani őt. Rá gondolt, amikor valami gyönyörű vagy figyelemre méltó dolgot látott. Mindig eszébe juttatta, hogy milyen igazságtalan, milyen tragikus volt, hogy a fiú nem lehetett ott és élhette át azt. Hogy már soha nem lesz esélye rá, hogy megtapasztakja a szépséget vagy a csodálatot. Most végre elgondolkodott azon, hogy a fiú vajon helyeselte volna-e a döntését.

Másnap kora reggel Ariko és Pandour a Figyelő egy Vexor cirkálóján elhagyták az űrállomást. Céljük a Kor-Azor régió egyik rendszere, a Jatari csillagképben lévő Nebian volt. Ott találkoztak a Figyelő egy másik riporterével, aki mély tapasztalatokkal rendelkezett a Birodalom bonyolult politikai struktúrájával kapcsolatban. Mivel Ariko még nem volt hivatalosan a Kor-Azor új kutató laboratóriumának alkalmazotta, nem közölték vele ennek a szigorúan titkos létesítménynek a helyét sem. De nem látta értelmét annak sem, hogy Artisine-ben várakozzon, míg munkaengedélye meg nem érkezik. Pandour pedig már az elejétől kezdve részese akart lenni Umailen és Touvolle sorsának ezen fordulatának, úgyhogy elintézte a szállítást. Unalmas és eseménytelen utazásra számítottak, azonban még a Szövetségi űrben jártak, mikor híreket kaptak arról, hogy Foiritan elnök a háttérben a tudósok eleresztésén dolgozott.

Az új információ fényében úgy döntöttek, hogy megállnak a Szövetségi űr határán, mielőtt a Genesis régióba lépnének. Ariko nem tudta pontosan, mire vélje a hírt, annyi váratlan fordulat történt már az elmúlt pár napban, hogy már kezdett összezavarodni. Pandour, aki nem volt Foiritan nagy rajongója, biztos volt benne, hogy valami nincs rendben a dolog körül. Vajon Foiritan indítéka pusztán humanitárius jellegű, meg akarta állítani Kor-Azor kutatását, vagy a tudósok valami olyan titkos tudással rendelkeztek, melyek rossz kezekbe kerülését meg akarta akadályozni? Ezek a találgatások születtek meg, ahogy az órák vánszorogtak. Ariko biztos volt benne, hogy az utolsó elmélet hibás volt, utána azonban eszébe jutott a Crielere űrállomásra érkezésekor történt beszélgetése a tudósokkal, és elbizonytalanodott. A Szenátus ellenezte a Foiritan és Articio közti tárgyalásokat, azt erkölcstelennek és a Szövetség érdekei ellen valónak ítélték.

Ahogy közeledett az éjszaka, egyértelművé vált, hogy az ügyet nem rendezik le egyhamar, ezért úgy döntöttek, hogy letáboroznak a határon. Ariko biztos volt benne, hogy az éjszaka során lerendezik az ügyet, de végül három teljes napot kellett várnia a döntés megszületésére. Articio kiadja a kutatókat, de hogy ezért mit kap cserébe, azt teljes titok övezte. A lányt nem érdekelte, nem is igazán remélte, hogy megtörténik, és most, hogy mégis így lett, magán kívül volt a boldogságtól. Még azt is elkezdte tervezni, hogyan folytathatnák a tudósok a munkájukat a Szövetségi űrben.

Pandour követelte, hogy jelen lehessen a tudósok átadásánál, de mindenhol falakba ütközött. Úgy tűnt, senki nem akart egy riportert ott, ahol Articio átadja a tudósokat a Szövetségi felügyelet alá. Pandourt ez kifejezetten felizgatta, és azt állította, hogy Foiritan neheztel rá azért, mert előző évben kiadott egy olyan sztorit, ami elég kedvezőtlen képet festett róla. Ariko kedvtelenül hallgatta a fecsegését; gondolatai már a Touvolle-lel és Umailennel való találkozás körül jártak.

Ariko ismét kénytelen volt több napig saját aggodalmaiban főni, míg a tudósok eleresztéséről szóló papírmunkát el nem végezték. Ez idő alatt nem volt lehetősége beszélni velük, mivel akkorra már a titkos laboratóriumban voltak és a külső kommunikációt nem engedélyezték. Végül megjött a hír: Szövetségi tisztek érkeztek, hogy a két férfit őrizetbe vegyék. Azonban amint ez megtörtént, azonnal látszott, hogy valami nem stimmelt. Akiket az amarrok átadtak, minmatarok voltak.

