Saccade

Rángások

Egy kétségbeesett férfit a drogok és rabszolgaság világába kényszerítenek. Arkhan kényelmesen sétált a sikátorban. Zsákutca volt, melynek mindkét oldalát omladozó házak szegélyezték. A szétszórt szemeten és törmeléken kívül az egyetlen említésre méltó dolog egy ajtó volt az egyik épület oldalán. A fa már korhadozott, égésnyomok látszottak rajta, úgy tűnt, a következő nyitáskor leszakadhat a zsanérról.

Arkhan megállt előtte, becsukta szemeit és mélyet lélegzett. Érezte a város jellegzetes bűzét, az elégett üzemanyag és a rothadó szemét keverékét. A szagokhoz hozzájártul még egy közeli mészárszék saját félreismerhetetlen illatával, és egy kiberimplantátum gyár is. A vér és szilícium illatának keverékétől Arkhan gyomra felkavarodott. Felrántotta az ajtót és sietve belépett.

Az épület már időtlen idők óta elhagyatottan állt, és még a csövesek sem tartottak rá igényt. A legtöbb felületet ellepte a por, a padló pedig olyan mocskos volt az ősöreg kosztól, hogy nem látszott, járt-e ott valaki nemrégiben.

Nyolc lépés a ház egy újabb szobájába vitte, újabb nyolc jobbra pedig egy térelválasztó falhoz. Nem kopogott, dobbantott vagy köhögött. Ismét becsukta a szemét, mozdulatlanul állt és várt. Amikor elég jól figyelt, mintha hallotta volna a láthatatlan megfigyelő egységek nagy frekvenciás zümmögését. Vagy talán csak az idegszálainak vibrálását.

A fal egy darabja hangtalanul hátralendült, felfedve egy kis szobát, mely nagyjából akkora lehetett, mint egy fészer. Arkhan egy pillanatig elgondolkodott, hogy ez az egész talán egy rossz vicc; hogy ha belép, vajon rácsukódik-e az ajtó, melynek hátuljára egy papírt ragasztottak szigetelőszalaggal és az „Elkaptalak!” felirattal? Egyik fele menekülni akart, eltűnni innen és soha nem térni vissza. Egy másik, mélyebb fele azonban, ami még a menekülési ösztönénél is erősebb volt, tudta, hogy ha elmenekülne, megölnék. És egyébként sem volt már élete, amihez visszatérhetne. Pénz nélkül, munka nélkül, remény nélkül, hogy bármelyikhez is hozzájusson, otthon és család nélkül. Ha marad és valahogy sikerül elkerülnie az ügynököket, télre akkor is halott lenne.

Felajánlottak neki egy munkát és kénytelen volt elfogadni.

Belépett. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte. Odabenn vaksötét volt.

Zsigereiben érezte, hogy emelkedik, és rájött, a fülke valószínűleg egy felvonló, ami lefelé halad. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire a lift megállt és az ajtók ismét kinyíltak.

Arkhan előtt egy jólöltözött férfi állt. Haja rövidre volt vágva, arca csupasz volt. Semleges kifejezés ült az arcán a mosoly egy leheletnyi árnyékával. A férfi előre nyújtotta a kezét, amit Arkhan megrázott.

- Ugye tisztában van vele, hogy ha ez nem jön össze, meg kell, hogy öljük magát? - kérdezte a férfi.

- Á, már tervezem a menekülést - válaszolta Arkhan.

A két férfi egy pillanatig csak állt és egyre növekvő élvezettel méregették egymást. Bár Arkhan tudta, hogy ha dolgok úgy alakulnak, valószínűleg ez a férfi lesz hóhérja, úgy érezte, kezdi megkedvelni.

- A nevem Melak - mondta a férfi. - Jöjjön, megmutatom a helyet. - Megfordult és elindult, Arkhan pedig követte.

Áthaladtak egy sor árnyékos, rövid folyosón. Nem volt látható légkondicionálás, a levegőben mégsem lehetett érezni a ritkán használt, zárt helyekre jellemző állott dögszagot. Végül egy ajtóhoz értek, ami közeledtükre automatikusan kinyílt, elárasztva őket az egzotikus flóra aromájával, a föld illatával és az izzadtság bűzével.

