Wild Earth

Vadvidék

Haatakan Oiritsuu - Kaalakiota korábbi feje, most pedig egy száműzött egy kietlen, havas birtokon, messze Caldari Állam politikájától - egy élő növényt tartott a kezében. Elővette legélesebb kését és óvatos, pontos mozdulattal hosszában felvágta és szétnyitotta azt, egészen a legmélyebb, zöld színű rétegig. Egy kis halom tőzeg fölé tartotta a növényt, és apró cseppeket nyomkodott ki a szárából. Fürge ujjaival szárazra facsarta, minden egyes centijét, míg végül nem maradt más, csak egy kiszáradt héj.

A tőzegnek, melyet különböző tápanyagok és kémiai anyagok gazdagítottak, több kellett. Sokféle reakció folyt a talajában, de hogy ezek fennmaradjanak, megfelelő üzemanyagra volt szüksége. Halott folyadékok csak ennyire voltak elegendőek; végül, mint mindig, áldozatra volt szükség, hogy az éhes földet táplálja. Ebben az üvegházban a friss növények számára a legjobb táplálékul azok szolgáltak, amik korábban itt nőttek. És minden virág számára eljött az idő a virágzásra és a levágásra.

***

Mindigis szeretett a természetben lenni, különösen olyan helyen, melyeken csendes, hosszas megfigyelésre nyílt lehetősége. Haatakan szigorú családban nevelkedett; nem durvában, és soha nem is emeltek rá kezet, hanem egy olyanban, ahol minden tettedet és szavadat megjegyezték és megítélték, és ha az alkalom azt kívánta, felemlegették. Volt egy kis kertje a ház mögött, amit olyankor gondozott, amikor már túl nagy volt a nyomás, és itt fedezte fel, hogy nem csak a virágok szépségében lelte örömét, - soha nem szabad megfeledkezni az élet szépségeiről, - hanem abban is, hogy azok reagálnak az irányítására; hogy milyen óvatosan kell őket gondozni és növeszteni.

Gyermeki fogadalmat tett, hogy egy nap majd szuperhatalmas és szupergazdag lesz, milliószor gazdagabb, mint a második leggazdagabb ember a világon, és aznap, amikor ezt eléri, - mert biztosan el fogja, - élete hátralevő részét egyedül, egy kertben tölti majd, távol az emberektől, a csendesen növekvő növényeket gondozva.

Ez volt nála a hatalom mértékegysége: a kert. Aztán felnőtt, és valóban hatalmas lett, és nagyon gazdag, és soha nem feledkezett meg erről. Amikor megépíttette ezt a helyet, annyira a vadon közepén, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy ezzel az Állam lakosait megbántotta volna, megtoldotta egy üvegházzal, mely feleakkora volt, mint maga a palota. Ideje nagy részét itt töltötte, türelmesen várva a világra, hogy beérjék terveit.

***

A növények nagy része virágzó volt. Haatakan kiválasztotta az egyik legszebbet - egy gyönyörű liliomot vastag, erős szárral, melyen egy gyönyörű, körteszerű virág ült - és gyökerestül kirántotta, majd óvatosan egy ideiglenes cserépbe helyezte az asztalon. Voltak gépek, melyek megtehették volna ugyanezt, kis nanoidák, amik csúszós olajjá változtatták volna körülötte a talajt és nyomásérzékeny fém karok, amik ezután kihúzták volna a növényt anélkül, hogy akár egyetlen szirmának vagy levelének is bármi baja lett volna. Haatakan nem igazán rajongott ezekért. Úgy gondolta, hogy amint átadja az életét az automatizálásnak - valójában bármilyen külső feldolgozásnak - az egy kisebb katasztrófához vezetne.

Átélt már katasztrófát, nem is kicsit.

Felemelte a kését. A penge rövid volt, mint a szikének, és elég éles ahhoz, hogy gyakorlatilag bármi élő dolgot átvágjon. Ahogy ott állt előtte a virág, dolgozni kezdett rajta. Már elkezdett kinyílni, de még nem virágzott ki teljesen, a szirmok még zárva voltak, mint egy szégyenlős szűz lány a nászéjszakáján.