Ariko teljesen ledöbbent. Szerencsére kéznél volt Pandour, hogy kiderítse, mi is történt valójában. A dolog szinte hihetetlen volt. Articio Kor-Azor önteltségében a két híres tudóst egy közönséges rabszolgaszállítóban szállíttatta a kutató laboratóriumba. A két rabszolga valahogy ellopta azonosítójukat és tudósoknak adták ki magukat. Mivel az állomáson csak építőmunkások és biztonságiak voltak, akiknek fogalmuk sem volt, hogy kikre számítsanak, a trükkre csakk akkor derült fény, amikor a Szövetségi tisztek az űrállomásra érkeztek.

Pandour igyekezett kideríteni, mi történt a tudósokkal, felfedezései pedig igen nyugtalanítóak voltak. A hajón lévő többi rabszolgával együtt az Inis-Ilix rendszer egyik rabszolgakolóniájára vitték őket. Feltehetően kirakták őket a többivel együtt. Ariko majdnem elájult, amikor rájött, hogy a két öregember, akik a labor békéjéhez és csendjéhez szoktak hozzá, napokon keresztül egy kemény munkatáborban dolgozott. Ahol ráadásul a terepviszonyok is borzalmasak voltak. Inis-Ilix IV alig volt több egy alig lélegezhető légkörű átkozott szikladarabnál. Megremegett a gondolatra, hogy a körülmények mit tehetnek a két öreg férfival.

Biztos volt benne, hogy mindkét érintett fél azonnali mentőakciót indít, ám csalódnia kellett, amikor azt látta, hogy a rákövetkező nap során Foiritan elnök és Articio Kor-Azor közt csupán ostoba civakodás folyik a minmatar imposztorok sorsát illetően. Articio mindkettőt ki akarta végezni, Foiritan azonban követelte Kor-Azortól, hogy adja át őket a Szövetségnek, mert sorsuk felett nekik kell dönteniük. Articio végül belefáradt az ügybe, nem akarta tovább növelni szégyenét azzal, hogy nemzetközi vitát robbant ki néhány értéktelen minmatar miatt. Arikot a maga részéről a legkevésbé sem érdekelte a sorsuk. Azt akarta, hogy megtalálják a tudósokat. Nem tudott aludni, valahányszor lehunyta a szemét, lelki szemei előtt mindig Umailen és Touvolle jelent meg, ahogy valami mocskos kénbányában gürcölnek, izzadtság csorog törékeny testükön, miközben a durva ultraibolya sugárzás felhólyagotratja a bőrüket. Meg kellett találnia őket.

Foiritan részvétele szerencsére felkorbácsolta Pandourt, és szívesen tett meg néhány extra kilométert, hogy a történet mélyére ásson. Épp annyira szerette volna megtalálni a két tudóst, mint Ariko, bár más okok miatt. Interjút akart készíteni velük, hogy kiderítse, mennyire volt Foiritan érintett a dolgokban. A Vexor még mindig a hangárban parkolt, és mivel az amarr hatóságok által kiadott engedélyük, miszerint a Birodalom bármely bolygóján leszállhatnak, még érvényes volt, Ariko és Pandour egyszerűen úgy döntött, hogy saját mentőcsapatot szerveznek. Pandour ismét elintézte, hogy a Figyelő állja a számlákat. A vállalat pénzével Pandour könnyedén felhívta az emberek figyelmét a céljukra, és egy szűk napon belül már készen is álltak.

A rekordidő alatt összeszedett csapat semmilyen szempontból nem volt szakember, Ariko szerint azonban megfelelőek voltak a feladatra. Vagy legalábbis remélte, hogy azok, mivel minden jövőbeli reményét beléjük vetette. Csupán az elmúlt pár nap során, amikor elég ideje maradt elmélkedni, értette meg végül döntését. Umailent és Touvolle-t kellett támogatnia az emberek tudományon keresztüli felvilágosításán vezető útjukon. Csupán a múltjához kötődő szálak elvágásától való félelem akadályozta meg abban, hogy erre hamarabb ráébredjen. Nagy lépés volt számára, hogy lelépjen az Állam felé vezető ajtó küszöbéről, de meg kellett tennie. Mostmár csak Umailenre és Touvolle-ra kell ráakadnia, és már új életet is kezdhet. Mikor végre elindultak az amarr űr felé, már mindenre készen állt.

Az út, mint mindig, eseménytelen volt. Út közben megtudta, hogy Articio Kor-Azor végül vonakodva átadta a két minmatar imposztort a Szövetségnek. Foiritan szintén gyorsan cselekedett és összeállította saját mentőcsapatát, mely szintén az Inis-Ilix rendszerbe tartott. Durva viselkedésére jellemzően egyszerűen óriási vérdíjat tűzött ki a két kutatóra, felkeltve ezzel a környék minden fejvadászának érdeklődését. Persze a pénzt csak akkor fizették volna ki, ha a két tudóst élve és egészségesen kerítik elő. Ariko csendesen megköszönte az elnök erőfeszítéseit; minél több ember kutatott a tudósok után, annál hamarabb kerülhettek elő. Érzéseit azonban nem osztotta meg Pandourral, aki szarkasztikusan csak „jelképes gesztusnak” nevezte, kárpótlásuk korábbi baklövéseiért. Ariko nem kérdezte, mik voltak ezek az állítólagos baklövések. Lényegtelen volt.

Alkonyatkor érkeztek meg az Inis-Ilix IV-re és a bolygó egyetlen holdja körül keringó amarr építési öntöde-állomásra szálltak le. Foiritan fejvadászai már ott voltak; felszerelésüket pakolták le és készülődtek a bolygóra ereszkedésre. Egy maroknyi amarr tisztviselő figyelte döbbenten a kemény kötésű, többségében caldari vagy gallentei származású fejvadászok váratlan invázióját. Ariko hamar ügyetlenkedni kezdett a káoszban, szerencsére azonban Pandour hozzá volt szokva az ilyen izgatott sietséghez, és hamarosan mindannyian egy, a felszínre tartó siklóban ültek.

Már éjszaka volt, mikor megérkeztek. Az esti levegő űvös volt, Ariko azonban érezte a földből felszálló meleget, ami jelezte, mennyire melegek lehettek a nappalok. A levegő ritka volt, és kénes utóízt hagyott az ember nyelvén. A csapat nekilátott egy tábor felállításának; a kutatást hajlanban kezdik majd meg. A szörnyű állapotok ellenére Ariko biztos volt benne, hogy hamarosan újra együtt lehet Umailennel és Touvolle-lal. A fejében már tervezni is kezdte, hogy mit mond majd nekik, és hogyan folytatják majd a félbehagyott munkájukat. Az ideiglenes sátorban heverve újra és újra lejátszotta elméjében ezeket a fantáziabeszélgetéseket.

Azonban négy napot kellett várnia, mielőtt esélye lett volna ezeket élesben is kipróbálnia, és addigra a fáradtságtól és csalódottságtól már elfelejtette őket. A bolygón állomásozó amarr hatóságokkal való tárgyalás teljesen értelmetlennek bizonyult. Úgy tűnt, nem volt elképzelésük a rabszolgák egyéniségéről. A csillagközi szállítások időtartamára ugyan megbélyegezték őket, azonban a munkatáborba érkezéskor elvesztették személyazonosságukat. A fogvatartóknak nem kellett tudniuk a nevüket; a gondolat, hogy bármilyen módon kivételesek vagy különlegesek legyenek, teljesen idegen volt tőlük. Ariko és csapata órákat töltött el azzal, hogy megpróbálják a makacs, szűklátókörű tisztviselőkkel megértetni magukat, általában eredménytelenül.

Aztán a negyedik napon hírt kaptak arról, hogy az elnök által felbérelt fejvadászok megtalálták a tudósokat egy, a munkatáborok mellett lévő barlangban. A hír bizonytalan volt, és nem említette a pár állapotát. Pandour a csapatnak kibérelt lebegőautókhoz terelte őket. Ariko a riporter mellett ülve egy különös csillogást pillantott meg a szemében, ahogy forgatócsoportját utasította, hogy állítsák össze a felszerelést. Ez volt az ő nagy áttörése.

Még a nyaktörő sebesség ellenére is két óráig tartott, míg a helyszínre nem értek. Addigra már nagy tömeg zsúfolódott össze a barlang körül, akkora port verve fel, hogy az emberek köhögni, könnyezni kezdtek, de legalább megvédte őket a napsugárzás nagy részétől. Azonban az óriási embermennyiség ellenére hiányolta a sietséget, vagy legalábbis az örömujjongást. Ehelyett a termetes fejvadászok mogorván néztek, míg a vézna amarr tisztek céltalanul keringtek körbe. Aztán megpillantotta a hordágyakat, melyeket épp kivittek a barlangból. Fehér lepel takarta a rajtuk lévő dolgot. Anélkül, hogy akár látta volna az arcukat, tudta, hogy halottak. Valahogy már azóta tudta, hogy meghallotta, hol találtak rájuk, csupán a tagadás nyugtató illúzióját kergette azzal, hogy ennek ellenkezőjéről győzte meg magát. Térdepelve nézte, ahogy a hordágy-vivők egy közeli sátorba lépnek; nem emlékezett, hogy mikor esett térdre.

- Ne! - A világba akart kiáltani, de csak alig hallható krákogás hagyta el a száját. Könnycseppek húzak fényes csíkokat koszos arcára, és hamarosan reszketett a zokogástól.

Úgy érezte, órák óra sír, de valójában csak pár perc telt el. Látnia kellett őket. Még egyszer, utoljára. Újult elhatározással felállt és a sátor felé indult. Hományosan érezte, hogy Pandour követi minden lépését, gondoskodva róla, hogy a körbe lebegő holokamerák megfelelően álljanak. Két mogorva képű fejvadász állt a sátor bejáratának két oldalán, de Ariko szinte nem is látta őket. Csak mikor az egyikük megragadta, ahogy próbált belépni, zökkent ki a kábulatból. Egy intaki férfi bukkant fel a sátorból. Öltözete makulátlanul tiszta volt, látszólag ő volt az egyetlen, akinek öltözékét nem fogta meg a mindenbe behatoló por. Ismerősnek tűnt, és Ahogy a szemébe nézett, felismerte benne Foiritan Crielere-re tett látogatásának egyik kísérőjét. A másik szemében is látta a felismerést, és mosolya volt az első vigasz, amit a hordágyak megpillantásakor érzett.

- Ő bemehet - mondta lágyan Arikora mutatva. - De a többieknek kint kell maradniuk. - Pandour hangosan ellenkezett, majd mikor ez semmilyen eredménnyel nem járt, Arikot kezdte kérlelni, hogy szóljon egy szót az érdekükben. Arikoban azonban nem volt elég türelem ahhoz, hogy most a Figyelő nyafogó riporternőjével foglalkozzon.

A sátorban félhomány uralkodott, szemeinek kellett egy kis idő, amíg hozzászoktak. Henric Touvolle és Taromi Umailen teste a sátor közepén álló keskeny asztalokon hevertek. A fehér lepel deréktól lefelé takarta őket, felfedve vékony, összeaszott mellkasukat. Egy orvos és egy nővér harctéri eszközöket állított fel, hogy elvégezzék a boncolást. Ariko furcsán megkönnyebbülve érezte magát, amiért még nem kezdték el az ijesztő operációt. Az intaki férfi, aki Endt Strovare néven mutatkozott be, az asztalokhoz vezette őt. A doktor, aki valami fontos embernek hitte Arikot, elkezdett valamit légzőszervi problémáról és rossz táplálkozásról sopánkodni, azonban gyorsan abbahagyta, mikor észre vette, hogy senki nem figyel rá.

Gunaristól eltekintve ez volt az első alkalom, amikor Ariko közelről látott testeket, bár hogy okolja vagy áldja védett neveltetését, abban a pillanatban nem tudta volna megmondani. Gunaris halálakor fájdalma túlságosan elsöprő volt ahhoz, hogy észre vegye az apró részleteket, és túl zavart volt ahhoz, hogy részt vegyen a test előkészítésében. Ismerte azokat a történeteket, hogy mennyire nyugodtnak látszanak azok, akik békés halált haltak, és bizonyos mértékben látta is, hogy ez igaz. Azonban látta a kivörösödött szemeket is, melyek a feledés homályába tekintenek, és a kék ajkakat, melyek közt nem jár a levegő. Látta a tönkretett testüket, és érezte ellazult beleikből távozott ürülékük bűzét is. A haláluk talán békés volt, de a legkevésbé sem szép.

Ariko eleget látott. És a barlangot is meg akarta nézni, ahol megtalálták őket. Strovare, aki látszólag a hely vezetője volt, hamar engedélyezte, de csak számára. Kivezette a sátorból és követte a barlangig, mindeközben tiszteletteljes távolságot tartva. Ariko hallotta, hogy az intakik átérzik mások érzéseit, ami Strovare esetében egyértelműen igaznak látszott. És róluk töprengve felmerült benne a gondolat, hogy vajon mit csinál itt Foiritan elnök egyik legfontosabb segédje. És miért volt ő a főnök, és nem pedig az amarrok. Ekkor viszont a barlanghoz értek, és elvetette a gondolatot.

Kis barlang volt, talán 15 méter mély és 4 méter széles. A padló homokos volt, a barna kőfalat sárgás árnyalat színezte. Néhány tárgy hevert a földön, jelezve az emberi használatot, de ezek nem nagyon érdekelték Arikot. A falak annál inkább. Feliratok borították azokat, felfestve bármivel, amit a tudósok csak találni tudtak, bogyók levével, korommal, még trágyával is, ha hihetett az orrának. Bárhová is fordult, mindenhol bonyolult formulákat és fejlett elméleteket látott, amiket haláluk kapujában álló emberek írtak le, hogy ötleteik ne szálljanak velük együtt a sírba.

Néhány munkás lépett a barlangba, teljes testet borító öltözetben, légzőmaszokkal. Strovare gyengéden karon fogta, ezzel jelezvén neki, hogy távozniuk kell. Ariko eleinte nem állt ellen, azután viszont rádöbbent, hogy mire készülnek az emberek. Tisztára akarták mosni a falat, megsemmisíteni Umailen és Touvolle utolsó, a világnak szánt üzenetét. Megpróbált kiszabadulni Strovare szorításából, a férfi azonban számított rá és erősen tartotta. Úgy kellett a lányt kirángatni a barlangból, miközben a munkások beindították az erős locsolókat és tisztítnai kezdték a falat.

Eltelt egy nap. Ariko, Pandour és a csapat ismét az Inis-Ilix IV magányos holdja körül keringő állomáson voltak. Finoman, ám ellentmondást nem tűrően értésükre adták, hogy most, hogy a tudósok előkerültek, már nem kívánatos személyek a bolygón. Pandour még mindig a durva bánásmód miatt fortyogott, ám a hírek kiszagolására specializálódott orra most is ugyanolyan jól működött, mint bármikor, és könnyedén kiszagolta a szenzációt. Valamilyen leplezés folyt itt, de el sem tudta képzelni, miféle. Lehetséges, hogy Foiritan elnök is benne volt, vagy talán kizárólag a makacs amarrok műve volt az egész. Felkeltette érdeklődését Ariko beszámolója a barlangban történtekről. Maguk a feliratok különösebben nem érdekelték, az összeesküvésre való utalás annál inkább.

Ariko pont fordítva volt a dologgal. Az összeesküvés-elméletek, korrupt politikusok és imperialisták hagyták hidegen. Umailen és Touvolle ötletei pedig izgatták. Most, hogy elmentek, már csak ötleteik maradtak hátra. Ez volt a hagyatékuk, és ő volt az egyetlen, aki értékelni tudta azt. Ariko azonban máris érezte, hogy a barlangfeliratok emlékei halványulni kezdenek. Csak néhány másodpercre láthatta őket, mielőtt kivezették volna. És bár minden falat végignézett, csak néhány pillanata volt, túl kevés ahhoz, hogy tisztán láthatta volna, mi volt felírva.

De nem hagyhatta, hogy ez a tudás elvesszen. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Minden múltjába vezető hidat felégetett, reményeit és álmait a két tudósba és őrült, ám csodálatos elképzeléseikbe vetette. Nyeregbe pattant, a mennyországba repült, és most már nem volt visszaút. Bizonyos értelemben ő volt az egyetlen, ami a Crielere termeit néhány rövid hétig járó útörő szellemekből megmaradt. Ő maga azonban nem volt úttörő. A legtöbb, amit remélhetett, a néző szerepe.

Vagy egy hírnök. Ahogy ez az új gondolat átvillant az elméjén, megrándult. Hát persze. Egyedül esélye sem lenne feléleszteni a szellemet. De attól még lehet ő a hajó, ami elhozza a világnak az üzenetet. Amit a barlangban látott, az még mindig ott van az elméjében. Ő egymaga nem tudná felidézni őket. De tudta hogy kik azok, akik képesek lennének rá. A jove-ok.

Elég vad ötlet volt. Még csak nem is erős túlzás. Az őrület határát súrolta. Bizonyos szempontból azonban volt értelme. A jove-ok csodálatosan fejlettek voltak, és rendelkeztek azzal a technológiával mellyel ki lehet nyerni a barlang képét az emlékeiből. És szinte biztosan beleegyeznének, hogy megteszik, mikor megtudják, hogy mi van a fejében. Ő maga nem tudott sokat a jove-okról, annyit azonban igen, hogy minden másnál jobban vágynak az új tudásra. Úgyhogy megkísérli elvinni ezt nekik. Hogy azután felvilágosíthassa az egész világot.

Egy héttel később egy caldari haditengerészeti fregatt, mely a caldari határ mentén járőrözött észrevett egy kis siklót, ami egy olyan csillagkapu felé igyekezett, ami a külső régiók mélyébe viszi. Nem az ő dolga volt, a kapitány azonban kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a sikló tulajdonosát a veszélyekre, amik felé tartott. Válaszul csak egy rövid üzenetet kapott, mielőtt a hajó eltűnt volna a mélyűrben:

- A sors nem árt a hírnöknek.


Az eredeti mű