Egy hatalmas üvegház terült el előttük, elég nagy ahhoz, hogy akár egy űrhajó is beleférjen. A falakon és plafonon lámpák égtek, fényük elég nagy volt ahhoz, hogy egy nyári kora délutánon érezzék magukat. A falakon óriásplakátok lógtak, olyan feliratokkal, melyeket Arkhan nem tudott elolvasni a távolból; csupán a „10” és „50” számokat tudta kivenni belőlük.

Ahogy Arkhan Melak után indult az üvegház fő ösvényén, keményen dolgozó embereket látott, akik különböző növényeket takarítottak be. Legtöbbjük könnyű ruházatot viselt, gyakran csupán egy vékony, fehér alsónadrágot és egy trikót vagy melltartót. A férfiak kopaszok voltak, homlokukra kötve általában kendőt viseltek; a nőknek engedélyezték a hosszú hajat, de csak szorosan összefonva.

- Mit gondol? - kérdezte Melak.

- Lenyűgöző. - Ez volt minden, amit mondani tudott. - Hány ember van idelenn?

- Változó. Ebben az üvegházban nagyjábból kétszáz-kétszáztíz. Ezen a területen több másik ház is van, méretük aszerint változik, hogy mit termesztünk bennük. Van, amelyiknek kicsinek kell lennie és csak néhánytucat ember gondozza a növényeket, mások még ennél is nagyobbak.

Lassan lépkedtek az üvegház ösvényén. Arkhan látta, hogy legtöbb emberen nem volt semmiféle béklyó. Néhánynak, akik az átlagosnál fittebbnek tűntek, bokabilincsei voltak, de ez volt minden.

- Ezek az emberek foglyok? - kérdezte Arkhan.

- A legkevésbé sem - válaszolt Melak. - Bármikor szabadon elfuthatnak és lelövettethetik magukat.

Arkhan felnevetett. - Helyes, helyes - mondta. Minden tőle telhetőt megtett, hogy féken tartsa az idegességét, és gyanította, hogy Melak akasztófahumora is egy kísérlet volt rá, hogy megnyugtassa őt, hogy engedje, hogy kinevesse a dolgokat. Egy apró gesztus, de jelenleg igen hálás volt érte. - De akkor is, - folytatta, - rájuk bízhatjuk ezt a munkát? El sem tudom képzelni, hogy örömmel dolgoznak a talajjal, ha egyszer akaratuk ellenére tartják itt őket. És úgy vélem, maga biztosan nem fogja őket egyhamar szélnek ereszteni.

- Itt nincs olyan, hogy bizalom - mondta Melak. - Csak remény és elvárások, és az életben elfoglalt helyed attól függ, hogy ezek közül melyik vonatkozik rád. - Az egyik fogoly felé fordult, aki vékony leveleket vágott le egy magas növényről és egy nagy fonott kosárba tette őket. - Te ott! - kiáltotta Melak. - Boldog vagy itt?

A rab felnézett és letette a kosarát. - Nem, uram! - válaszolta.

- Elmenekülnél, ha lehetőséged adódna rá?

A fogoly elvigyorodott, vagy legalábbis elvicsorodott. - Igen uram!

- És ha sikerülne egy őrt észrevétlenül elkapnod úgy, hogy senki nincs a közelben, sem kamera, sem mozgásérzékelő, akkor mit tennél?

- Megkínálnám egy slukkal, uram!

Melak felvonta a szemöldökét. - Valóban?

- Aztán szétverném a fejét, uram!

- Jó ember. Jó ember. Folytassa.

A rab visszatért a levélszedéshez, elhessegetve egy kisebb csapat legyet a kosarában lévő levelek közeléből. Egy pillanatra felemelte, majd visszatette ugyanarra a helyre.

- Tényleg ezt láttam? - kérdezte Arkhan, miközben folytatták útjukat az üvegházban. - Tényleg azt mondta, hogy megölne egy őrt és elmenekülne?

- Mit gondol, hogy máshogy kellene működtetni egy rabszolgákat dolgoztató droglabort? Kínzással és erővel? - kérdezett vissza Melak. - Minden alkalommal tízszer annyi rab van itt, mint ahány őr. Ha bármi probléma adódna, az ajtók lezárulnak és senki sem jutna ki, tehát az őrök gyakorlatilag halottak. Ha a kamerákon úgy látszik, hogy a növények veszélyben vannak, altatószerrel árasztjuk el a területet, bár igyekszünk ezt a lehető legkevesebbet használni, mert káros az egészségre és az őrökre is hatással van. Mi nem verjük össze az embereket.

- Nem alkalmaznak fizikai büntetést? - kérdezte döbbenten Arkhan.

- Csak nyílt zendüléskor, aminek a büntetése halál. Egyéb esetekben nem.

- Akkor miért nem használnak fejlett csipeket? Például fájdalomimplantátumokat. Vagy azokat a tudatkínzó izéket, amiket állítólag a caldariak használnak. Azokkal lehetetlenné válna egy lázadás előkészítése.

Melakor megrázta a fejét. - Nem éri meg. Az ilyen fejlett technológiák drágák és megbízhatatlanok. Valójában itt csak egyetlen normális elektromos mágiánk van itt, és azt sem a tömeg irányítására használjuk. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Vagy legalábbis elsősorban nem arra.

- Mi az?

- Arcletapogató - válaszolta Melak. - Ezen kívül az az irányelvünk, maradjanak a dolgok olyan egyszerűek és üzembiztosak, amennyire csak lehet. Észrevette, milyen magas a mennyezet?

- Persze.

- Ez nem véletlen. Amikor felépítettük ezt a helyet, gondoskodtunk róla, hogy ne legyen klausztrofóbikus. Ha valaki bezárva érzi magát, elkezd a szökésen agyalni. - Melak elhessegetett a közeléből néhány legyet, amik izzadt hajába próbáltak szállni. - Átkozott dögök. Na mindegy. A rabok rendesen kapnak enni, teljes szólásszabadság van, amint azt az előbb láthatta, és van szabadidejük. Van egy könyvtárunk, némi sportfelszerelés és biztos vagyok benne, hogy a labdapálya még mindig működőképes, bár lassan már rá kellene nézni. Mi azt akarjuk, Arkhan, hogy az emberek it túléljenek.

Arkhan bólintott és egy megjegyzést akart hozzáfűzni, amikor eszébe jutott valami más. - Tudja a nevem - mondta.

- Természetesen. Azt hitte, nem fogjuk?

Arkhan meghökkent. - Nem, persze hogy nem. Nyilván tudják. Csak... csak...

- Csak kibaszottul idegesítő - fejezte be helyette Melak. - Felbukkan, nem mutatkozik be, nem mond magáról semmit, aztán kiderül, hogy amúgyis tudunk mindent.

- Pontosan - mondta Arkhan.

- Próbáljon erre úgy gondolni, hogy már átvilágítottuk, és megfelelt. Én most csak azért beszélek magával, mert tudom, nem fog csalódást okozni nekünk. Ugyanezért láthatja mindezt és tehet fel szinte bármilyen kérdést és kaphat rájuk őszinte választ. - Egyik kezét Arkhan vállára tette. - Ismerjük magát; úgy tisztességes, hogy maga is megismerjen minket. Elvégre egy életre szóló munkát ajánlunk magának a szerelőcsarnokunkban. Leszámítva az időnkénti pihenési időszakokat, hosszú ideig ez a hely lesz az otthona. - Melak ismét a legyek felé csapott, de azok csak egy másodpercre szálltak odébb.

- Akkor lenne egy kérdésem - mondta Arkhan.

- Halljuk.

- Miért nem használ rovarirtót, ha azok a legyek annyira zavarják magát?