Az egyik sziromra helyezte a pengét, és ott tartotta. Annyira éles volt, hogy még így is elkezdett belevágni. Ferdén lenyomta a pengét, majd visszaemelete, és a másik irányban megdöntve ismét leeresztette, mintha egy háromszög első két oldalát vágná ki. Majd a harmadik metszés és a sziromdarab eltávolítása helyett a penge hegyével benyúlt a sziromba és lehajtotta a háromszög alakú darabot, ily módon egy kis ablakot kreálva a virág közepére. A darab két éle enyhén visszaívelt. Mindkét él mentén húzott egy-egy vékony vonalat. A faragvány megkoronázásaként a kés hegyét enyhén a lyuk tetejéhez nyomta, mely egy apró gödröcskét hagyott maga után.

Miután megtisztította a kést egy bíborszínű ruhadarabban, ugyanazon a szirmon megismételte az előző mozdulatsort, újra és újra megvágta, ingerelte, alakította a háromszög alakú darabkát, míg végül az eredmény már jobban hasonlított egy hatszögletű mintára, mint bármi olyanra, ami természetes módon alakulhatott ki. Mikor végzett, folytatta a következő szirommal, majd az azutánival. Végül teljesen szétszabdalta és kilyuggatta a virágot, a napfény átsütött tátongó sebein.

Haatakan a szár mentén leeresztette a kést és minden egyes levelét levágta, teljesen meztelenül hagyva a virágot. Minden egyes apró bütyöknél, ahol korábban egy levél csatlakozott a szárhoz, egy mély, de kis lyukat vágott, ezzel is megakadályozva, hogy ott valaha is újabb nőhessen. Kis cseppekben átlátszatlan lé folyt végig a száron, rá az ujjaira. Mikor már az utolsó vágások sem véreztek már, a körülötte lévő terület összeráncsosodott és átszíneződött; besötétedett és csodálatos, sérült árnyalatot kölcsönzött a virágnak.

A szépség megalkotásának kegyetlen módja volt ez. De egy ilyen gyönyörű valamit nem hagyhatott romlatlanul heverni.

***

Egy időben ő volt a világ leghatalmasabb CEO-ja. Ő irányította Új Éden egyik szuperhatalmát, a trónt hét honfitársával osztotta meg. Félték őket, mint ahogy egy jó vezetőhöz illik, Haatakan azonban nem többent rá, hogy mennyire gyűlölik is őket.

Karrierje során közelről figyelte a caldari kormányzási rendszert, mely területen jó hasznát vette kemény neveltetésének. Az emberek tudták, hol a helyük. Bárki, aki fel mert szólalni ellene, - vagy elbukott, ami még rosszabb volt, - azt lerendezte, nyugodtan, professzionálisan és megszűntette azt a veszélyt, amit a törékeny egyensúlyra jelentettek.

***

Egy újabb növényt szakított ki gyökerestül, a polikarbonát mosdókagylóhoz vitte, és megtöltötte vízzel. A növény alja volt a nehezebb, a gyökerei leginkább egy ökölnyi méretű csomóra hasonlítottak, melyből hosszú, leveles szárak nőttek ki, és egy nagy, gumós virág, mely a liliomfélékre hasonlított.

Haatakan a mosdókagylóba helyezte a virágot, ami a legaljára süllyedt és teljesen elmerült a vízben.

Ez a növény, mely hírhedt vadsággal szipolyozta ki a körülötte lévő termőtalajt, rendkívül sokáig túlélt a víz alatt. Annyit szív be magába a környezetéből, amennyit csak tud, eközben duzzadtá, nehézzé válik. Alakját élete legvégéig megtartja majd, azonban minden része - a virág, a levelek, a szár, még a gyökér is - eredeti méretének sokszorosára duzzad majd. A víz alatt tartva a növény növekedése még elpusztulásával sem ér véget. Egyre nagyobbá és gyönyörűbbé válik, duzzadt felülete csillogóan ragyogni kezd. Idővel ez a csillogás olajossá válik, ahogy a sejtfalak elkezdenek széttöredezni és kieresztik magukból a növény nedveit.

