Város a tenger mélyén
Az apám...
...igazából nem fontos.
***
A gallentei elmosolyodott, amikor megütöttem. A falhoz szorítottam, két másik prov fogta le a kezeit, a bordáit már eltörtem, és néhány fogát is kivertem. Mosolygott. Nem vicsorogva, mint amikor már annyira fáj mindenük, hogy megfeszül az arcuk.
- Élvezed, mi? - kérdezte az egyik prov.
- Pofa be - mondtam. Soha nem szerettem a heccelést. Ilyenkor értelmet adsz fájdalmának, próbálod felnyitni a szemét. Igen, megérteted vele, hogy te ezt élvezed és hacsak nem ad okot a befejezésre, akkor szívesen csinálod ezt az örökkévalóságig. És tudja is, hogy véget vethet az egésznek. Nyilván nem rögtön a legelején, de ha megváltozik, és új célt keres az életében, akkor még lehet remény. Soha nem szabad az áldozatnak azt éreznie, hogy az egész csak egy szívtelen, rossz vicc.
Teljesen kimerült, erőtlenül lógott a feje. Álla alá tettem a kezem és lassan felemeltem, hogy a szemembe nézhessen.
- Miért csinálsz ilyeneket? - kérdeztem. - Mi nem megyünk sehová. Ezen nem változtathatsz. Veled mindig csak a baj van. - Felemeltem másik kezemet és keményen a napfonatcsakrájába ütöttem. Levegő és vér áradt ki a szájából. A holnapi műszak kezdete előtt ki kell majd mosnom a kabátomat.
Most saját magától emelte fel fejét. És megint mosolygott. Az egyik szeme már annyira megdagadt, hogy nem is látott vele, a szája tiszta vér volt. Nem volt dac a mosolyában, és nem látszott rajta az a hülyeség sem, hogy próbálná meglovagolni a fájdalmat. Nem gúnyolódott, ami a gyengék hatástalan fegyvere lett volna. Valahol máshol volt, ahová nem miattam került.
- Engedjétek el - mondtam.
A provok ledöbbentek. Nagyot sóhajtottam és elgondolkodtam, immár sokadszor, hogy honnan a pokolból szalasztották ezeket a fickókat.
- A következő, aki a süketet játssza, tizenkét hetet kap a tundrán - mondtam.
Azonnal leejtették, mint egy zsák krumplit.
Ott hagytuk, miközben vért köhögött a megtaposott hóra.
***
Tizenkettő voltam, amikor felvettek a Caldari Seregbe. Koromhoz képest erős voltam, és már régóta tudtam, mit tesz a világ az emberekkel.
Nem menekültem, bár kétségtelenül szabadulás volt. Már sokmindent megtanultam, ezek egyike a türelem volt. Úgyhogy keményen edzettem, és annyit tanultam, amennyit csak tudtam, bár tisztában voltam vele, hogy soha nem jutok olyan magasra, mint szeretnék. De csak azt számított, hogy az Államot szolgáljam.
Néhányan, amikor csatlakoztak, a panaszkodáson kívül szinte semmit nem csináltak. Nem hangosan, néha még csak nem is szavakban, de nem szerették a hezetüket, és könnyedén megfeledkeztek arról, mennyi mindent tett értük a sereg. Mindannyiunkat befogadtak, bármekkora roncsok is voltunk. Saját módján meg is bocsátott. Szabályokat és fegyelmet adott, melyben nem volt semmi meglepő, ám soha nem tágított azoktól, és ez nagyon megfogott. Ha valamit eltoltál, vállaltad a következményeket, és általában folytathattad, és ha a nem lépted át a határokat, akkor békén hagytak. Azt tetted, amire utasítottak.