Arkhan legnagyobb meglepetésére Melak hangosan felnevetett. Arkhan felé fordult. - Valójában ez azon kevés kérdés egyike, amire nem válaszolhatok magának. Legalábbis még nem. Mondjuk úgy, hogy ezeknek is megvan a haszna, mint minden másnak is.

A férfi szűkszavúsága ellenére Arkhan fellélegzett. Elképesztette Melak őszintesége, de a tény, hogy van olyan, amit titkolnak előle, megnyugtató volt. Ettől az összes korábbi kijelentése őszintébbnek hatott.

Közeledtek az üvegház kijáratához. Arkhan úgy érezte, valamiben biztosnak kell lennie. - Tehát nincs semmiféle kínzás? Sem erőszakoskodás, sem büntetés?

- A szökésen gondolkodik? - kérdezte Melak.

- Nem - válaszolta Arkhan. Egy ideig hallgatott. - De igen.

A két férfi csendben haladt. Végül Arkhan hozzátette - Nem kerülök ki erről a helyről élve, igaz?

- Véglegesen, attól félek, nem - mondta Melak. - Ha jól viselkedik, kap időnként fizetett szabadságot, de soha nem fog másnak dolgozni, és ha beszél, meghal. De ezt már korábban is tudta.

- Igen - mondta Arkhan. - Igen, tudtam. - Lelassított és belerúgott egy kisebb földcsomóba. - Itt tényleg nincs büntetés?

Melak egy pillanatra végigmérte. - Jöjjön. - A kijárat helyett a növények közé indult. Arkhan követte.

Egy perccel később egy kis tisztáshoz értek. Az üvegház többi részét megtöltötte a dolgozó emberek által keltett zaj, itt azonban a legyek zümmögését leszámítva semmi nem hallatszott. De voltak itt emberek is. Arkhan látta, ahogy a különböző növények leveleit leszedik és fonott kosarukba helyezik. És ugyanabban a könnyű öltözetben látta őket, mint mindenki más. Amit nem látott, az az arcuk volt.

Mindegyikük egy fehér tapaszt viselt az arcán. Torzak voltak, mintha a szerencsétlen emberek arcát hanyagul bekötötték volna gézzel, mészbe nyomták volna őket majd hagyták, hogy megkeményedjen. A maszkon érdes lyukak voltak vágva a szemek, az orr és a száj számára, de ezeket leszámítva viselőjük arcának állandó tartozékának tűntek.

Végül Arkhan Melakhoz fordult, és bár az emberek jóval hallótávon kívül estek, suttogva kérdezte meg. - Kik ők?

Melak rá sem nézve válaszolt. - Szellemek.

- Ez a büntetés? - kérdezte Arkhan. - Ez történik, ha lázadnak? Mit tett ezekkel az emberekkel?

Melak nem foglalkozott az utolsó kérdésssel. - Nem. Mint azt már korábban is mondtam, ha lázadás büntetése halál. Ilyen egyszerűen. Ezeket az embereket más célból választottuk.

- Milyen célból? - kérdezte Arkhan, de nem kapott választ. Munkaadója megfordult és az üvegház kijárata felé indult.

***

Ez a szoba sokkal kisebb volt és sokkal sterilebbnek hatott. Szerelő- és futószallagok töltötték be az egész helyet, mindenféle mechanikus felszereléssel együtt. Arkhannak feltűnt, hogy a felszerelés nagy része ősrégi stílusú és felépítésű volt; hatékony volt, az biztos, de eléggé elütött a szomszédos fejlett implantátumgyártól.

Melak felé nézett és feltűnt neki arckifejezése. - Csalódottnak látszik - mondta.

- Valamiért mindig úgy hittem, hogy a drogkészítés sokkal csicsásabb - mondta Arkhan. - Gondolom minden más bűntényt is ugyanígy idealizálunk.

Melak rábólintott. - A végén úgyis kiderül, hogy ez is csak egy munka, hogy az emberek megéljenek, mint mindenki más.

Arkhan visszabólintott.

- Erő, - folytatta Melak, - megbízhatóság, alacsony fenntartási költségek, egyszerűség. Ezek a mottóink. Olyan felszerelés, ami ritkán robban le és amit magunk is meg tudunk javítani, ha a szükség úgy hozza. Itt fog dolgozni. - Az egyik inaktív szerelőszallaghoz lépett. - A tökéletlen gyorsítókat ki kell gyomlálni. Hihetetlenül monoton munka, így csak kétórás munkaidőkre osztjuk be ide az embereket, de mindenkinek csinálnia kell. Aztán itt van az áru szállítása, általános karbantartási munkák, ésatöbbi, ésatöbbi. Időszakosan minden ellátóvonalon véletlenszerű ellenőrző vizsgálatot kell végezni és a mechanikát mindig hozzá kell igazítani az éppen aktuális rendelésekhez. Szükség van valakire, aki rendelkezik mechanikai adottságokkal és éles szemekkel. Olyanra, mint maga.

- Miért nem használja a rabokat ezekre a munkákra? - kérdezte Arkhan. - Úgy látom, már így is megvan a tökéletes munkaerő.

Néha ezt tesszük - mondta Melak. - Elég durva hierarchia uralkodik itt, kicsit olyasmi, mint a kastélyokban. Lehet, hogy munkásként kezdi valaki a földeken, de ha jól végzi a munkáját, előléptetik felügyelőnek. Ha jó érzékkel rendelkezik a számokhoz, a raktárba kerül és ha találékony is, vagy van valamilyen természetes tehetsége, akkor igen, akkor a szerelőcsarnokba kerül. De ez elég ritka, így külsősöket is be kell hoznunk időnként.

- És akik nem végeznek olyan jó munkát... a maszkosok? - kérdezte Arkhan.

- Bizonyos értelemben - válaszolta Melak. - Emlékszik a plakátokra? Nagy fehér valamik, amik a plafonról lógnak?

- Persze. Néhány számtól eltekintve nem tudtam elolvasni őket.

- Névsor. Aki készíti, azt nem választják ki - mondta Melak.

- Maszkosnak.

- Igen.

- És a lista elkészítéséhez...? - kérdezte Arkhan.

- Jó munkát kell végezni. Javításokat kell javasolni. Értesíteni bármilyen problémáról. Ezzel lehet a legjobb ötven listájára kerülni.

Arkhan meg volt döbbenve. - Egymás ellen fordítja ezeket az embereket azért, hogy elkerüljék a meg nem érdemelt büntetést?

- Pontosan. Ha kiszimatol egy készülődő lázadási tervet, a legjobb tíz közé kerül. Ha bárki akár csak hozzáér egy tízes listán lévőhöz, azt úgy ítéljük el, mintha részt vett volna a lázadásban, és megöljük. Persze - tette hozá Melak elfintorodva - végül mindenki lekerül a listáról, ezért saját jól felfogott érdekük, hogy újabb és újabb ötletekkel rukkoljanak elő. - Melak a szerelőszallag felé mutatott. - Ha magának eszébe jut valami jó ötlet, kérem ossza meg velünk. A nem rabok számára is vannak jutalmaink.

Arkhan lassan körbejárta a gépeket. Mind magasabb volt nála és mind makulátlanul tisza volt. Az egyik gép mellett egymás mellé pakolt acélhordók álltak. Arkhan leemelte az egyik tetejét. Tele volt gyorsítóval.

- Csábító? - kérdezte Melak.

- Aligha - válaszolta Arkhan.

- Biztos benne?

Arkhan felemelt belőlük egy maréknyit és hagyta, hogy leperegjenek a kezéből, vissza a halom tetejére. - Maguk csatagyorsítókat készítenek, nem a normálisakat. Ezeket csak pod pilóták veszik meg, és még ők is óvakodnak tőlük. - Egy újabb maroknyit emelt ki majd öntött vissza a hordóba. - Senkit nem ismerek az utcákon, aki ilyenekkel kereskedne.

Melak mellé lépett és az egyik hordóra dőlt. - Miből gondolja, hogy ez nem az elérhetetlenség miatt van?

- Mire gondol?

- Nos, ezek csak javított verziói azoknak, amiket az emberek már egyébként is szednek egy ideje. Talán csak azért nem kerültek elő az egyszerű drogosok köreiben, mert azok nem kerültek a megfelelő körökbe. A kapszulások megtartották ezeket maguknak.

Arkhan nagyot sóhajtva megtörölte a szemét. - Nézze, a csatagyorsítók különleges képességekkel ruházzák fel a pod pilótákat, amitől jobban tudják irányítani a hajójukat, és ennyi. Bárki, aki elég ostoba ahhoz, hogy bevegyen egy ilyet, az nem szív be tőle, csak megőrül. Ezeket nem az átlagos emberek számára szánták.

Melak közelebb lépett hozzá. Mikor megszólalt, hangja mély volt. - Leszámítva azt, hogy nem mindenki normális.

- Hogy érti ezt?

- Az átlagemerek nyolcvan százaléka, aki beveszi a podpilóták gyorsítóját, teljesen szétesik tőle és így nem használhatja ezeket drognak. De van tíz százalék, aki egyszerűen csak beáll tőle.

Arkhan nagyot pislantott. - Ez nekem újdonság.

- Pedig így van.

- És mi van a maradék tíz százalékkal? - kérdezte Arkhan. Egyre idegesebbnek érezte magát.

- Jöjjön - mondta Melak és a droglabor belseje felé indult. Arkhan követte.

Csövek és szerelősorok mellett haladtak el, óriási fém sűrítőtartályok mellett, amik csendesen füstölögtek, oldalukon szelepekkel; nagy monitorok és tucatnyi mérőeszköz mellett, melyeken a számok oda-vissza pörögtek. Fém rácsokon haladtak át, az alatta szétterülő sötétben Arkhan fehér porszerű üledéket pillantott meg, melyek félig megszáradt festékfoltokkén borítottak be iszapos roncsokat.

- Emlékszik még, hogy azt mondtam, jobbszeretjük a régi technológiai megoldásokat? - kérdezte Melak út közben. - Az a fickó, aki ezt megálmodta, a lehető legréggibb technológiát használta fel, csak helyi, könnyen beszerezhető alapanyagból. Elég hosszú időre felkerült a tízes listára.

- Miféle megoldásról beszél? - kérdezte Arkhan. - És mi történik azzal az utolsó tíz százalékkal?

- Meghalnak.

- Ó.

- Általában súlyos vérzés miatt, bár drogonként változik a dolog.

Arkhan nyelni próbált, de torka teljesen összeszorult. - Igazán bájos.

- A gyorsítók az agynak és testnek kifejezetten azon részeire hatnak, amik a hajó irányításához szükségesek - mondta Melak. - Ha nem használjuk őket hajóirányításra, a test másképp szabadítja meg magát a hatásoktól. - Egy nagy terembe kísérte Arkhant, melyet minden oldalán fém fal határolt. A teremből lágy zümmögés hallatszott, szabálytalan, de állandó, Arkhant leginkább a körfűrész hangjára emlékeztette.

A terem egyik ajtaja előtt álltak. Acélajtó volt, szegecsek borították a teljes külsejét. Látszólag egy tankot is meg tudott volna állítani.

- Meg fogja érteni, - mondta Melak, - hogy az a tíz százalék, aki függővé tud válni, nem dolgozhat itt. Döntő fontosságú - valójában életbevágóan fontos - az itteni jövője szempontjából, hogy a gyorsítók bevételére heves ellenreakciót produkáljon a szervezete.

Arkhanban egy ocsmány gyanú kezdett felmerülni. - Honann tudja majd, hogy nem csak színészkedek? Hogy csak dobálom magam össze-vissza, ordítok, a fejem verem a...

- Ez nem gond - mondta Melak.

Tudva, mi következik most, Arkhan tovább próbálta húzni az időt. - Biztos benne? Mert szerintem az ember eléggé meggyőző tud lenni.

- Ez nem probléma. Itt az idő, Arkhan. Ezért van itt. Tudom, hogy most nem fog cserben hagyni. - Két kis csőhöz lépett, melyek a fal mentén futottak, és addig követte azokat, míg egy csaphoz nem értek. Ott felemelt egy üres üveget és csapvízzel töltötte fel. Mikor visszatért Arkhanhoz, átnyújtotta neki a poharat és egy kis fehér tárgyat, amit Arkhan eddig még nem látott. Egy pirula volt.

- Nem - mondta Arkhan. - Nem, nem, nem.

- A munka feltétele - mondta Melak.

- És mi van, ha belehalok?

- Inkább most, a gyárban. Kevesebb munka lesz a feltakarításával.

- Nem így értettem, Melak - mondta Arkhan.

- Hagy fogalmazzam át - mondta Melak, még mindig felé nyújtva a poharat és a tablettát. - Ha nem nyeli le ezt a Cseppet, halálának esélye száz százalék.

Arkhan rá nézett, majd a Cseppre. Tökéletesen ártalmatlannak látszott, mint minden tabletta. Tudta, hogy Malak igazat beszél. Tudta. És a választási lehetőség gyenge illúziója sokkal több volt, mint amit egy Malak helyzetében lévő embertől elvárt volna. De akkor is...

A gyorsítós beszívások voltak a legrosszabbak. Típusról típusra változtak, és bár Arkhan személyesen egyet sem tapasztalt meg, ismert olyanokat, akik igen. Szánalmas roncsokat, akik bármit felhasználnának, ami csak a kezük ügyébe kerül. Ezek voltak azok, akik bemennek egy boltba és körömlakk lemosóval és pillanatragasztóval jönnek ki. Felkeresik beteg barátaikat és ráveszik őket, hogy szerezzenek nekik valami külföldi cuccot az orvosuktól. Az egyik fickó annyira túladagolta magát epilepszia elleni gyógyszerrel, hogy amikor megpróbálta csökkenteni a mennyiséget, tényleg epilepsziás rohamot kapott. És mindegyikük, akit a balsors egy gyorsítóval hozott össze - mindig csak egy tabletta, nem több - és kipróbálta, mind megesküdött, hogy soha többé nem teszi meg. Azt mondták, semmi jó nincs bennük. Olyan emberek, akik számára a festékhígító luxuscikknek számított.

Az is eszébe jutott, hogy itt és most az élet is luxusnak számít.

- Rendben, rendben, jól van. Csináljuk - mondta, bevette a pirulát és pohár vízzel lenyelte.

- Jól van - mondta Melak.

- Menjen a pokolba - mondta Arkhan. - És most mi lesz?

Melak előre nyúlt és felemelt valamit, ami a falba vert kampón lógott. Vigyorogva átadta Arkhannak. Találkozásuk óta most először mutatta jelét bármiféle érzelemnek. - Örülök, hogy megkérdezte. Ez az utolsó teszt. Ahogy mondtam, ez annyira egyszerű technológia, amennyire csak lehetséges, teljes mértékben helyi anyagokra támaszkodik és nem lehet tettetni. Ha átmegy rajta, alkalmazni fogjuk. Ha elbukik, meghal.

Arkhan ránézett a dologra. Egy légycsapó volt. Tetejének egyik fele egy fedo karikatúrája volt, a rajzfigura arca szélesen vigyorgott.

Arkhan felnézett és valami elkattant benne. - Maga őrült - mondta, hangja valahol félúton volt a remegő félelem és az őrült röhögés között. - Maga őrült! Nyilván tisztában van vele. Maga klinikailag őrült.

Melak ellépett mellőle és az ajtó kilincse után nyúlt. Nem szólt semmit, csak mosolygott és lassan kinyitotta az ajtót.

- Minden normális társadalomban - kezdte Arkhan, ahogy a stressz kezdte elborítani az agyát - felismerték volna ezt és kiakasztották volna azt a barom, ványadt, tetves testét egy ketrecben a kastély kapuja fölé, hogy a parasztokat szórakoztassa.

Melak felnevetett. - Örülök, hogy végre kezdi levetni a páncélját - mondta és a szobába vezette Arkhant. A padló közepén lévő kis, vörös körtől és a fal alsó részén lévő néhány rácstól eltekintve semmi nem volt bent.

- Mit kell ezzel tennem? - kérdezte Arkhan, miközben felemelte a légycsapót.

- Törje szét valaki más páncélját - válaszolta Melak és bezárta az ajtót.

Egy pillanatik koromfekete volt minden. Majd vörös fények villantak felé. Hallatszott, ahogy tolózárak csúsznak a helyükre. A zümmögő hang itt hangosabban hallatszott.

- Mit tegyek?! - kiáltotta Arkhan. Nem jött válasz.

Halk zümmögő hang hallatszott. Arkhan körbe nézett, majd le. Keze, amelyik a légycsapót tartotta, remegett. Még csak nem is érezte. Rátette másik kezét, hogy azzal lefogja, de amint eleresztette, a keze megint remegni kezdett. Kezdett dühös lenni a kezére. Nyugodtnak kellett volna maradnia, hacsak másképp nem utasítja. Újra megragadta, ez alkalommal erősebben, majd ismét elengedte.

Zümm, zümm. Nem szűnt meg.

A padló közepén lévő vörös kör alig látszott a vörös fényben. Óvatosan belelépett.

Semmi nem történt.

Mostmár bosszús volt. És a folytonos zümmögéstől kezdett megfájdulni a feje.

Kilépett a körből, majd ismét vissza. Dübögött. Felugrott. Mostmár mindkét keze remegett és már tényleg rohadt ideges volt.

Már épp azon volt, hogy dörömbölni kezd az ajtón és jól kiosztja Melakot, amikor sziszegést hallott és a fal egy darabja oldalra siklott. Amögött egy üvegfalat látott, amögött pedig... többezer legyet, több tízezret azokból, amiket az üvegházban mindenfelé látott. Izgatottan nyüzsögtek és repkedtek a zárt területen. Szárnyaik távoli viharként csapkodták az üvegfalat.

Arkhan nagyot nyelt, torka jobban kiszáradt, mint eddig bármikor. Undorodott a legyektől; vonagló rajuk fekete, kátrányos méregnek látszott. Elkezdett csapkodni a légycsapóval, közben gyűlölködve csikorgatta a fogát. Látása kezdett elhomályosulni, tekintete egyre gyorsabban cserélődött az egyes legyek között; úgy érezte, mind megtudná számlálni, mielőtt megölné őket, mindegyiket külön-külön. Torkából mély, artikulátlan hang tört elő, valami a zümmögés és a morgás között, és nem látott mást, csak a halált.

Az üvegfal félresiklott és a raj beborította.

***

Melak a bejárati ajtóban állt. Előre nyúlt és lassan kinyitotta.

Odabenn, Arkhan alakja térdre rogyva remegett.

A fekete falakat kis húsos dudorok és foltok borították. Ezüstös szárnyak lebegtek felhőként a levegőben.

Arkhant bogárvér és bogárbelek borították. Légzései rövidek és erőltetettek voltak, és izzadtság csöpögött szemöldökéről a padlót borító lénytetemekre.

- Működik a Csepp? - kérdezte az ajtóban állva Melak.

Arkhan felemelte a fejét és a semmibe bámult. Teste megremegett. Elfintorodott, feltérdelt és hányni kezdett. Az érdes hang visszhangzott a falakról.

Miután Arkhan hányingere elmúlt, Melak egy láthatatlan személy felé intett. Szappanos víz kezdett folyni az egyik falon, tisztára mosva azt. Mikor elérte a padlót, elmosta a lénytetemeket és Arkhan gyomrának tartalmát, le a kis rácsokon.

Mikor a padló tartalmának nagy része letisztult, Melak belépett a terembe. Cipői cuppogtak a ragadós koszban.

Óvatosan elvette a légycsapót Arkhantól, ami még mindig a kezéből lógott. Az apró vágásokból kis patakokban folyt a vér.

- Üdv a munkahelyén - mondta.


Az eredeti mű