A Boy and his Slaver

Egy fiú és őrzője

A kukorica magas volt, a fiú alacsony, melytől csak erősödött a felfedezés érzése. Apja mindig tiltotta, hogy a mezőn kóboroljon, még Jecallal a nyomában is, és most is csak az otthoni zűrök miatt volt itt.

A fiú apja a bolygó egyik leghatalmasabb rabszolgatartója volt, aki, mivel ismerte gyermeke kalandvágyát, és már ráébredt, hogy a mező felfedezésének megtiltása ösztönzőleg hat rá, kiképzett egy rabőrző kutyát, hogy kövesse és megvédje őt. A rabok általában udvariasan viselkedtek a fiúval, még olyankor is, amikor Jecal nem volt a közelben, ám ezekben a vészterhes időkben nem ártott az óvatosság.

Nem sokkal korábban a fiú kihallgatta apja és néhány felügyelő tanácskozását. Halkan beszéltek, a fiú csak szófoszlányokat hallott, mint „szerencsétlen baleset” és „különös mozgás a láthatáron,” melyek miatt át kellett szervezniük a munkásokat és meg kellett kettőzni a palota őrségét. Mindenki kapkodott, és most az egyszer senki nem figyelt a fiúra, aki kihasználva az első adandó alkalmat, észrevétlenül kisurrant a házból és a mező felé indult. Jecal követte, a fiú azonban többször is elküldte, elmagyarázva neki, hogy a palota körül kell látniuk, hogy azt higgyék, ő is ott van. Jecal háromszor tért vissza hozzá, csak hogy ismét elküldje. Ezután már nem került elő, a fiú pedig egy hatalmas kukoricatáblában kóborolt, élvezve, hogy egy tiltott helyen egy kicsit eltévedt.

Meghallott egy hangot, ezért irányt változtatott, és a forrás felé indult. Ahogy áttört egy sűrűbb kukoricasávon, egy üres területre esett. A mező közepén volt, egy nyílt, kör alakú tisztáson. A tér közepén három férfi ült, fa asztalok fölé görnyedve. Rabszolgák voltak, a nap megcsillant fekete bőrükön. Mindhárom férfinál egy nagy, tiszta folyadékot tartalmazó üveg volt, vagy nyitva a kezükben, vagy még bedugózva az asztalon.

A fiú érkezésének zajára egyszerre pillantottak fel. Az egyikük a fogát szívta, és kezei közt gurigatta az üvegét. Egy másik felemelt egyet a földről, szándékolt lassúsággal kinyitotta és egy nagyot húzott belőle, miközben egy másodpercre sem tévesztette szem elől a fiút. A harmadik, a legnagyobb, letette üvegét, összekulcsolta ujjait és mozdulatlanul ült. Egy ideig a fiút nézte, majd a kukoricára emelte tekintetét. A fiú úgy látta, imádkozik, bár a rabszolgáknak állítólag nem volt szabad, hogy rendes vallásuk legyen.

A nagy férfi továbbra is a kukoricát nézte, a másik kettő azonban a fiút figyelte. A fiú visszanézett, mivel megtanították rá, hogy ne féljen a rabszolgáktól, és hogy ne szóljon hozzájuk, hacsak nem érdemelték azt ki. Úgy rémlett, korábban már látta ezeket az embereket, de nem volt benne biztos, és a nevüket sem tudta.

A nagydarab hirtelen felállt és lassan, düledezve a fiú felé indult. A másik két férfi egyike is felállt, társa azonban megragadta és visszahúzta a földre.

- Tudod, mit kapunk majd ezért. Vitoc-ot - mondta az, amelyik megpróbált fölállni. Az elfulladó hangjában hallatszó rémülettől a fiú még nyugtalanabbul kezdte érezni magát.

- Nem - mondta az, amelyik visszahúzta. - Ugyanis mi sosem voltunk itt. Vedd fel az üveged és menjünk.

- Nem hozok vissza senkit - mondta az első.

A másik szigorúan ránézett. - Most nem erről van szó. Megyünk. Most. Ne nézz vissza, és ne mondj semmi többet a fiú előtt.

Ahogy felkeltek és elmentek, a nagy férfi folytatta sétáját a fiú felé. A gyerek el akart futni, de aztán eszébe jutott, amit apja mondott, hogy soha ne hódoljon be ezeknek az embereknek. Úgyhogy határozottan állt, és farkasszemet nézett a férfivel.

A férfi odaért. A fiú izzadtság és mocsok szagát érezte, és még valamit, amit alkoholnak tippelt. Egész idő alatt a másik szemébe nézett, és meghökkenve vette észre, hogy a férfi látszólag csendben sírt. A látvány lebénította a fiút, és nem is figyelt arra, mit kezd el csinálni az a kezeivel. Az arca egyáltalán nem változott; a könnyek csak úgy potyogtak a szeméből.

Végül a fiú lenézett, és meglátta, hogy a férfi lassan kicsomagol valamit. A dolgot vékony, csillogó anyagba csomagolták, valószínűleg selyembe. A csomagolás rózsaszínű volt, bár elég sok sötét folt éktelenkedett rajta, és ugyanabból az anyagból készült, mint az a vékony, kék fonal, ami a férfi bal csuklójára volt csomózva. Ahogy a fiú tovább nézett, a férfi befejezte a csomag kibontását és egy kést húzott elő belőle: egy rövid, kemény pengéjű kést, melynek markolatát egyik oldalon száraz levelek borították; általában ilyen kést használtak a rabszolgák aratáskor a kukoricafosztáskor. A penge tiszta volt, és nagyon élesnek látszott.

A fiú lélegzete elállt a penge láttán, és kirázta a hideg. Minden korábban tanult szabály kiürült a fejéből. Felnézett a férfira. - Uram, mit fog most tenni? - kérdezte halkan.

A másik a kicsomagolt kést figyelve összeráncolta a homlokát és oldalra döntötte a fejét, mintha egy kellemetlen üzleti ajánlatot fontolgatna. - Maradj nyugton - mondta. - Maradj nyugton, és akkor kevésbé fog fájni.

A fiú moccanni sem tudott. Minden annyira valóságossá vált, hogy érzékei lebénultak. Felhőtlen, kék ég. A kukorica a föld illatával. Susogó, zúgó, ropogó, vijjogó dolgok mindenfelé. A férfi olyan szörnyen magas volt, hogy kioltotta a napot, és a kemény munkától bűzlött. A fiú mindezt tudat alatt érezte, mivel tudatosan csak olyan dologra tudott gondolni, amire nagyon nem akart.

- Uram, mit fog tenni velem? - kérdezte ismét, és bár nem akarta tudni, mégsem tudott semmi másra gondolni, semmi mást kérdezni.

A férfi összeszorította szemeit és megrázta a fejét, mintha rendületlenül hárítana el valamilyen kérést. Ismét sírni kezdett, egyik kézfejével letörölte könnyeit, miközben a foltos selymet szorongatta. A másik kezében a kést tartotta, egyenesen a fiú irányába.

Miután letörölte könnyeit és finoman megköszörülte a torkát, a férfi késsel a kezében a fiú fölé hajolt. Egy hangosabb zörgés hallatszott a kukoricás felől, melyet erősödő morgás követett, majd Jecal ugrott elő a növények közül, a férfira ugrott és a földre döntötte. A férfi a kelleténél egy másodperccel később lendítette a kést, az állat pedig szélesre tárt pofával marcangolni kezdte.

A fiú dermedten állt, és figyelte, mit csinál Jecal.

Mikor véget ért és a természet hangjai visszatértek, a fiú felismerte, mi hever a földön. Mellé térdelt, felemelte a selyemkendő, mely a letaposott kukoricákon hevert és a zsebébe tömte. Úgy érezte, valamit elvettek tőle, és ezért valamit vissza kell vennie, bosszúvól, kárpótlásuk vagy egyszerűen csak emlékeztetőül egy emlékről, mely hosszú ideig tudata legmélyén fog lapulni.

Megfordult és hazaindult. Lassan lépkedett a kukoricák között, Jecallal az oldalán. Többször is megérintette, mintha biztosan akarná tudni, hogy ő és a rabőrző is még mindig ott vannak. Mikor már félúton járt a palota felé, apja embereinek hangját hallotta meg, akik idegesen kiáltották a nevét. A földről és a levegőből is hangok hallatszottak, és szürke felhők kezdtek gyülekezni odafenn. A selyemkendő zsebében dudorodott.


Az eredeti mű