***

Felkelés tört ki, egy olyan, amit számításai szerint könnyedén el lehetett fojtani. Önteltté vált; nem gyengévé, csupán lustává, lassúvá, mint egy óriás, aki már belefáradt a lépdelésbe, és már nem fárasztotta magát azzal, hogy szétnézzen, mibe lép bele, aki még a legapróbb örömöt sem leli a lentről hallatszó kétségbeesett kiáltásokban.

Ha elég sokan látszanak ijedtnek, gondolta, akkor biztosan félik őt, mert senkit nem látott, aki ne félt volna tőle. A saját bőrén tanulta meg, hogy ez nem jelenti azt, hogy ilyenek nincsenek is, csupán csak hogy elég sütnivalójuk van ahhoz, hogy ne szálljanak nyíltan szembe vele. Amíg ez meg nem történt, és ekkor le nem rombolták az összes általa épített falat, és útközben minden mást is.

***

Az üvegház egyik részében egy kis fa állt, még mindig cserépben. Nagyjából olyan magas volt, mint ő. Beteges, sápadt törzséből nem nőttek ágak, a tetején növő levelek lekonyultak a hőségben.

A törzset egy vékony, levelekkel borított inda borította, ami látszólag tökéletes egészségnek örvendett. Ez az parazita inda milliónyi mikroszkópikus tűvel kapaszkodott a fa törzsébe. A tűk harmadának végén apró kampók voltak, hogy jobban tudják magukat tartani; másik harmaduk lassan, óvatosan szívta ki a tápanyagokat, amikor a növénynek szüksége volt rájuk; az utolsó harmada pedig valami mást fecskendezett bele ezek helyett: egy olyan vegyületet, amit máig nem sikerült mesterségesen előállítani, ami elhitette a fával, hogy ízletes, tápláló anyagokkal táplálják. A fa saját tápanyagfelvétele lecsökkent, és ezzel minden más folyamat, köztük a parazita számára esetleg mérgező antitestek termelése is. Amíg a fa úgy érezte, hogy jól táplált, nem csinált semmi mást, csak várta egyre rövidülő életének végét.

***

Az egyik ilyen romboló ember Tibus Heth volt, aki füst és tűz hátán robbant be a köztudatba. Változékony, dühös ember volt, Haatakan nem számított rá, hogy akár ő, akár terveri túlélnek egy caldari napot. A dühös emberekkel könnyen végezni lehetett. Hethnek azonban erős hátszele is volt, és még amikor ez a hátszél látszólag meg is szűnt, akkor is rendelkezésére állt egy támogatói rendszer, melyet eleinte egy igen kiegyensúlyozott, igen csendes férfi, Janus Bravour felügyelt.

***

Egy különálló, nagy növényre pillantott, ami már jóideje nőtt méretes virágágyában. Nemrégiben kisebb növényeket is ültetett ide, mindenfélét, elég közel helyezte őket ahhoz, hogy gyökereik érintkezhessenek.

Ez a növény, egy különösen agresszív rózsaféle érezte jelenlétüket. Bár nem voltak gyomnövények, és semmilyen közvetlen veszélyt nem jelentettek számára ezen a gazdag táptalajon, - amit saját készítésű tőzegével dúsított, aminek hatására erőszakosabb növényeinek agresszív tulajdonságai méginkább előjöttek, - elkezdte növeszteni töviseit és minden energiáját arra fordította, hogy a parcellában lévő összes többi növényt távol tartsa magától. Szára ettől elfonnyadt, úgy nézett ki, mindha egyetlen érintéstlő is összetörne, szirmai annyira elvékonyodtak és elgyengültek, hogy már nem csupán áttetszőek voltak; Haatakan látta a felszín alatt a húsban futó vékony ereket. Ha elég sokáig állt itt, el tudta hitetni magával, hogy látja, ahogy a növényi folyadékok áramlanak bennük, mintha egy fotoszintetikus szív az utolsókat verné összeomlása előtt. Várt itt, amíg vége nem lett az egésznek, majd lefejezte és a törékeny kis virágot a többi közé helyezte, palotájának előcsarnokában egy kis tálba.

***

Janusnak, gondolta, hosszú távú tervei voltak. Nyilvánvalóan Heth tökéletes ellentéte volt, ami sok veszélyt rejtett magában; a férfiak, akik úgy gondolták, jobban értenek a dolgokhoz - és képesek is ennek megfelelően cselekedni - végül magukra vállalják mások feladatait és felelősségeit. Tisztán lehetett látni, hogy Janus fontos részét alkotta annak a hálózatnak, ami a helyén tartotta Tibus Hethet. Maga Heth volt a fő veszélyforrás Haatakan és a másik hét, posztjától megfosztott CEO számára, mivel ő volt a felbujtó, ő erőltette az új Állam létrehozását, míg Janus csupán csendesen ült a háttérben, olajozta a fogaskerekeket, és gondoskodott róla, hogy megfelelően forogjanak.

Egészen Heth legutóbbi tettéig: Caldari Államot újjászervezte azokon a meritokratikus alapokon, melyekből eredetileg kinőtt. Bár forradalmi alapokon nyugodott a döntés, mégis egy bürokratikus lépés volt. Egy bátor terv, hogy megerősítse Heth támogatottságát az Állam polgárainak körében, és aminek működéséhez a puszta akarat és tetterő nem volt elegendő. Egy nyugodt elme közreműködésére volt szükség, hogy ne bukjon hatalmasat.

És egy éjszaka alatt Janus Bravour minden működésben lévő bosszúterv központjába került.

***

Ez a két növény már jóideje nőtt, bár nem olyan régóta, mint toronymagas száraik azt sejtetni engedték.

Haatakan ujjaival végigsimította őket. Mindkettő majdnem akkora volt, mint egy kisebb fa. Lassan elérkezett az ideje,h ogy közös cserepükből átköltöztesse őket a talajba. Ritka, kis méretű szőlőfajta volt, mely csak megfelelő ösztönzés esetében kezd el falra mászni, vagy igazából bármit is csinálni.

Valójában az egyetlen dolog, amire szüksége volt, egy másik, ugyanolyan növény. A szőlő, természetéből fakadóan környezete fölé emelkedett, és amikor valami más próbálta elfoglalni helyét, minden tőle telhetőt megtett, hogy visszaszerezze dominanciáját. Ilyenkor nem csupán megháromszorozta növekedése ütemét, de próbálta körülfonni riválisát, maga alatt tartva azt, és rá építkezve megszerezni babérjait. Ha riválisa egy másik szőlő, az is ugyanezt próbálja tenni; és ha mindkettőt megfelelően metszették és irányították, úgy fonták magukat a másik köré, mint két DNS szál; a kölcsönös rivalizálás során néma táncot lejtettek, míg el nem érték a plafont és el nem pusztultak a végkimerültségtől. Élettelen száruk, ostobaságuk műemléke megmarad, és megfelelő gondoskodással, kiszárítással és a legfelső réteg eltávolításával, az idők végéig megőrizhető, ebben a kígyózó ölelésben.

***

Haatakan a híreket nézte. Janus Bravour hirtelen súlyosan megbetegedett és kórházba került.

Az igazat megvallva már hónapok óta nem törődött az üvegházzal. Miután Tibus Heth megérkezett és kidobta őt a hidegbe, rengeteget tűnődött a palotában. Már beletörődött az ittlétbe. Heth feltételei biztonságát csak saját birtokán garantálták. Ha úgy dönt, hogy távozik és Khyyrth városába indul, a helyiek valószínűleg felismernék és megölnék; és ha az erdőbe menekülne, Heth ügynökei vagy eltakarítanák a föld színéről, vagy a hideg és a vadon egyszerűen elnyelné.

Így visszatért elefántcsonttornyába és tétlenül bámulta a falakat. Kezdeti dühe elmúlt, lemondó depressziónak adta át a helyét, visszaidézte azon évek elmékeit, amikor még más, nevében szülői, természetében diktátori erők kegyeire volt utalva, és semmi mást nem akart jobban, minthogy megszabaduljon tőlük. A kert más leckét tanított neki, - a szabadságot csak korlátaink ledöntésével érhetjük el, mert ha azok eltávolítására várunk, csupán egy új irányítót kap sorsunk, - most azonban nem törődött ezzel, csak hagyta, hogy holtpontra jusson.

Bármi is volt Janus valódi sorsa, mindezt megváltoztatta. A kerekek ismét mozgásba lendültek. Heth egyedül maradt, támogatók nélkül. A férfi törkenysége ellenére zseniális katonai stratéga volt; és jól ismert moralitása ellenére úgy vélte, valójában lelkiismeretlen. Egy katona sokmindent hajlandó megtenni ellenfelei legyőzése érdekében; amíg célja, vagy abba vetett hite csorbát nem szenved, módszereinek erkölcsössége és igazolhatósága nem számított.

Heth jól ismerte a hatalom lényegét, sokkal jobban, mint azok, akiket lemondatott. Bármennyire is megvetette, ezt a tényt nem tagadhatta. Most, hogy Janus eltűnt a képből és a CEOk szervezni kezdték újabb ellenforradalmukat, óriási szüksége volt valakire, aki ismeri az Állam legmagasabb politikai szintjein folyó intrikákat, és aki hajlandó megtenni mindazt, ami céljának eléréséhez szükséges; valaki olyanra, aki képes és hajlandó is a drótokat rángatni.

Az üvegház hangszóróiból hangos, telt hang zengett fel.

Vendége érkezett.

***

Egyetlen gyümölcs lógott ingaként a növény kókadt ágáról. Érett volt, leszedésre készen. Emellett gyönyörű is, éles ellentétben állt a növénnyel, melyen megszületett, melynek teste immár fáradt, elnyűtt volt.

Ezt a növényt rá lehetett venni (és rá is vette), hogy minden energiáját egyetlen termés elkészítésére fordítsa, hogy kutakodó gyökerei által felvett minden tápanyagot és energiamorzsát egyenesen a puha, lágy gyümölcsbe irányítsa. Annak elkészülte után a növény valószínűleg meghal.

Haatakan kifele menet megragadta és beleharapott a lédús húsba.

***

Vendége egy kis képernyőt tartott, melyen Tibus Heth arca volt látható. Haatakan mellőzte, minden figyelmét arra a nőre fordította, aki a palotába lépett.

- Ismerem magát - mondta Haatakan.

- Valóban - mondta a képernyőből Tibus Heth. - Ő az, aki ideszállította magát.

- Mikor legutóbb találkoztunk, ultimátumot kaptam - mondta a nőnek Haatakan. - Megkérdezte tőlem, tisztában vagyok-e azzal, mennyire gyűlölnek az emberek. És azt mondta, hogy ha megpróbálok az erdőbe menekülni, mindörökre eltévednék. - Közel lépett a nőhöz, és elégedetten látta a rendezett hajában megcsillanó izzadtságcseppet. - Tudja, az emberek itt tényleg örökre elvesznek. Azok, akik a rossz utat választják.

- Janus Bravour halott - mondta derékmagasságban Tibus Heth. Haatakan hátralépett és végre ránézett.

- Tudom - mondta. - És maga hamarosan elbukik.

- Nem, ha maga segít. - Tibus közelebb hajolt a képernyőn. - A segítségére van szükségem, Ms. Oiritsuu.

- Magának, az Állam elpusztítójának van szüksége egy idős, falusi hölgy segítségére? Istenem, hová süllyedt ez a hatalmas ember.

- A többi megavállalat szervezkedik ellenem. Mind a hét. Maga azonban nem. Az ügynökeim elég jól szemmel tartják az embereit is és Kaalakiotát is, aminek ügyeibe még mindig elég nagy beleszólása van. Ők az egészből kimaradnak. Miért?

- Gondolom ugyanazért, amiért maga is felkeresett ezzel az üzenettel. Mert egy ügynek szenteltük a hűségünket, és ez az ügy mi magunk vagyunk, és világnézetünk. Minden más csak másodlagos. És minden szövettség egy lehetőség, de semmi több.

- Én az Állam javáért dolgozom - mondta Heth.

- Ez vicces. Én is pont ezt mondtam, amikor én voltam hatalmon.

- Tehát visszautasít? Azt akarja, hogy SuVee és társai kerekedjenek ismét felül?

- Természetesen nem. Nincs rá ok, hogy azok az idióták visszaszerezzék a hatalmat. Magának, Heth, azonban meg kell értenie, hogy nincs semmilyen nyomós indokom rá, hogy hatalmon tartsam magát. Én továbbra is itt leszek ragadva, a növényeimet gondozva, és csak nézhetem, ahogy maga szétcincálja ezt a hatalmas Államot.

- Megegyezhetnénk. Nem jutott volna el ilyen messzire tárgyalóképesség nélkül - mondta Heth. Hátradőlt a képernyőtől. Haatakan látta, hogy egy székben ül, valószínűleg egy irodában, amit az egyik CEO-tól vett el. - Szerintem rengeteg indoka van rá, hogy segítsen nekem. Szerintem maga hazudik, és kapva kap az alkalmon.

Haatakan oldalra döntötte a fejét. - Úgy gondolja, én öltem meg Janust? - kérdezte.

A kérdés látszólag nem érte váratlanul Hethet, ami elégg meglepte. - Őszintén? Nem tudom. Lehetséges. Amennyire magát és áskálódásait ismerem, ez a beszélgetés csak egy megállója annak a hosszú, szerteágazó tervnek, amit kieszelt, és aminek a végén maga ismét visszakerül valamilyen hatalmi pozícióba. Részemről ez rendben van. Volt már dolgom magánál kevésbé szavahihető emberekkel is.

Hosszasan méregette a férfit. - Lehetséges, hogy megállapodjunk valamiben - mondta végül.

Heth elvigyorodott, a nő vissza rá, mint két húsevő a vacsora fölött.

Janus halála óta tervezett. Az üvegházban töltött idő pedig megtanította rá, hogyan ötvözze tudatalattija legmélyén lapuló, tomboló hataloméhségét a tudatos elméjéből fakadó, jól megtanult nyugalommal.

- Hogyan tenné, ha lenne rá lehetősége? - kérdezte Heth.

Hét erőt kellett semlegesíteni, melyek mindegyikének volt egy hibája. Mindenkinek volt hibája. Haatakan ellenfeleinek legnagyobb csalódottságára az övé csupán ez a torz kertészkedés volt.

Lehetett tervezni embercsoportokra vagy a társadalomban jelen lévő áramlásokra, - ezek gyakran absztrakt, de megvalósítható tervek voltak, - az egyénekkel való bánás azonban teljesen más tészta volt. Különösen az olyan leleményes emberekkel, mint Heth, aki ezidáig teljes rejtély maradt számára. Az ilyen emberekkel szemben a legjobb lehetőség az volt, ha közel kerülnek hozzá, és ott is maradnak. Tanulmányozzák. Az önteltsége juttatta ide, a megértés végül kijuttatja. Az, és a türelem.

A többiek azonban, akiket oly régóta ismert már, nem voltak olyan titokzatosak. Rajtuk lehetett dolgozni. Gyakorolt.

- Bízza csak rám - mondta, előre nyúlt és kikapcsolta a képernyőt. Tekintete a kikapcsolt képernyőt tartó nőre siklott, akinek szemeiben félelem csillogott. - Most pedig, kedvesem, ideje, hogy magával foglalkozzam.

Ruhájának egy hátsó zsebéből elővette a kis, éles pengéjű kést és elrejtette a kezében.

Volt egy nagy komposzt halom, aminek etetésre volt szüksége, és virágok, amiknek tápanyagok kellettek. Az embernek előre kellett terveznie.

Az üvegházban végzett gyakorlások valójában elég jól felkészítették a közeledő kis háborúkra. Úgy érezte, önmegtisztításba kezdett, levágta azokat a halott ágakat, amik régi énjének törzséből nőttek. Megtisztította magát és eldobta a hulladékot - nem bűneit, mivel azok olyan biztosan követték, mint éveinek száma, hanem a régi megrögzöttséget és feltételezéseket - és felkészült életének egy új fejezetére. Hogy kiviruljon ezen az új vadvidéken.


Az eredeti mű