Az éghez láncolva
A hónap huszonötödik napjának reggele volt a Torsad-Laur kerületben, az amarr nap rettegett gömbje éppcsak megkezdte lassú útját a horizonton pislákoló fénytócsából. Ahogy hideg lábfeje a langyos padlóhoz ért, megérezte a negyed ismerős lüktetését és süvítését, mintha valami nagy, lusta vadállat ébredezne, vakarózna és szuszogna a ködös hajnalon.
Az ifjú minmatar áthaladt a fröcsögő imadrónokkal és szakadt koldusokkal teletűzdelt terminál agyagtéglás falai mellett, érezte, ahogy a heves szél a tarkóját cirógatja, ahogy a nap első sültjének poros szaga megcsapja az orrát. Igaz, nem hiányzott neki Dam-Torsad; most azonban, visszatérésekor be kellett látnia, nem sok olyan hely volt az univerzumban, - és egy olyan sem, melyet meglátogatott, - ahol ilyen összhangban lett volna a tisztaság és a rothadás nyugtalanító keveréke, mely az amarr lélek önellentmondását mindörökké béklyóba verte.
Izoni Square sem különbözött, gondolta, miközben kilépett a terminálból. Még ebben a korai órában is pörgött az üzlet. Kézzel készíetett evőeszközök, csempészett szintetikus alkoholok, más bolygókról származó, többé-kevésbé legális fűszerek, Adaku kézikönyvek és a legújabb, legjobb minőségű caillei bőrhamisítvány. Számtalan bódéból szálltak fel füstpamacsok. Ezernyi illat keveredett egymással a sűrű levegőben, megteremtve ezzel a Torsad-Laurban egyedülállóan jelen lévő szagot, és melyről becenevét, az Üstöt is kapta. Minden valószínűség szerint Új Éden minden egyes élőlényének húsa itt főtt valahol ezen a méretes területen, állatok lelkei, melyek a város pengeszerű ormainak árnyékából emelkedtek az ég felé, megváltást keresve. Rabszolgák egy csapata haladt el előtte megállás nélkül, és bár Dam-Torsad bármely más részén csupán szellemek lennének a tömegben, itt a kerület dobbanó szívének lényegét alkották.
broil Ellenállt a kísértésnek, hogy kiélvezze a sült szárnyasok ízét, Chopamaia Yard felé vette az irányt, ahol gyermekek játszottak a töredezett szobrok közt, és imádkozók hajlongtak közös örömmámorban, miközben istenük közvetítője az édes örökkévalóságról suttogtak beépített fülbevalóikból. Áthaladt Nekater boltíve alatt, melynek kis, fehér, szomorú angyal-őrei kőkönnyeket hullattak az alattuk hömpölygő emberáradatba. Embereket kerülgetve, egyre gyorsítva lépteit a negyed déli fele felé haladt a macskaköves utcákon, míg végül úgy tíz perc múlva két magas épület közé ékelt zömök, lapos tetejű épület elé nem ért. Az út itt mindkét irányba élesen elkanyarodott, így a kis ház olyan érzetet keltett, mintha egy hatalmas patkó ívén kívül állna. Körbe nézett és a levegőbe szimatolt. Virágok és ózon illata.
- Apa? - Néhányszor bekopogtatott a pinceajtón. Eleinte nem érkezett válasz, apját azonban már fiatal korában sem lehetett gyors embernek nevezni. Halvány fény gyúlt a kisablakban, majd kivágódott az ajtó. - Darmad! - kiáltotta az idős férfi. - Apám - válaszolta mosolyogva, és belépett. Összeölelkeztek, majd lejátszódott az a boldog, zavart beszélgetés, ami az egymást évek óta nem látó szülő és gyermek között ilyenkor szokott.