Nem mindig tudtam tartani a szintet. Elvesztettem az önuralmam. Volt bennem valami, ami időnként szinte kitört belőlem. A sereg nem adott gyógyírt - a düh is a részem volt, amit nem űzhettem ki magamból anélkül, hogy kevesebbé ne váltam volna - csak egy környezetet, ahol viszont ki tudtam magam tombolni. Amennyire csak lehetett, önmagam lehettem az elbukás veszélye nélkül.
Így bár nem haladtam felfelé, egy ferde mellékúton vonszoltam magam, a tudás és erő helyett kitartásban erősödve. Rendben voltam vele. Elfogadtam. És mikor emberekre volt szükségük, hogy új világunkról gondoskodjanak - erről a füstölgő kráterről, melyet anyaföldnek hívtak, erről a jégvilágról, melynek neve Caldari Prime - nem a zsenikhez mentek, mert a zsenik ellágyulnak a fagyos tundrán, és nem is az izomagyúakhoz, mert azok szája szétrepedt volna a hidegben. Azokhoz jöttek, akik átkozottul tudták, hogyan kell mindent túlélni.
***
Újabb reggel, újabb találkozás a városi felügyelőkkel. Figyeltem, amennyire csak tudtam, de még mindig fáradt voltam az előző éjszakai sötét ügyek miatt és folyton elkalandozott a figyelmem.
Tisztában voltam ezen találkozók fontosságával. Egy egész bolygót kellett irányítani, egy félig gengszterekből álló sereggel. A békefenntartás és megfélemlítés egyenlő mértékű alkalmazása kordában tartotta a dühösebb embereket - ezekben aktív szerepet vállaltam - de az átalgember számára ez messze nem volt elég. Az életnek tovább kellett haladnia, egyik napról a másikra. A legnagyobb irónai az volt a dologban, hogy miután a társadalom kormányzatát az egyik hatalom elragadta egy másiktól, a legnagyobb erőfeszítéseket az igényelte, hogy meggyőzzék az embereket, hogy különösebben semmi nem változott. Késő este otthonukban kellett maradniuk, és a luxuscikkeket korlátozni kezdték, ez azonban nem volt nagy újdonság egy jégbolygón. Valójában arra volt szükségük, hogy békén hagyják őket, hogy ne emlékeztessék, mennyi minden változott meg.
Úgyhogy kiürítettük az egyik óriási, polyüveg kupolába zárt vízalatti városukat, a komolyabb bajkeverőket ideköltöztettük - akik eltűnése kisebb diplomáciai problémákat jelentett, mint további jelenlétük - és elmerítettük őket.
Senki nem tudta, mi folyt ezen a helyen. Elég sok találgatás keringett, és mindenkinek volt olyan ismerőse, aki állítólag belső információkkal rendelkezett, de az erről való beszéd csupán újabb plyetkákat eredményezett. A felsőbb vezetést ez nem zavarta. Még olyan burkolt engedélyt is kaptunk, hogy saját pletykáinkat is kezdjük terjeszteni. Szerintem úgy gondolták, hogy minél többen beszéltek és aggódtak a hely miatt, annál kisebb volt rá az esély, hogy a helyiek közül bárki is oda akarna menni. Már így is többszázezren voltak odalenn, a kupola azonban millióknak is helyet tudott volna biztosítani.
Az újoncok listáját böngésztük, - azért hívjuk őket „újoncoknak”, mert sokkal jobban hangzik, mint az „elraboltak,” - amikor egy arc ragadta meg a figyelmem. Nem volt olyan sebesült, és feltűnően ép fogsorú mosolya volt, de kétségtelenül az a férfi volt, akit előző este megdolgoztam.
- Hé, állj, várjunk egy pillanatot - mondta. - Ez itt mit csinált?
Az előadó a jegyzeteibe pillantott és egy sor Állam ellen elkövetett bűntettet sorolt fel, néhány komolyabbat vagy ideológiailag motiváltabbat is. Sok ezek közül ismerős volt, - valójában azon okok voltak, amik miatt a kis beszélgetéseink megtörténtek, - de tengernyi olyan bűn is szerepelt, amik egyértelműen lentinek minősítették őt, és melyeket nyilván nem vettem észre, mikor az ütlegelések előtt átolvastam a kartonját. Ezt igen kellemetlennek találtam és megkérdeztem, mikor követte el ezeket a bűnöket.
Az előadó ismét ellenőrizte az adatokat és felvonta a szemöldökét. - Nem túl régen. Hármat ezek közül tegnap este vitt végbe, tizennyolc óra és a kijárási tilalom között.
Tehát az után, hogy legutóbb ellenőriztem a file-ját, de még mielőtt elkaptuk volna. Tudta, hogy le fogják küldeni.
Elgondolkodtam rajta. Az a mosoly.
Füleim hallották szám szavait. - Én is lemegyek vele.
Az előadó értetlenül pislogott.
- A siklóval. Az a szállítmány, ami leviszi. Én is rajta leszek.
A csendben éreztem, ahogy magyarázatot vártak. - Biztos akarok lenni benne, hogy nem okoz semmi gondot. - Csak ennyit tudtam mondani.
A találkozó végéig csendben maradtam, utána azonban néhány barátomat megkértem, hogy kutakodjanak egy kicsit.
***
A siklón több tucat egyszemélyes cella volt, melyek mindegyike egy foglyot tartalmazott, egy priccset és egy falba épített vidképernyőt. Volt egy kis terület az őket kísérő őrök számára is.
A víz alatti út kicsit több, mint tizenkét óráig tartott. Lehetett volna gyorsabb is, ezeknél a fickóknál azonban alacsonyan tartották a kiadásokat. A cellákat hangszigetelték, az olcsó, törthetetlen üveg mögött tartott képernyők pedig hangirányításúak voltak. Az út idejére elkábíthattuk volna őket, ez azonban eléggé, nos, zavaros vizekre vezetett volna. Csak azon raboknak volt szabad drogokat adni, akik egyértelműen jelezték, hogy veszélyt jeleznek, és eközben az egész eljárás egy lépéssel közelebb került a barbarizmushoz. A törvény szerint nem szükséges bármiféle szórakozási lehetőséget biztosítanunk számukra, - van valahol a törvényben egy olyan kitétel, hogy ezt a helyzetet átmeneti egyedüli elzárásnak minősíthessük, mint a normális börtönök esetén, - azonban ha egy civilt tizenkét órára magára hagyunk egy üres cellában időtöltési lehetőség nélkül, az elég csúnya elvállást eredményez odalenn.
Különbenis volt egy személy, akit ébren akartam tartani.
Mikor beléptem a cellájába, a priccsen ült és tüntetően a falat nézte. Sérülései sötétlila és sárga színben pompáztak.
Először nem tudta, ki vagyok. Mikor felismert, pár másodpercre elakadt a lélegzete, majd hosszan kifújta a levegőt és elmosolyodott. Félt tőlem, de tudott valamit, amit én nem, és ami miatt biztonságban érezte magát. Ez jó volt. Ezzel már lehetett kezdeni valamit.
A vele szemben lévő falhoz mentem és leültem a padlóra. A vallatóink úgy gondolták, domináns helyzetbe kell helyezkednünl; é nem. Úgy gondoltam, hogy lassan, egy gyengébb helyzetből induljunk, és hagyjuk, hogy az alany a saját fejében építsen fel rólunk egy, a valóságnál sokkal erőteljesebb képet rólunk.
Volt valami a mosolyában. Új fogakat kapott, de ennél valami több is volt. Mintha még soha nem is láttam volna.
Mikor pár pillanattal később rájöttem, teljesen lesúlytott, és örültem, hogy már ülök.
Észre vette, hogy elakadt a lélegzetem, és mosolya lehervadt. - Mi van? - kérdezte.
- Ismerem magát - mondtam.
- Néhány napja összevert - válaszolta.
Oldalra döntöttem a fejem. Ott volt; határozottan ott volt. El sem hittem, hogy korábban nem láttam.
- Ismertem régen valakit - mondtam. - Egy gyereket. Kemény volt. Rossz idők jártak rá, állandóan körberugdosták, és sokkal rosszabbat is tettek vele, de neki volt ilyen arckifejezése. Még emlékszem egy képre, ami őt ábrázolta, amikor besorozták. Az látszott rajta, szabad vagyok. Túlléptem. Már semmit nem tehetsz, ami számítana, semmi olyat nem mondhatsz, ami megérintene. Már valami sokkal nagyobbhoz tartozom.
A szeme összeszűkült és tudtam, hogy elkaptam.
- Maga csatlakozott a lázadókhoz - mondtam.
A mosoly visszatért.
- Maga a sajtá istenverte szándékából megy lefele - mondtam. Nem meglepett, inkább bosszankodó hangon. - Senki nem tesz ilyet. Tehát van egy terve. De egyedül nem tudja végigvinni, ha azt akarja, hogy annak valami eredménye is legyen. Ezért csatlakozott a lázadókhoz, és most van odalenn valaki, aki vár magára.
Nem szólt semmit. Nem tettem fel kérdést, nem is utasítottam semmire.
- Fogalma sincs, mire vállalkozott - mondtam. - Senkinek sincs. Ezért nem készülhet puccsra, rendbontásra vagy bármi másra, amihez megfelelő mértékű gondolkodás szükséges. És nincs szakterülete sem; leellenőriztem. Magának csak egy élete van, mint bárki másnak.
- Már nem - mondta.
- Nos, nem - ismertem el. - Már nem.
- Azután, hogy maguk idejöttek, már nem.
- Ne keverjük bele az egész megszállósdit. Ez pont annyira volt az én döntésem, mint a magáé - mondta. Vártam egy szívdobbanásnyit, mielőtt folytattam volna. - Részvétem a családja miatt.
- Semmi gond - mondta tökéletes nyugalommal. Ő vezette a beszélgetést, és nem is érdekelte. Amint eltávolodtunk a lenti témától, egyre nyugodtabban válaszolgatott.
Feladta régi életét, és nem volt oka azt hinni, hogy ebben az újban bármi konstruktívat is tehetne. Eljött az idő, hogy kicsit megszorongassam.
Felálltam, leporoltam magam. - Visszafordítom a siklót - mondtam. - Legyen kellemes napja.
Még egy lépést sem tettem, mikor dühösen felkiáltott. - Micsoda?
- Jól hallotta. Nem hagyhatom, hogy annak a helynek akár csak a közelébe is juthasson. Maga egy biztonsági kockázat.
- Ezt nem teheti - mondta. - Le kell jutnom. Követelem, hogy vigyen le. - A mosoly eltűnt, a kezei remegtek.
- Nos, ilyen még nem volt - mondtam. Sajnáltam. Komolyan. Ha az én álmomat is csak így elragadták volna tőlem, az én életem is ugyanígy értelmét vesztette volna.
Felkelt. Azt hittem, hogy rám akar támadni, ehelyett egy sarokba húzódott vissza. - Ne jöjjön közelebb - mondta.
- Nyugi - mondtam. - Nem akarok. Most kimegyek a cellából, és...
- Egy bomba van nálam - mondta.
Vannak szavak, amik mindent megváltoztatnak. Az egyik ilyen az „orvlövész.” Állítólag a „szeretlek” is egy ilyen. Mostanában a „közelednek” is nagy szerepet kap, mivel az „invázió” gyűlölt gyermeke.
- Megmotozták és átvilágították, mielőtt a fedélzetre lépett volna. Ha bármi gyanúsat találtak volna a szervezetében, azt azonnal kimosták volna. Hazudik - mondtam, inkább reménykedve, mint valódi meggyőződésből.
- Transzfúzió - mondta.
Lemerevedtem.
Elméletileg lehetséges volt bizonyos testnedveket robbanóanyagokkal helyettesíteni. Módosítani lehetett a mirigyeket, hogy ezt az új anyagot termelje, legalábbis amíg a testnek elég nyersanyag állt rendelkezésre, vagy ki lehetett cserélni a régit az újra és egy olyan hatóanyagra, ami megakadályozza annak lebomlását.
Rettenetesen drága, rendkívül megbízhatatlan és elképesztően pusztító volt. Még ha soha nem is indítja be a robbanási reakciót, azok, akik ilyesminek vetik alá magukat, néhány napon belül meghalnak többszervi elégtelenségben. A test nem igazán értékelte a kémiai fegyverré való átalakítást.
Az ügynökeimmel végeztettem egy kis kutatást, melynek eredményeképp kapcsolat volt sejthető e férfi és tíz másik, szintén a siklón tartózkodó között. Mindannyian olyan súlyos bűnöket követtek el, amikkel garantálták a leszállítást, és ami még rosszabb, kapcsolatban álltak egy korábbi szállítmánnyal, mely éppen előző nap vitt egy újabb adag embert a városba. Isten tudja, közülük hány lehetett két lábon járó bomba.
- Fel akarta robbantani a várost - mondtam. Nem tudtam elhinni.
Csendesen, dacosan bámult.
- Egy ember ehhez nem lenne elég, de azokkal, akiket ezen a siklón ismer, és a tegnap már leszállított barátaival együtt maguk... - Egyszerűen képtelen voltam megérteni. - Többszázezer ember van odalenn. A maguk emberei.
- Ők már halottak számunkra - mondta. - Mindenki az, miután leküldték őket. Az alapján, amit tudunk, odalenn talán csak egy üres épület áll.
- De maguk azt remélik, hogy ez nem így van - mondtam, ahogy egyre világosabbá vált a tervük. - Egy újabb Nouvelle Rouvenor-t terveznek. Keresnek egy megfelelő helyet és felrobbantják magukat, remélve, hogy áttörhetik a burkolatot és elpusztíthatják az egész várost. Utána pedig ránk kenik az egészet.
Ismét elmosolyodott, és eszembe jutott az oly sok évvel ezelőtti saját mosolyom.
- Szóval most két választása van - mondta. - Vagy engedi, hogy a sikló leszálljon és letegyen engem, maga elmegy, én maradok, és ami ezután történik, ahhoz magának már nem lesz semmi köze.
- Vagy pedig megfordítom a hajót, maga pedig apró darabokra robbantja.
Megremegett.
- Azok a barátai, akik tegnap érkeztek - mondtam. - Még mindig a vizsgálóteremben vannak. De ezt maga is tudja. Amit nem tud, az az, hogy megjelöltem őket, tehát egészen addig ott tartják őket, amíg zöld jelzést nem adok nekik.
- Hazudik - mondta.
Hazudtam. - Talán igen - mondtam.
Felállt.
- A sikló vissza fog fordulni.
Felemelte a karjait és rájuk nézett, mintha most először látná őket.
- Régen ismertem valakit, - mondtam, - aki azt hitte, ismer minden választ. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy nem így van; egyszerűen csak ő irányította a kérdéseket.
A férfi most rám nézett.
- Mikor legutóbb látam, egy golyóálló üveg választott el kettőnket. Én elmentem, ő nem. Soha nem felejtem el az arckifejezését. Olyan helyre mentem, ahová ő nem, olyasvalakivé váltam, aki belőle soha nem lehet, és ezt tudta.
- Maga egy szemét disznó - mondta.
- Az Állam része vagyok - mondtam. - Maga pedig nem. Mint ahogyan ő sem volt az. És ugyanaz a kiégett arckifejezése volt évekkel ezelőtt, mint most magának.
Felemeltem a kezem. - Ő levitte volna magát. Én nem fogom.
Ahogy megmozdult, rávetettem magam.
Az eredeti mű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése