A Life in Three Acts

Élet három felvonásban

A test pihen. A talamusz, minden dolgok közepe és magja alig hallható lassúsággal rezonál önmagával. Egyetlen végtag sem mozdul, az anyagcsere is minimális, néhány hormon áramlik csak az erekben végső romlása felé. A szív dobog, a tüdő kitágul és leereszt, és minden úgy működik, mint bármikor máskor. A bőr tucatnyi helyen remeg a rá csatlakoztatott monitorokból érkező, alig érzékelhető elektromos áram hatására.

Ismeretlen anyag árasztja el a tüdőt, az oxigénnel együtt átpréselődik a kishörgőkön és a kapillárisokon át a véráramba furakszik. Pillanatokkal később a központi idegrendszer eltompul, és bár a talamuszban még mozgolódhat valami, a többi állapota változatlan marad.

A bőr először sérül meg. Közvetlenül a könyök kanyarulata felett és a szív alatt egy ujjnyival lyukak keletkeznek. Gépies pontossággal csúsznak be a tűk, átlyukasztva a vénákat és vegyi anyagokkal árasztják el a testet. A gerinc mentén kisebb szúrásnyomok keletkeznek, és egy sornyi nagyon vékony, nagyon hosszú tű csúszik be lassan, behatolva a szubdurális régióba. Ezek a tűk egy olyan anyagot pumpálnak be, melyek az egész autonóm idegrendszert lebénítják, így megakadályozzák, hogy az agy tudomást szerezzen az őt ért változásokról, és így ne kezdjen emiatt idegeskedni.

A test változni kezd. Mivel a vegyi anyagokat eleinte a szívtől elfelé pumpálták, először a végtagok és a kevésbé összetett belső szervek kerülnek azok hatása alá; és persze a vér. A közönséges vérsejtek elhalnak, sejtfalukat felfalják a betolakodó anyagok, miközben a csontvelőből milliónyi új, robosztusabb sejt keletkezik. Ezek az új sejtek, melyek oxigénszállítási képességei messze felülmúlják a régi, haldokló sejtekéit, pillanatokon belül kifejlődnek. Ezután a tüdő is rákapcsol, felülete fokozatosan alakul át, hogy több oxigént engedjen át, mint amennyit a test valaha is képes volt befogadni. Az izmok fürgén reagálnak, több más szervvel együtt lakmároznak az új vörös lélegzetből.

Miután a vegyi anyagok elérik az agyat, komoly változások kezdődnek. Az inak szakadás nélkül megerősödnek és megnyúlnak. A csontok felemésztődnek, a porózus, papírszerű maradványt ragadós anyag borítja be, mely a megmaradó elmeszesedett vázba szívódik be, összekapcsolódik azzal, átalakul és végül egy mátrixszerű szerkezetben szilárdul meg, mely sokkal erősebb, mint az eredeti anyag. A szív megváltozása kevésbé jelentős, csupán a kamrák tágulnak ki, hogy képes legyen az erősebb test megnövekedett véráramát kezelni. Az egyenetlen szívdobogás gyorsan kiegyenlítődik, a tűknek nem kell abbahagyniuk a vegyület pumpálását.

***

A testet hatalmas megerőltetésnek teszik ki. Az izmokat folyamatosan megfeszítik és behajlítják, felváltva hol a csontváz felső, hol az alsó felén, majd újracsomózzák őket, hogy jóval erősebbek legyenek, mint korábban bármikor. Míg a szív növekedési üteme alacsonyabb a vártnál, a tüdőkapacitás ugrásszerűen növekedik. Az összes többi szerv sem marad le, úgy növekednek, mint egy gyermek, aki megtanult járni, és most fedezi fel a futkosás örömét.

A növekedés új természetes korlátokkal jár, melyeket az önpusztítással határos erővel térképeznek fel. Alvásmegvonás, mely során a talamuszt, ami korábban csendes állandósággal végezte dolgát, kegyetlenül rángatják ki-be a REM állapotba. A hullámzás tompa pánikba csúcsosodik ki. A bőrt extrém hideggel és meleggel sokkolják, miközben az agy megtanulja kompenzálni a hatást a vérerek gyors kitágításával és összehúzásával. Megnövekedett méretük ellenére az új vérsejtek sokkal hajlékonyabbak, mint a régiek, és még olyankor is bejutnak a legkülső rétegek alá, mikor az leszűkül és kizár minden belső hatást. Ez immáron egy erőteljes és rugalmas rendszer: leállítva, készenlétben várakozva.

Egy pillanatig a test elernyed, olyan mélyre süllyed a thetába, amennyire csak képes tudatosan. A véráramban még kering némi adrenalin, és különböző rendszerek félkész várakozó állapotban vannak, az agy azonban mindent leállásra, visszavonulásra utasít. Várakozik.

Enyhe elektromos áram hatol át a testen, érintkezési pontjai a bokánál helyezkednek el. Hatására az izmok egymást húzva megfeszülnek, megrándulnak és végül megremegnek. Lassan minden izmot megdolgoznak: az áram legfeszesebb állapotába húzza össze, az izom feldolgozza glikogén készletét és tejsavat pumpál a véráramba. A tüdők olyannyira teljesítőképességük határán dolgoznak, hogy a látókéregnek már problémát okoz az információ értelmezése és a belső fül már nem képes megfelelő egyensúlyérzetet biztosítani. Ezt érzékelve az agy - még mindig nyugodtan tartva a talamuszt és delta hullámokat produkálva - utasítja a rekeszizmot, hogy ernyedjen el. Az vonakodva így is tesz, és az egyensúly lassan ismét helyreáll. Az elektromos áram végigfut a vádlin és a comb mentén, majd ketté válik, egyik ága a hasi, a másik az oldalsó idegrendszeren halad tovább. Mindkét oldalon különféle izmokat mozgatnak meg felváltva, és a dolgok elkezdenek rosszra fordulni.

Az egyik hátsó, alig edzett izom túlfeszül. Válaszul a törzs, mely sokkal nagyobb erőfeszítésekhez szokott, begörcsöl és kiegyenesedik. Ez az áram hatásával együtt elkezdi széttépni a hátizmokat, a harántcsíkolt izmok úgy pattannak meg, mint egy tornádóba került híd tartóhuzaljai. A mellékvese megőrül, a lehető legnagyobb mennyiségben kezd adrenalint és kortikoszteroidokat ontani magából. A talamusz, mely mostanra hozzászokott, hogy működésre rúgják, beindítja a tudatot. A tüdő tudatos irányítása megszűnik, a levegő sebesen lövell ki, miközben a hangszálak olyan erősen vibrálnak, hogy a nyálkahártya elkezd kiszáradni. A vér minden végtagba kétszeres mennyiséggel tódul, mely csupán felgyorsítja a test kapálózását és a hátizmok pusztítását. A szívnek gyötrelmes időket kell átélnie, a kihagyott ritmusokat azonban az adrenalináram elrejti a figyelő szemek elől.

A bőr felreped, egy ér kilyukad és altatószer kezd beáramlani. A fájdalom változatlan marad, a rendszer azonban önkéntelenül is kezd megnyugodni; a görcsök enyhülni kezdenek, majd megszűnnek, az agyhullámok kiegyenlítődnek, a kimerült mellékvesék is normálállapotba kerülnek. Egy ideig teljes a nyugalom. Majd a hátra, a széttépett izmot fedő bőrre valami olyat helyeznek, ami lassan kezd behatolni. A bőr nem hasad fel, az anyag csupán áthatol rajta, mintha víz folyna át egy nedves rongyon, és felmelegszik. Az izom is felmelegszik, még így is, hogy a vér folyamatosan ömlik belőle. Kacsok nyúlnak ki belőle, melyek éhesen falják fel a környező sejtek által odaszállított táplálékot. Kezdenek összefonódni, erősebbé és hajlékonyabbá, mint korábban, egy sokkal szívósabb kötelékké alakulva.

A bőrt ismét felfedik. Nagyon enyhe elektromos impulzusokkal ingerlik a törzset, és a test lassan behajlik és megfeszíti a hátizmokat. Épen marad, és az eltompított, éber, ám mozdulatlan agy nem érzékel semmilyen veszélyt.

A dobhártyák, melyek eddig boldog irritáció nélkül maradtak, olyan hangokat érzékelnek, melyek gyorsan elnyomják az alfahullámokat és sebesen visszahozzák a tudatot. Az agy ismét állapotának tudatára ébred, a test izmai pedig finoman megfeszülnek és behajlanak. A mellékvesék idegességükben folyadékot választanak ki, de semmi nem szakad szét. A test készen áll.

Később olyan erős ütés éri, mely még a csont mátrixszerkezetét is igénybe veszi, de az ellenáll.

Végül a test érzi, ahogy felemelkedik majd leesik, és a szaglószervek érzékelik, hogy a levegőnek másmilyen a szaga.

***

A pihenés nehezebben jön, mint korábban, a delta hullámok alig vannak jelen; a test a legkisebb irritációra is öntudatra ébred, legyen az dobhártyai, orri vagy bőri inger. A mellékvese minden alkalommal boldogan, gyakorlottan segíti ki a szervezetet bőséges adag kortikoszteroiddal, végül azonban az agy megzabolázza.

A hőmérsékleti sokkok hatásosnak bizonyultak, mivel a bőr már hosszabb időn keresztül nagyobb változásoknak van kitéve, mint korábban. A hő nem okoz semmilyen károsodást, azonban beleszól a gyomor irányításába, és az adrenalin, a hő és a homloklebeny nagy aktivitása következtében az több alkalommal is kiürül. Az elfogyasztott dolgok összetétele végül megváltozik, kevesebb zsír és keményítő, és több összetett szénhidrát, rost és fitovegyület. Csökken az alkoholbevitel, a gyomor végül megnyugszik és stabil marad.

Idővel a test boldoggá válik. Minden a legnagyobb rendben folyik, minden mirigy megfelelően működik és még ha nagy ritkán meg is esik egy-egy fél dobbanás kimaradása, a rendszer többi része bőven kárpótol ezért.

Így mikor végül a dobhárgyát erőteljes hullám éri, a talamusz felriad a mély deltahullámokból és a testet gyakorlatilag négykézlábra lökik, a sokk nem elegendő, hogy azonnali leállást okozzon. A dobhártyák továbbra is működnek és megszűrnek mindent, amit tudnak, miközben a látó és motorikus kéreg leszűkíti megfigyelési területét, és egymás után több olyan dolgot is elvégez, melyek már réges régen a tudatalattiba ivódtak. A test felemelkedik és szaladni kezd, a kezek kissé megfeszülnek, hogy a halálos csomagot cipeljék, az ujjakon lévő bőr kihül a fém érintésétől. Most a látókéreg veszi át az irányítást, a fej előre-hátra forog, miközben a lábak pörögnek és a tüdők dolgoznak, és a test időnként megáll, leguggol, képeket dolgoz fel és kézmozdulatokkal reagál, vagy egy intéssel, vagy az ujj apró meghúzásával.

Az egyik ilyen guggolásból történő felállás közben a dobhártya egy hangos nyüszítést érzékel, és rögtön utána a bőr súlyosan felszakad, nem egyszerűen megreped, hanem darabokra tépődik, átlyuggatott vénák és izomdarabok szakadnak le. A hasi izmok minden erejükkel összehúzódnak, és levegő süvít ki a tüdőből, miközben a hangszálak magas frekvencián vibrálnak. Minden rendszer függetlenedik; a lábak összerogynak, a kezek begörcsölnek, a dobhártya pedig a könyörtelen ra-ta-ta ritmusára rezeg; a húgyhólyag, a mellékvesékhez hasonlóan túltelítődik, utóbbiak úgy öntik magukból az anyagokat, mintha itt lenne a világ vége. Példátlanul sok adrenalin kering a rendszerben, miközben az oxigénnel dúsított vérsejtek igyekeznek valamilyen végtaghoz eljutni, mielőtt átfolynának a szakadt bőrön, bele az ismeretlenbe; és mindezen kiegyensúlyozatlanság és stressz közepette a szív, mely mindezidáig kötelességtudóan végezte a dolgát, most végre elveszti az irányítást: lebénul, szrájkolni kezd, megáll. A test megremeg, a szem az üregében felfordul, és azon utolsó, nyilalóan fájdalmas és zavart pillanatokban csak annyi idő marad, hogy az agy felfogja, levágták az áralmásról és a dobhártyáról, és így már nem dolgozhatja fel azt az utolsó, gyorsan közeledő hangot, mely után a test összezúzódik, feldarabolódik és elég egy olyan erő által, mely sokkal nagyobb, mint amit valaha is megtapasztalt, mely előtt még a csont mátrixa is recsegő hanggal adja meg magát. Ezek az utolsó hangok a halál csendes, határozott és végzetes beállása előt.


Az eredeti mű