Apja, Engru egy tizedik generációs szerződéses professzor volt a Hedion Akadémia torsadi területén, és azon nemzetek ősi szövegeinek szakértője, akiket az amarrok e bolygó elfoglalásakor meghódítottak. Napjait ebben a kis pincehelyiségben töltötte, kéziratokat fordítva, jegyzeteket készítve és többezer éve letűnt nyelveket újjáélesztve. A hosszú, tengerparton eltöltött évek során Darmad már hosszászokott a friss levegőhöz, és most apja lakásának jól ismert, erősen dohos szaga - a többtucat növény, eltakaríthatatlan penész és a szellőzés hiányának eredménye - megnehezítette a lélegzést. Úgy döntöttek, ellátogatnak egy közeli söntésbe, ahol elkölthetik reggelijüket.
- Hogy mennek a dolgok a kutatóállomáson? - kérdezte apja, ahogy a széles úton baktattak és időnként kikerültek egy lebegő babakocsit vagy autókaravánt. - Még mindig csinálja a bajt a nemesed?
- Nem, már nem igazán - válaszolta Darmad. - A tavalyi sikerem óta már elég elfogadó.
- Azért igen büszke voltam rád - mondta apja.
- Meglep, hogy egyáltalán hallottál róla. Nem volt olyan nagy dolog - mondta Darmad.
- Egy olyan polymer-készítő eljárás, ami forradalmasíthatja a nagy magasságú építőanyagokat? Szerintem ez elég nagy dolog, fiam.
- Nem tudok semmiféle forradalmasításról - mondta Darmad. - És ne feledd, ami a többieket illeti, nem Darmad Intajaf tette a felfedezést, hanem őnagysága Lucretio Kor-Azor nagyúr.
- Hát persze - mondta apja. - Nem lenne jó, ha a rabszolgák a híressé válás miatt elhanyagolnák a munkájukat, igaz? Itt vagyunk. Vigyázz, hova lépsz. Üdv a Forrásban.
***
A hely alapvetően egy borzalmasan hosszú, magas és keskeny folyosó volt, melynek padlóját parafa borította, a durva kőfalakon a magasban pedig kis kőlapokon lógó kiégett égősor függött. Ezeken a lapokon különböző alakú és méretű növények díszelegtek, íves, lekonyuló vagy szerteágazó ágaik betöltötték a légteret. - Látom, mi fogott meg ebben a helyben - mondta Darmad, miközben egy kis bokszban helyet foglaltak. Az ülést borító szintetikus bőr színe épp csak egy kicsit volt túl vörös a környezethez képest.
Már reggel közepe volt, csak néhányan lézengtek már itt, és azok is inkább csak a saját dolgukkal törődtek. Ez egész Dam-Torsadon csak a Torsad-Laur kerületben volt jellemző. Dam-Torsad lakói általában aktívan beszélgettek egymással, amíg odakinn voltak; énekeltek, imádkoztak vagy hangosan beszélgettek társaikkal mindenféléről. Környezetük minden ébren töltött órájában leplezve-leplezetlenül erre buzdította őket; imadrónokkal, hirdetőtáblákkal és egyéb zavaró jelenségekkel, a lakosságban folyamatosan erősítették a bensőséges kapcsolat kiépítését az egyéni elmélkedés ellenében. A Forrás eközben igyekezett az egyéni sajátosságokkal rendelkező emberek kedvében járni. Az egyik asztalnál egy erős testalkatú, csinos arcú nő csámcsogott valamin, miközben szórakozottan fésülte sűrű haját. Egy másiknál egy férfi sodorta elmerengve a cigarettáját a reggeli nap sugaraiban, miközben társa egy könyvet olvasott. Darmad megkönnyebbült, hogy ismét itt lehet. Olyan érzés volt, mintha a lelkét fogva tartó lánc meglazult volna egy kicsit.
