2008. szeptember 15., hétfő

A world where no such road will run

Ahol nincs választásod


Janus Bravournak hívnak. Harminckét éves vagyok. Haldoklom.

Az előttem lévő szoba hatalmas. Eredetileg egy befolyásos caldari vezetőé volt, aki sok más társához hasonlóan a forradalom rossz oldalára állt. Jobban örültem volna egy kisebb szobának. Egy ekkora szobában nem láthatod be egyszerre az egész területet, nem irányíthatsz minden bekövetkező eseményt. Ez fontos. A Caldari állam vezetőségének egy tagjának uralnia kell minden, a környezetében történő eseményt, különben irányíthatatlanná válnak.

Ez a szoba irányíthatatlanná vált.

A túlságosan fényűző szerkezetek nagy részét már kigyomláltuk – Tibus Heth, a vezetőm és az állami uralkodó, túlságosan nagy örömöt érzett a táncosok ketreceinek szétverésében és beolvasztásában, mely azóta az igazgató irodájába került, és szekrényként funkcionál – de az alapelemeket, a kevésbé feltűnő, a caldariakra jellemzőeket meghagytuk. Van egy homokesés, és lézermadarak, amik a levegőben világítanak, és a padlóra vetített jelképek, melyek egyik formáról a másikba alakultak.

Janus Bravournak hívnak. Egy szobában ülök, melynek egyik faláról vízesés csobog, susog a homok, ahogy lepereg a lenti láthatatlan elvezetőhöz.

Jóváhagytam az újjáépítést. Komolyan veszem az életet, mivel ilyen komoly időkben kellett élnem. Valóban vannak köztünk olyanok, akik szerint az élet csak egy vicc. Ők lenézik a munkát, amit mi a birodalom újjáépítésébe fektettünk, kigyomláltuk a gazt és visszaállítottuk államunk tisztaságát, és szeretnék megérni, hogy visszatérjenek a régi idők. Ők a mi ellenségeink, és én komolyan veszem őket.

A madarak gondtalanul röpködnek a levegőben. Bármilyen csalóka is, mozdulataik egy kis reményt adnak számomra. Észreveszem, hogy mindig párosával vagy csoportosan repkednek. Ezt még soha nem láttam.

Janus Bravournak hívnak, egy egész birodalom Fő Operációs Tisztje vagyok. A második vagyok a világ leghíresebb embere, a forradalmár Tibus Heth után. Heth útmutatása alapján megdöntöttünk birodalmunk uralkodó testületét, visszaköveteltünk a minket megillető bolygót és háborút indítottunk.

Tibus Hethnek sok ellensége van. Ebből következően nekem is.

Heth egy lobbanékony személyiség, akit a felszín alatt érzelmek áramlata irányít. Egy zseniális katonai stratéga, bár szakértelme leginkább a csatamezőn, a füst és mészárlás közepette bontakozik ki. A birodalom irányítása folytán nap mint nap megvívandó néma csatákat, az igazat megvallva, rám hagyja.

Teljes mértékben támogatom Hethet és mindazt, amit elért, erre tettem fel egész életem. Én azonban sokkal megfontoltabb vagyok, pont az ellentéte, kiegészítem, és emiatt soha nem is értünk egyet. Én az állam érdekeit szolgálom, mint ahogy Heth is, de nem érzem, hogy ezt vállvetve tennénk. Mindketten a magunk irányába húzzuk, és ez a húzás, ez a helyben toporgó folyamatos mozgás adja az államnak az erőt a létezéshez.

Ha szeretők lennénk, amik nem vagyunk, közösen vezetnénk a háztartást, és azon töprengenénk, vajon a barátság és a közös célok átsegítenek-e majd minket az eljövendő vitákon.

Irigylem az együtt repkedő madarakat. Ha nekem kellene ezt csinálnom, belehalnék. És mégis folytonos mozgásban kell maradnom, bármennyire egy helyben toporgásnak látszódjék is. A stagnálás halál. Amint abbahagyjuk a mozogást, életképes emberi lényekből mozgó porhüvellyé válunk, akik ünnepélyesen várják önnön haláluk.

Most már mindent tisztán látok. Úgy gondolom, ez saját halandóságom felfedezésének eredménye. Meg fogok halni, és az agyam próbál minden apró részletet elraktározni a vég előtt.

Túlságosan érzelgő vagyok. A körülmények tekintetében, úgy vélem, ez megbocsátható.

A madarakon, jelképeken és vízesésen kívül – melyek mind megfoghatatlanak, és nem igazán tartoznak a berendezési tárgyak közé – semmi nincs itt, csupán egy ajtó a szoba túlsó végében, és az íróasztal, ami mellett ülök. Mögöttem az ablak meleg árnyékot vet munkahelyemre, és tudom, ha megfordulnék, látnám a napot. Próbálok ellenállni a kísértésnek.

Ezen az asztalon három dolog van. Az első egy üveghenger, mely egy kis, fekete talapzaton áll. Hossza és szélessége nagyjából akkora, mint a tenyerem. A benne lévő spirál alakban futó csövek mintába szőtt DNS szálaknak tetszenek, ezekben pedig két cseppnyi ezüstös, higanynak látszó anyag van. A pacák a gravitációra és tehetetlenségre fittyet hányva folyamatosan áramlanak. Út közben egymás körül keringenek, mint elektronok egy atommag körül, szétbogozhatatlanul összefonódva, mégis megtartva távolságukat. Nem érnek össze, nem érintik a láthatatlan magot és nem állnak le.

Rámtör a gondolat, hogy sem én, sem Heth nem leszünk soha valóban része Caldari Prime-nak. Kerülgetjük, bezárva tartjuk a magját. Ha elbuknánk, a magnak nem esne bántódása, ha valaki más azonnal átvenné helyünket. Őszintén remélem, hogy így lesz.

A második tárgy az íróasztalomon egy űrből készített kép. A háttér élénk gesztenyebarna, valahol félúton a vérvörös és a rozsdabarna között. Az előtérben, már ha ilyen hatalmas dolgok esetében beszélhetünk erről, egy fehér glóbusz, arany fényekkel és fagyott felhőtömegekkel. Ez Caldari Prime, létezésem lényege.

A harmadik tárgy egy üzenet, zöldes fény az asztalom felett. Halálos nyugalomban ülök a székemben. Csak a szemeim mozognak. Minden eddigi tettem vezetett el ehhez a pillanathoz: itt ülve, az irodámban, mozdulatlanul, a halálomról szóló híreket olvasva.

Az üzenet feladója ismeretlen, és nem kétlem, ha a későbbiek során valaki utána nézne, azt találná, hogy már eltűntek. Nem ítélkezik, nem büntet. Tömör, egyszerű és őszinte. Azt írja, hogy a szobát mérgező gázzal töltötték fel, ami az üzenet kézbesítésekor aktiválódott, és ami emberi mozdulat hatására ragál. Most is azt lélegzem be, be a tüdőmbe, majd ki, mint ahogy egész idő alatt, mióta leültem a szobában. Ha megmozdulok, intek egyet vagy akár a mögöttem ragyogó nap felé pillantok, a gáz olyan anyaggá alvad, ami megállítja a szívemet.

Valahol az épületben lesz egy ember – valószínűleg több is – akik túllépték a munkakörüket. Megmozdulok és meghalok, ők pedig gondoskodni fognak róla, hogy a szobát rendesen kiszellőztessék még a vizsgálat előtt. Arról is gondoskodni fognak, hogy megállapítsák, természetes halált haltam, és hogy egy államférfinak kijáró temetést kapjak. Biztos vagyok benne, hogy megadják majd a végtisztességet.

És bár ez az egész teljesen felesleges volt – a mérgező anyag, az árulók és az egész helyzet megteremtése, ami biztosan rengeteg időbe és energiába került – ez nem csupán egy gyilkosság akart lenni, hanem sértés is, mellyel ki akarták nyitni a szemem. Olyan csapdába estem, melyben nem tehetek semmi olyat, ami segíthetne. Nem tudom megállítani. Ha cselekszem, ha bármi mást teszek azon túl, hogy tökéletesen nyugodtan ülök a stagnálás ezen kis királyságában, egy pillanat alatt meghalok.

Janus Bravour vagyok. Rengeteg lehetőségem van, és mind a halálomhoz vezet.

És ez az, ami eldönti a dolgot, ez az eszmélés, amit épp most élek át, ebben a pillanatban, mely egyszerre végtelenül hosszú és felfoghatatlanul rövid: hogy egy élő ember, egy valóban élő ember nem állhat meg, folyton mozognia kell, különben eltesped; és hogy az apró fénysugár agyam egy eldugott zugában nem csupán közelgő cselekedetem eredménye, hanem a reményé – olyannyira ésszerűtlen reményé, hogy az már hit, és a gondolatra el kell fojtanom egy mosolyt – hogy fürge mozdulatokkal át tudnám verni ezt a végzetes, végleges halált, ha elég gyorsan tudnék megmozdulni, gyorsabban, mint a fény, mint maga az idő, ha kifújnám a levegőt, majd belélegezném, úrrá lennék idegességemen és elindulnék...


Az eredeti mű

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése