End of the World: Half a Life

A világ vége: Fél élet

Már befejezték az őrjáratozást az EC-P8R-ben, amikor hírt kaptak a friss husiról.

Antar csapata már egy ideje rajtaütésszerű támadásokat végeztek és igazi tehetség volt az áldozatok Kivéreztetésében. A tapasztalat a kiképzésen, származáson és alkaton múlott - a tapasztalat azt mutatta, hogy aki nem sápad el és fordul fel a gyomra az első alkalommal, amikor először élő testeket akasztanak fel, az vagy tökéletes a munkára, vagy túl őrült ahhoz, hogy egy űrhajón dolgozzék - azonban minden Rabló számára eljött az a idő, amikor legalább egy elviselhető élménnyé válik a dolog, még ha a dolog borzalma agya legmélyén lappang is.

Ez nem a szenvedésről szólt, bár kétségtelenül a folyamat része volt. Ezt legalább annyira csinálták az áldozat érdekében, mint a Vér Rablókéban. Antar imádta nézni az arcokon átsuhanó érzelmek széles spektrumát: a teljes és nyomorúságos félelemtől az undoron, gyűlöleten és tagadáson, vagy akár alkudozáson és ajánlatokon, igen csábító ajánlatokon keresztül; egészen a békés elfogadásig és a csendes, lassan elhanványuló nyugalomig. Végre egésszé tette őket.

Ellenőrizte a berendezéseket, amiket a hajó elfoglalása után telepítettek. Az életjelek stabilak voltak. A sterilizált konténerek lassan megteltek.

Lassan egy ciklus végére értek. Feltörölt néhány vércseppet és megcirógatta az egyik ember kihülő arcát, akivel az utazás alatt találkozott. Minden egy utazás volt. Bámulatos volt. Soha nem akart a végére érni, annak ellenére, hogy kényelmetlenül érezte magát, valahányszor nem azirányba haladt.

A hajó elcsendesedett. Antar csupán Rablótársai csoszogását hallotta, ahogy azok a donorok között járkáltak. Irigyelte a donorokat. Antar az Amarr Birodalom egyik kiválasztottja volt, egy Nemes, aki az Urat és a Császári Kamarást szolgálta, ő pedig buzgón vetette bele magát a szerepbe. Ez azonban kevés volt; csak az egész egy darabkája, ami nem tudta kielégíteni a szükségleteit. Minél inkább elmerült a vallásosságba, mely egy véget nem érő út volt, annál kevésbé érezte magát emberi lénynek. A becsület és hit csupán egy fél életet biztosított számára.

Egy Karsoth Kamarással történt találkozás mindent megváltoztatott és hozzáférést biztosított az élet másik feléhez. Nem csak a létezés teljesen új kilátását fedezte fel, - a bűn élvezetét, a rettegést, - ám ebben az új, tápláló sötétségben rálelt istenfélő oldalának kiteljesítőjére is. Végre ki tudta egészíteni a jóságában mindig is tátongó réseket; ilyen volt a Kivéreztetendő áldozatoknak adott kegyelem, vagy hogy engedte, hogy utolsó pillanataikban karjukban tarthassák gyermekeiket. Ez egy sokkal érzékenyebb törődés volt, mint azt a kívülállók gondolhatnák.

És emiatt a kapott üzenet csak még érdekesebbé vált.

Utasították Antart, hogy azonnal bontsa meg az alakzatot. Vigyenek két hajót és kövessenek egy EVE Nővérei hajót, ami a főhadiszállásukról indult egy ismeretlen cél felé. Követniük kellett a hajót útja során anélkül, hogy felhívnák magukra a figyelmét, és pláne anélkül, hogy betakarítanák a legénységét. Ebben a percben kellett indulniuk, a befejezetlen Kivéreztetést pedig egy cserehajóra kellett hagyniuk, ami már útnak indult feléjük.

Bár Antar bosszúsan hagyta félbe a feladatot, izgatott is volt. Mindenki szerette a hajsza izgalmait, még ha közben rejtve is kellett maradniuk. A Rablók sokat adtak a látszatra, és nem egyszer történt már meg, hogy a célhajók egyszerűen megálltak, amikor ők a helyszínre értek és inkább várakoztak a reményeik szerint fájdalommentes halálra. Mások keményen küzdöttek és a hajó megszállásakor szemükben fellángoló pánik olyan adrenalinlöketet adott Antarnak, hogy gyakran megízlelte szájában a vér ízét.

Már hozzászoktak, hogy megfékezik magukat, ha a Nővérek is benne voltak a dologban. „Kis vadászoknak” hívták őket, és megtanulták, hogy vigyázzanak a lépteikre, és akár osonjanak is körbe, ha a helyzet úgy kívánja. Egy parazita kapcsolat volt ez, ami elsötétítette a Nővérek hírnevét, ami miatt mélyen szégyenkeztek és amit a csoportban agyonhallgattak. Emiatt Antar őszintén szánta őket. Bárhová is mentek a Nővérek, ott sérülés és fájdalom volt, rettegés és tűz; és vér.

Mindazonáltal a csapatában senki nem szeretett félbehagyni egy munkát. A vezetőjük tudta ezt, ugyanakkor az üzenet hangvétele sürgető volt, amit Antar tisztán kivett belőle. Nem vette tudomásul a csapata morgását, sem a kivéreztetők suttogó könyörgését, összepakolta a szükséges felszerelést és sorsára hagyta a hajót. Hamarosan elindultak, kollektív bosszússáguknak átadta helyét a vadászat csendes izgalma.

És akkor belefutottak az istenverte thukkerekbe.

***

A thukker véderőket vezető egyik férfit Kotannak hívták, és az övéi fogadták a közeledő veszedelmet.

Egy kisebb kereskedőkaraván védelmét biztosító csapat tagja volt, és a Nagy Vadvidék felé tartottak, hogy az újonnan érkezetteket nézzék meg maguknak. A thukkerek folyamatosan mozogtak, rendszerről rendszerre haladtak egy hatalmas, véget nem érő vándorlás keretében. Amennyire csak elképzelhető volt ebben a halott, kietlen űrben, a földtől távol éltek. Kotan törődött az embereivel - ez egy igen veszélyes tulajdonság volt, amit csak nagyon kevesen vallhattak magukéinak - és nem akarta, hogy bármi baj érje őket.

Úgyhogy amikor megpillantotta a Vér Rablókat, azonnal támadást indított embereivel. Az ő fejében a Rablók olyanok voltak, mint a piócák, amiket lehetetlen volt levakarni, miután mérgező csápjaikat áldozatuk húsába mélyesztették. Kotan remélte, hogy egy erőteljes támadás elég ideig feltartja őket, hogy megmenthesse a karavánt, vagy legalábbis megakadályozza, hogy erősítést hívjanak.

A harc megkezdődött, és ez volt a legfurább, miben Kotan valaha részt vett.

A Vér Rablók szokás szerint rohamoztak, félelem nélkül, esztelenül, manővereik azonban messze elmaradtak azoktól a nyaktörő, őrült mutatványoktól, amikhez Kotan hozzászokott, és lézertüzük is igen óvatos volt. Azonnal befogták a Kotan parancsnoksága alatt álló szinte összes hajót és tüzelni kezdtek, melynek eredményeképp reménytelenül szétosztották összerejüket. Kotan járműveinek pajzsai megsérültek, de nem annyira, hogy az aggodalomra adjon okot.

A dolog csak még furábbá vált, ahogy folytatta a támadást. Ahogy az lenni szokott, a Vér Rablókat is elég sok találat érte, azonban amint Kotannak sikerült az egyik jármű pajzsait leszedni, az a hajó lőtávolon kívülre vonult vissza, még saját tűzpontossága árán is. Kotan jelentést kért a körülötte lévő többi hajótól, és mindegyik ugyanazt jelentette. A Vér Rablók nem akartak harcolni. Csak a látszat kedvéért csinálták az egészet.

Utasította saját erőit, hogy vonuljanak vissza és nézzék meg, mi történik. A Vér Rablók követték őket, de továbbra is venntartották azt a különös, megosztott taktikát, aminek semmi hatása nem volt. Továbbra is engedték Kotan embereinek, hogy a pajzsaikba lőjenek, a hajó páncélzatában azonban eddig egyetlen karcolás sem esett. És ahogy a thukker csapat visszavonult, a Rablók továbbra sem indultak ölni.

Nem akartak itt lenni. Kotan semmilyen más lehetséges válasszal nem tudott előállni. Valami fontosabb helyre igyekeztek, ami nagyobb jutalommal kecsegtetett, mint egy egész thukker karaván, tele ártatlan emberekkel, és egy álharcba kezdtek bele, hogy a thukkereknek ez ne tűnjön fel.

Kotannak ez nem tetszett. Sem pedig az a gondolat, ami a fejében született, hogy nem hagyhatja itt ezeket a borzalmas embereket, csak hogy a sajátjait védelmezze. Látta, mi történt azokkal, akik áldozatul estek a Vér Rablóknak, és hogy mi maradt belőlük, miután szárazra szívták őket. A gondolat, hogy most talán azért vannak úton, hogy ismét valami ilyesmit tegyenek valaki mással, bárki is legyen az, túl sok volt.

Ugyanakkor valami más is nyomasztotta. A Vér Rabló csapatok bárki számára kihívást jelentenének, de fogalma sem volt róla, merre tartanak, vagy hogy kit figyelmeztessen az érkezésükről. Nyugodtan átgázolhattak volna rajta, és a legtöbb, amit tehet, hogy figyelmezteti róluk EVE Nővéreit, az egyetlen szervezetet, ami mozgékonyságban a thukkerekéhez közelít, hogy valószínűleg vérfürdő készül. A Rablók azonban láthatólag a sötétben, lepel alatt akarták folytatni a műveletüket.

Ez rossz volt, érezte Kotan, és nem lehetett a szokásos módon lerendezni.

Úgy döntött, követi őket.

A thukkereket arra képezték ki, hogy képesek legyenek előre nem látható eseményeket kezelni, és arra ösztönözték őket, hogy saját ítélőképességük és megérzésük szerint cselekedjenek. Egy érzékelhetetlen társadalomban csupán ennyi rendszerszerűséget lehetett elvárni. Előbb-utóbb még a legóvatosabb hajóskapitány is az ismeretlen űr közepén találja magát egy teljesen váratlan helyzetben, és kénytelen lesz elégtelen vagy megbízhatatlan információk alapján döntést hozni. Megteszed, amit szükséges, és nem tétovázol megtenni. Ezt jelentette thukkernek lenni.

Ahogy azt Kotan előre tudta, a Vér Rablók hagyták, hogy leessenek a pajzsaik és végül visszavonultak. Kotan utasította a csapatának hajóit, hogy térjenek vissza a karaván védelmezéséhez, és ő maga is így tett. Mikor a Rablók már majdnem látótávolságon kívül értek, egy rövid üzenetet küldött a karaván vezetőjének, miszerint elment, hogy megvizsgáljon egy anomáliát. Legnagyobb meglepetésére egy másik hajó is kivált az alakzatból és követni kezdte. Egy üzenetet küldött nekik, hogy nyugodtan visszatérhetnek a karavánhoz. A hajókapitány pedig, aki már egy ideje vele szolgált, egyszerűen azt válaszolta, hogy vadludakat üldözni is nyugodtan mehetnek.

Kotan ezen elvigyorodott és a Rablók után indult. A képernyőjén a karavánt figyelte, ami lassan eltűnt a szemük elől, ők pedig megkezdték a vadászatot. Olyan érzés volt, mintha sokkal többet hagyna maga mögött, mint amit valaha el tudott képzelni.


Az eredeti mű