A reggelt üres fecsegéssel töltötték, miközben elfogyasztották könnyű reggelijüket és egyszerűen csak élvezték egymás társaságát. Dél körülre, miután véget ért a reggeli imádság, a hely elkezdett megtelni szokásos vendégeivel, akik a negyed forgalmas utcáiból szállíngóztak be. Apja többször is megjegyezte, hogy ma reggel elég furcsa a tömeg, hogy valami olyan halvány félelem lógott a levegőben, ami nem igazán volt jellemző a hely nyüzsgő nyíltságához képest. Nem sokkal dél után Darmad épp egy anekdota mesélésének közepén tartott, mikor a terem közepéről kiáltás hangzott felé és egy alak vált ki a tömegből.
- Na nézzenek oda! - Egy nagy férfi volt a kiáltó, fekete szakálla és ritkuló haja mosolytól ráncos arcot fogott közre. Darmad egy székkel arrébb csúszott, a férfi pedig mellé ült.
- Szevasz, Crofton - mondta Engru.
- Engru - válaszolt Crofton. - Látom, visszatért a házszülötted.
- Csak egy rövid időre - vetette közbe tettetett vidámsággal Darmad. Látszólag idegesítette, hogy harmadik személyben beszéltek róla. - Hogy vagy mindig? - Visszatért a régi kellemetlen érzés; gyerekkorában Crofton mindig lenyűgözte, ám ugyanakkor félt is tőle.
- Tudod, hogy megy ez. Sok a dolgom - mondta Crofton. Leintett egy pincért és egy pohár kachagyökér teát rendelt. - Olvastad a mai pletykákat? - tette fel a kérdést mindenkinek, miközben a pincér óvatosan a poharába töltötte a sötétzöld folyadékot.
Engru alig észrevehetően bólintott. - Gondolom a szokásos szeszélyek és szóbeszédek.
- Szerintem nem. Most nem - mondta a nagy férfi. A pincér befejezte a tea kitöltését és meghajolt. Crofton felkapta a poharat és élvezettel beleszürcsölt.
- Isten a megmondhatója - mondta Engru.
Crofton a jól ismert, megfontolt stílusával kezdett beszélni. Szavai szokás szerint ünnepélyesek voltak, és erős hangja következtében szónoklata igen meggyőzően hangzott. Régen vezető volt, egy olyan szónok, aki képes volt embereket és hegyeket megmozgatni, azonban mikor egyszer beleegyezett egy ammatar űrbéli állásba, elkapták és ugyanarra az egyetemi területre került, mint Engru. Ez volt az amarrok kedvelt módja ellenségeik elhallgattatására. A megölésük túl durva lett volna. Az félelmet feltételezett volna a részükről. A valódi győzelem nem a brutális kiirtásban rejlett, (kivéve persze azokat az eseteket, amikor logisztikai vagy földrajzi okok miatt nagy méretekben kellett ezt tenni,) hanem a nézeteik megváltoztatásában.
Aztán persze voltak olyan emberek is, akiknél ez a taktika nem működött, és Crofton is ezek közé tartozott. Vaskos harcos-költő brutorként sosem adott sokat külső megjelenésére, nem ragaszkodott egy merev kifele mutatott képhez és úgy tűnt, nem bánja ezt az alacsonyabb társadalmi rangot sem, amiben itt ragadt. Mesterei irányába a minden rabszolgától elvárt behódoló testnyelvet mutatta, szakterületének - kormányok reprezentációs rendszere és ezek alkalmazása bolygóközi felálláskor - köszönhetően azonban ez a „demokrata barbár” bizonyos mértékű elmaradásan volt Hedion elkábított tudósaihoz képest. Eretnek nézeteinek túl hangos hirdetése miatt azonban időről időre kénytelen volt elviselni a büntetést; Crofton számára azonban az elektromos korbácsnál rosszabb dolgok is léteztek.
Azok nagy része, akik ebben a negyedben telepedtek le, hasonlítottak Croftonra, bár a nagytöbbségük több generációs házszülött volt, rabszolga gyermekek rabszolga gyermeke. Művészek, zenészek és akadémikusok, prédikátorok és különcök, csavargók, őrültek, és mindannyian a saját szerepüket játszották a birodalom nagy, kegyetlen gépezetében. Az amarr társadalom felsőbb rétegeiben úgy vélték, hogy Torsad-Laur volt az egyetlen rabszolgák lakta negyed, ahol a dzsentrik a támadás veszélye nélkül sétálhattak éjszaka - és ahol ezen túl még beszélgetésbe is elegyedhetett egyikükkel, ha éppen egy egész éjszakás lealacsonyodásra vágytak.
- Tudom, hogy te is érzed a feszültséget a levegőben - mondta Crofton. - Mikor voltak az emberek legutóbb ennyire a szakadék szélén? - Egy újabb nagy kortyolás követte az előzőt, és a pohár kiürült. Fenségesen intett a pincérek sarka felé, majd ismét boksztársai felé fordította figyelmét.
- Ismerek egy fickót a torsdad-unani civil szolgálati irodában - folytatta. - Technikailag nem lenne szabad, hogy találkozzon velem, de titokban tartjuk egymással a kapcsolatot. Igazán romantikus és forradalmi. A fickó megírta nekem, - ekkor összeesküvőn az asztal közepe felé hajolt, - hogy valami nagy dolog van készülőben. Magas szintű döntések, talán még az új főkancellár is benne lehet. - Hirtelen megtorpant, majd Darmadra nézett. - Te egy Kor-Azornak dolgozol, nem?
- Technikailag a „tulajdona vagyok”, de igen - válaszolta csípősen Darmad. - A többször eltávolított Aritcio kancellár távoli rokona, és egy Kor-Azor.
- És te semmit nem hallottál?
- Az én részlegemnél soha senki nem hall semmit - válaszolta Darmad.
- Ó - mondta a nagy férfi. Eltöprengve kapargatta a csészealj szélét. - Általában elvetném, mint valami hóbortos ábrándot - a barátom egy fiatal férfi, és hajlamos az ilyenekre - azonban az Üstben ma uralkodó közhangulat alátámasztani látszik a véleményét.
- Beszéltél már egy ittenivel? - kérdezte Engru.
- Még nem - válaszolta Crofton. Csend terült el az asztalnál, amíg a pincér újratöltötte az előtte álló poharat. Majd a pincér elment, a csend azonban ott maradt.
Ahogy Darmad körbenézett, látta, hogy a tömeg mérete jelentősen csökkent. Ahogy a másik két bokszban ülő férfi is észre vette ezt, valami ritmikus lármát, távoli suttogást hallott meg átsuhanni a városon, amint visszaverődik a fáradt falakról.
- Mi az? - kérdezte az apja. Crofton felállt és a másik kettővel a nyomában a hely kijáratához lépett. Odakinn az Izoni térre néző óriási csarnokban, az égető déli nap alatt hunyorogva több füst- és porcsomót is ki tudtak venni, és körben minden hirdetőtáblán Jamyl császárnő arca látszott. Annak ellenére, hogy többezren szakították meg szokásos napi teendőiket, hogy természetellenesen csendben figyeljenek, a trió képtelen volt megérteni a szavait.
Darmadot hirtelen elfogta az az émelyítő érzés, hogy valami nagy változás fog történni, és feladva azt a hasztalan erőfeszítést, hogy megértse, miről beszél a nő, keményen az oszlopcsarnok hűvös, árnyékos padlójára zuttyant. A két idősebb férfi még mindig mozdulatlanul állt a döbbenettől és nevettségesen nyújtogatta a nyakát a változatlan ég felé.
Egy fiatal férfi rohant fel a csarnok lépcsőin, zavaros kiáltásai majd egy teljes perccel megelőzték érkezését. Crofton elé lépett, az alacsonyabb ember pedig tompa puffanással ütközött belé. Crofton határozottan megragadta a vállait. - Nyugalom. Nyugalom! - kiáltotta a férfinak. - Mi történt?
A fiatal férfi békéltető kézmozdulatot tett és finoman kiszabadította magát a másik markából. - A rabszolgák - kezdte lihegve. - Mi... felszabadítjuk őket. Minket. Felszabadítanak minket. - Felköhögött.
- Micsoda? - kérdete Darmad.
- Felszabadítják a rabszolgákat - mondta még mindig köhögve a férfi.
Engru nagyot pislogott, majd még egyet. - Elnézést. Micsoda? - kérdezte.
- Minket - lihegte. - Minmatar, kilencedik generáció és a fölött, minden prédikátort, minden akadémikust.
Crofton csak bámult.
A fiatal férfi tétován a hatalmas embertömeg felé mutatott. Néhányan fel-alá mászkáltak, páran üres tekintettel bámultak, mások térdre rogytak.
Az Üst távolabbi feléből erősödő kiáltás hallatszott.
***
- Semmi jó. Semmi jó - mondogatta Crofton, miközben a fejét rázta. Már vagy hússzor elismételte, hogy „Ebből semmi jó nem lesz,” ami mostanra „Semmi jó”-ig redukálódott. Körülötte a Forrás nevetgélve, kiabálva tomboló és hadonászó emberekkel volt tömve. Mindenki a maga módján ünnepelte ennek a mentális falnak a leomlását.
A trió az egész délutánt elveszetten töltötte az embertömegben, és figyelték, ahogy a prédikátorok emelvényeken beszédeket mondtak, ahogy utcai zenészek olyan hangszereken játszottak, amikhez eddig nem volt szabad hozzáérniük, és ahogy a szélhámosok és koldusok önfeledten ünnepelnek a város széles, kavargó sugárútjain. Mikor késő délután visszatértek a Forrásba, és felfedezték, hogy bokszukat elfoglalták, a bárpultnál telepedtek le, és teáról alkoholra váltottak. A lámpák meleg fénybe borították a helyet, Crofton pedig elkezdte kielemezni a helyzetet.
- Zseniális húzás volt, ezt el kell ismernem - mondta. - Biztosan végiggondolta az egészet. Bárki, aki rámutatna a dolog gyakorlati hibájára, azt elsodorja a becsületesség áradata. Nem számít, hogy néhány órával ezelőttig ezek az emberek mind alsóbbrendűek voltak, akik méltatlanok voltak a rendes embereket megillető jogokra. A tény az, hogy ez egy olyan kiábrándult politikai lépés volt, amit a becsületes emberek vihogása fog elfojtani.
- Miből gondolod, hogy az egész ilyen kiábrándult? - kérdezte Engru. - Talán tényleg megváltozott. „Ki tudhatja, milyen szelek vezetik egy férfi lelkét?” - idézte egyik kedvenc szentírásbeli idézetét.
- Nőét - javította ki teljesen haszontalanul Darmad.
- Az államok nem a könyörületességtől működnek, Engru, még azok sem, amik egy vallás köré épülnek - mondta Crofton. - És ha már úgyis erről beszélünk - mit gondolsz, mi lesz azokkal a rabszolgákkal, akik a saját vallásukat gyakorolták? Ha törvényesnek akarják elfogadtatni a házasságukat és családjukat, fel kell venniük az állam vallását. Hányan lesznek képesek megfizetni a regisztráció költségét? Egyáltalán hányan fogják tudni előteremteni a pénzt, hogy kifizessék az adójukat? Ki fogja megtanítani annak a többmilliónyi újonnan felszabadult szabad embernek, hogyan éljenek ebben a rendszerben? Nem számol azzal, hogy ezek itt maradnak, ennyit elmondhatok neked.
Egyikük sem szólalt meg. Darmad akart mondani valamit, de amint kinyitotta a száját, egy italos tálcát hordozó fiatal nő a tömegbeb megbotlott és ráesett. Miután felsegítette és útjára küldte, visszafordult társaihoz és kicsit megrázta a kezét, alkoholcseppekkel szórva be a bárpultot. - Kezdünk kicsit durván viselkedni - jegyezte meg.
- Ez a másik dolog - vágta rá azonnal Crofton, nagy feje körbe-körbe forgott, ahogy a tömeget figyelte. - Tudja, hogy ettől annyira felizgulnak, hogy jónéhány helyen tömeggyűléseket szerveznek majd, amik nagyon csúnya véget fognak érni. Még több töltelék a gépezetbe.
Darmad és végigpásztázta a helyet. Minden asztalnál és bokszban, székkarfákon, térdeken, asztalsarkokon és ablakpárkányokon fiatal és idős emberek arca keveredett. Bár általában racionális embernek tartotta magát, akit nem ragadnak magával olyan könnyen érzelmei, szinte lehetetlennek hitte, hogy ne legyen őrá hatással a teremben tomboló jókedv. Éreznie kellett volna, amint felnéz.
Croftonra nézett, aki oldalra hajtott fejjel nézte a pultra fektetett könyökét. Nem lehetett tudni, mire gondolhat. Szipogott egyet, majd rendelt egy újabb italt.
- Trükkök, trükkök, mindig csak trükkök - kezdte újra. - Azt akarja, hogy a kezelhető kilencedik generációs Minek visszarohanjanak a Köztársaságba, és elkezdjék nekik a Követelést. Azt akarja, hogy mindenki lássa, milyen jólneveltté tette őket. És ami a többieket illeti, csak azt akarja, hogy mindenki tudja, láncba verve sokkal jobban szolgálnak, mint szabadon.
- Szolgálunk.
- Tessék?
- Szolgálunk, Crofton. Mi többiek. Te és én is szabadok vagyunk.
Rövid csend. - Erre nem is gondoltam - mondta végül Crofton. Felhajtotta az italát.
Darmadot hirtelen elárasztotta az a felismerés, ami véleménye szerint csak olyankor történik, amikor a körülmények és az elme összebeszél az emberi lélekkel, hogy egy tökéletes akkordot üssön meg, mely lehetővé teszi a fogadót, hogy néhány értékes másodpercre együtt rezegjen a teremtés többi részével. A bárpultnak háttal állt, és egy gyönyörű lányt nézett, aki az egyik szemben lévő fal mellett álló bokszból nézett vissza rá. Az a fény világított a szemében, amit itt ma este, és azután még egy jó ideig minden arcon látni fog.
- Nem hiszem, hogy ez tényleg olyan rossz lenne, mint amilyennek beállítod - fordult vissza Croftonhoz. - Mármint nézz csak körül. Látod te egyáltalán, hogy mi történik? Elképzelhető, hogy, ahogy te mondtad, végiggondolta az egészet, de nem hiszem, hogy bűnös lelke megérthetné, mit tesz a szabadság - már ennek a dolognak az elgondolása, amit adott nekünk, már maga a fogalma is - egy férfival.
- Mit tesz ez egy férfival? - kérdezte a rekedt lármában alig hallható hangon Crofton.
- Nos. Reményt ad neki, azt hiszem.
Ekkor Crofton felnevetett. Furcsán elmosolyodott, majd ismét nevetett, a poharával játszott és Engrura nézett, majd ismét maga elé és grimaszolt, és csak úgy egy apró könnycsepp esett a poharába. Méltóságosan felvette kabátját, kimentette magát a társaságukból, és mikor búcsút intett, nem nézett Darmad szemébe, csupán mellkasára.
***
A fiú és apja csendesen ültek az éjszaka, lelkükben élvezték a történelem keserédes ízét, miközben az egész birodalommal együtt Dam-Torsad számtalan kisebb-nagyobb drámája véget ért körülöttük. Elérkezett a reggel, a mulatozások véget értek, a páros pedig az ajtóhoz lépett.
- Fiam.
- Igen, apám?
- Ezért is büszke vagyok rád.
Gyengéden átkarolta apját és mindketten lementek és kiléptek a világos és borzalmas reggelbe.
Az eredeti mű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése