Soft Passage

Csendes elmúlás

Hűvös nap volt az állomáson, késő estére járt már az idő. Közeledett az ősz, és bár a légkörgenerátorok valamennyire ellensúlyozták a dolgot, a levegő továbbra is csípős, hideg maradt. Szélgépek mozgatták a légáramlatokat, ami begombolt kabátokat, sálakat és sapkákat eredményezett. Az embereknek kellettek az évszakok, hogy jelöljék az idő múlását.

Satyan és Treta, az ifjú pár kéz a kézben sétált az állomás legzsúfoltabb bevásárló utcájában és a kirakatokat nézegették. Mindkettejüknek jó állása volt: a fiú egészségmegőrző termékek értékesítésével foglalkozott, a legutóbbi víruspiaci fiaskó után az új, őszinte reklámkampányt vezette, a lány pedig a könyvelésen, különös tekintettel a vásárlói szokások figyelésére és vámszámításokra. Esküvőjükig még hátra volt néhány hét.

Megálltak egy utazási iroda előtt és az ablakba helyezett nagy, lapos képernyőn végiggördülő hirdetéseket olvasták. Mozgásérzékelők jelezték az ottlétüket, mire a szövegek maguktól lelassultak. A képernyő egyik oldalán egy keskeny sáv húzódott, ahol sötétkéktől sötétvörösig a szivárvány minden árnyalata megjelent; a szín jelképezte az utazás során várható izgalmak fokozatát. Satyan a spektrum vörös vége elé emelte a kezét, Treta azonban valamivel lentebbre javította.

- Ünneprontó - mondta Satyan.

- Őrült - válaszolt Treta és megcsókolta.

A képernyőn űrállomásokon és bolygókon szervezett utak képei suhantak át. - A felszíni utak olyan drágák - mondta Satyan.

- És még fel is fújják őket - mondta Treta. - Nézd csak meg ezt. Egy szafari a Luminaire-en?

Satyan rápillantott és elmosolyodott. - Igazából fiatal koromban arra elég sokszor elmentem. Melyik bolygón is van? - Észrevette Treta arckifejezését. - Ő, mármint, ki akarná vadállatoktól körülvéve tölteni a mézesheteit?

Treta köhintett.

- Mármint egymást leszámítva - mondta Satyan.

Treta elvigyorodott.

- Itt van egy másik - folytatta Satyan. - Ez... - A hirdetésre bámult. - Ez most komoly? Töltsön egy hetet egy amarr palotában?

- Ez a nekem való élet. De meg tudjuk egyáltalán fizetni? - kérdezte Treta.

- Ha megtudnánk se mennék.

- Tehát sem nem bulizás, sem nem sallangozás. Valahol a kettő között.

- Tökéletes - mondta Satyan és megcsókolta a lányt.

- Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a dolgok azután.

- Pont olyanok, mint azelőtt - mondta Satyan. - Csak jobbak.

A lány elmosolyodott, majd egy közeli üzlet ablakára nézett és rámutatott. - Ó, nézd! Van ételkeverőjük. Reggelente ez tökéletes lenne neked.

Satyan morgott valamit válaszképp.

- Ugyan már - szólt a lány és az ablakhoz rángatta. - Reggelente nincs étvágyad, nem ihatsz tejet és tudod, hogy a doki előírta, hogy reggelizned kell valamit. Vagy ez van, vagy a zabkása.

- Drágám, - mondta Satyan, - ezek a holtakat is felébresztenék, olyan hangosak.

- Az nem gond. Nézd, mennyi mindent árulnak! Riasztó időmérők, további keverők, egyenlő vastagságú kenyérszeletelők, EMP főzők, mosó mikrorobotok, ó, öntisztító kávéfőző, iontűzhely, holonézők, sztázis-hűtött sajttányérok, elektromos párnák... és nézd, nemsokára még fa bútorok is érkezni fognak.

- Az rettenetesen drága.

- És régies is - mondta Treta.

- És miután megvesszük, mi is azzá válunk. Az adósságok idő előtt megöregítenek.

- Ugyan, ugyan - mondta a lány. - A... az meg mi?

Egy kis mechanikus valami zümmögött el mellettük, amit egy emberi tornádó követett, ami útja során Tretába ütközött. Satyan lenyúlt és megragadta a gyerek pólóját. - Hékás, hékás! Hová rohansz, kölyök?

A gyerek ijedten ránézett majd fültől fülig elmosolyodott. - Az a drónom - mondta és a gépezetre mutatott. Valóban, egy kis játékdrón volt, ami épp egy közeli kuka körül keringett.

- Hogy hívnak? - kérdezte Satyan.

- Dappy.

- Nos, Dappy, biztosan tudod, hogy nem illik embereknek szaladni. Mit kell mondani ilyenkor?

- Bocsánat - mondta vigyorogva Dappy.

- Ne nekem mond, butus - szólt Satyan, de nem tudta elnyomni saját mosolyát. - A hölgynek.

Dappy még mindig mosolyogva a lány felé fordult. - Bocsánat, hölgyem.

Treta felé bólintott, majd Satyanra nézett. Hölgynek?, tátogta.

- Tudna nekem segíteni? - kérdezte a gyerek és a drón felé mutatott, ami még mindig a szemetes körül repkedett. - Túl gyorsra állítottam.

Treta, akinek kicsit fájt az oldala ahol a gyerek beléütközött, Satyan felé súgott. - Nem is láttam, hogy közeledik.

Satyan visszasuttogott. - Nos, most már itt van, nincs mit tenni. - Azzal a fiú drónja után vetette magát. A gép elkerülte az első néhány kísérletét, végül azonban sikerült elkapnia, lecsökkentette a sebességét és visszaadta a gyereknek. - Tessék - mondta. - És ne rohanj annyit. Pihenj. Élvezd az életet.

- Köszönöm - mondta a gyerek és egyből elrohant.

Satyan megrázta a fejét. Ahol állt, rálátott egy közeli ablakra, amit Treta még nem látott, és észrevette, hogy mobiltelefonokat árultak. Valójában minden telefon egy állomás volt, az árukat pedig gyakorlatilag az határozta meg, hogy csak a naprendszeren belül volt használható, vagy a rendszeren kívüli embereket is el lehetett érni. A rendszeren belüli beszélgetések még kristálytiszták voltak, azonban amint azon kívülre kellett telefonálni, a beszéd késni kezdett, eltorzult és zavarossá vált, és persze sokkal drágábbá. A régiót elhagyva pedig vége volt; csend szállt le. Csak a kapszulások rendelkeztek jobb technológiával.

- Egy ilyen is kellhet - mondta Satyan.

Treta hozzá lépett, a kirakatra nézett és megrázta a fejét. - Most én jövök. Ez túl drága.

- Ugyan már. Mi lesz, ha az állomáson kívül helyeznek el?

- Akkor küldhetsz rögzített üzeneteket. Vagy használhatod a kommfülkéket, mint mindenki más.

- Akkor is...

Treta a fiúhoz fordult. - Túl drága, Satyan. Ha nincs elég pénzünk a bútorokra és hasonlókra, akkor erre sincs.

- Ugyan, ne csináld már.

- Nem, te ne csináld. Belefáradtam, hogy mindent, amit én szeretnék, leszólsz, de amikor te akarsz valamit, akkor egyből megengedhetjük magunknak. - Felemelte karjait. - De hát mit tudok én? Talán még jó is lenne a telefon, így legalább rajtad tudom tartani a szemem, bárhova is mész.

- Ó igen - mondta Satyan. - Mert bennem nem lehet megbízni. Az első szembe jövő nővel ágyba ugranék.

- Honnan tudhatnám? Az alapján, amit tudok, akár Sarival is csinálhatnád éppen most.

- Nincs az az isten.

- Hé! Most a legjobb barátnőmről beszélsz.

Satyan átölelte Tretát és homlokon csókolta. - Sajnálom, kicsim. Mindenképp le fogok feküdni Sarival, ha majd nem leszel a közelben. Így jó lesz?

A lány orrba pöckölte, majd egy csókot nyomott rá. - Butuskám. - Ezután kiszabadította magát a fiú öleléséből és a jövőről megfeledkezve továbbsétált.

Satyan lemaradt, a mobiltelefonokra nézett, de nem látta őket. Majd a lány után indult, erősen megragadta Treta kezét és továbbsétáltak.

***

Ez alkalommal Treta figyelmét terelte el valami az utca túloldalán. Satyannal a nyomában átment.

- Nézd - mondta az egyik kirakatra mutatva. Babaruhákat állítottak ki. Satyan szemei elkerekedtek és egy nagyot lépett hátra, kezeit pedig úgy tartotta maga elé, mintha fegyverrel fenyegették volna.

Treta felnevetett. - Gyere ide - mondta és benézett az ablakon. A kirakatban overalloktól cipőkig minden volt. Utóbbiak a tábla szerint gyártási hiba miatt árengedménnyel.

Satyan, akit még a dolgok látványa is zavart, úgy döntött, legalább a beszélgetésben részt vesz. - Nos, elég olcsóak.

- Hmmm. Nem igazán tetszenek - mondta Treta. - Bármikor, előzetes figyelmeztetés nélkül széteshetnek. - Közelebbről is megnézte őket. - Majdnem olyanok, mintha már hordták volna őket.

- Drágám, ezek babacipők, - mondta Satyan, - és valószínűleg még soha nem hordták őket.

A lány megborzongott és tovább sétált.

Ahogy Satyan követte, észrevette, hogy a levegő tényleg lehűlt egy kicsit. Valószínűleg ideje volt hazaindulni. Talált a közelben egy utcai árust, aki ételt és forró italt árult, oda vezette Tretát. A sült zsír nehéz szaga nem nagyon hozta meg az étvágyát, úgyhogy inkább italt vettek; Satyan egy meleg levest, Treta pedig forró teát. Satyan minden különösebb ok nélkül kinyújtotta szabad kezét, Treta derekára tette és szorosan magához ölelte. Treta viszonozta a mozdulatot. Mögöttük a babacipők mozdulatlanul hevertek a polcokon.

Miután végeztek, az árus kocsija mellett álló újrahasznosító szemetesbe dobták a műanyag poharakat és továbbálltak. A következő fülke egy biztosítási ügynöké volt, Satyan pedig még viccelődött is azzal, hogy egy gyorskaját árusító a szomszédja.

Treta elgondolkodva nézegette az ajánlott jutalékokat. - Hát... nem hiszem, hogy erre azt mondanám, hogy túl drága. De akkor is...

- Igen - mondta Satyan. - Tudom, mire gondolsz. - És úgy hessegették el a gondolatot a fejükből, mintha egy elfeketedett gyufaszálat dobtak volna egy sötét sarokba.

- Igazából a bútor talán nem is olyan rossz ötlet - tette hozzá Satyan, miután elsiettek.

Treta a fiúra bámult. - Komolyan mondod?

- És kéne függöny is. - Meglátta a lány arcát. - Végül is miért ne? Ha otthont akarunk építeni, miért ne építsünk otthont? Nem bánnám, ha egy meleg, meghitt helyre érnék haza, ismerős illatokkal, fényekkel és egy tűzhellyel a képernyőn. És veled.

A lány egy kicsit megszorította a kezét.

- Nem kell folyton keringenie a világnak - mondta a fiú.

- Nem, nem kell. És nekünk sem kell vele.

Egy parkhoz értek. Látták, ahogy a szél átfúj a fák között. A levelek tömegesen hulltak, csupasz ágakat hagyva maguk után. A fák őrszemként álltak ott; a levelek és a földbe fúródó magok szemszögéből mindig ott voltak, és kétségtelenül ott is fognak maradni.

Addig sétáltak, amíg egy újabb utazási ügynökséghez nem értek és néma egyetértésben lelassították lépteiket. Satyan lustán meglendítette a kezét az alsó, kék vége felé. Most, hogy csípős őszi szél fújt minden résből és hasadékból, és hogy a fák lehullatták leveleiket és magjaikat, egy szerény, pihentető vakáció egy meleg bolygón fele olyan rossznak sem tűnt.

Egymásra néztek, megfordultak és a parkba mentek. Leszállt az éj, ideje volt hazatérniük. Kéz a kézben sétálták le az út utolsó részét. A levelek eltakarták útjukat, míg végül szem elől nem tűntek.


Az eredeti mű