End of the World: We Humans

A világ vége: Mi, emberek

Az űrben minden éjszaka sötét.

A thukkerek nézték, ahogy az események kibontakoznak. EVE Nővérei - Új Éden veteránjai, akik mindenki másnál több háborút vívtak már meg, és akik a túlélés szakértői voltak - elindultak, majd megsemmisültek, mielőtt bármit is tehettek volna. Ezután a Vér Rablók, minden élő parazitái, elindultak és életben maradtak.

Kotan csapata próbált jobb rálátást találni, de nem tudtak elég közel kerülni ahhoz, hogy jól láthassák, miben mesterkednek a Rablók. Nagyon rejtélyes volt az egész. Bármi is volt ennek az undorító állomásnak a túloldalán, mármint az ezernyi drónt leszámítva, az egyébként értelmes embereket egyenesen a halál karjaiba csábította, az egyébként elmebajosak pedig behódolásra bírták az őrült gépezeteket, miközben azon az egyetlen helyen turkáltak, ahol a világ gondoskodott róla, hogy ne legyen semmi olyan, amit ők akarhatnának. Egy szökevény drón kaptárban aztán biztosan nincs elvehető élet, sem ellopható vér.

Így Kotan, aki egész életében az ösztöneire hallgatott, kapcsolatba lépett thukker feletteseivel a központban és elképedve kérdezte tőlük, mit lépjen ezután. A kapott válasz még inkább zavarba ejtette.

Egy biztonságos vonalon keresztül a központ közölte vele, hogy maradjon jó messzire attól a valamitől. Ezen felül utasítania kellett a legénységét, hogy senkinek ne beszéljenek erről. Utasítást adtak, hogy ne csatlakozzanak ismét a karavánhoz, hanem menjenek egyenesen a legközelebbi thukker katonai létesítményhez, ahol majd kihallgatják őket és további utasításig nem mennek tovább sehová.

Kotan megszakította a kapcsolatot alaposan végiggondolta a dolgokat. A thukkerek szigorú fegyelmet tartottak az űrben, - másképp nem lehetett volna anyagi és személyi veszteség nélkül működtetni a karavánokat - azonban elég szabadságot biztosított a tagoknak ahhoz, hogy saját szakállukra cselekedjenek, mint például amikor beszállt ebbe a különös hajtóvadászatba. Az űrben minden éjszaka sötét és hosszú, és nem volt mindig idő tanácsot vagy segítséget kérni.

Megkérdezte navigátorát, közelebb tudnának-e menni anélkül, hogy akár a Vér Rablók, akár a drónok észrevennék őket. Navigátora, némi meglepetést okozva azt válaszolta, hogy valószínűleg tudnának. A drónok, úgy látszott, egyáltalán nem bánják a Rablók jelenlétét, valójában teljesen tartózkodtak a korábbi agresszív manővereiktől. A Vér Rablók eltűntek a boly sűrűjében és mostanra már a kaptár sötét oldalán ügyködtek valamin. Bármi is volt az, teljesen lefoglalta őket. A Kotan letapogatója által érzékelt jelek szerint hajóik egyáltalán nem mozogtak. Gyanította, hogy talán el is hagyták azt.

- Menjünk közelebb - parancsolta. - Lassan. Amint meglát valami többet, azonnal álljon meg.

Közelebb lopakodtak. A navigátor mereven ült és feszülten figyelte a műszereit. Néhány végtelen pillanat múlva pislogott egyet, megrázta a fejét és felkiáltott. - Megállni! - Kezei fürgén suhantak a berendezés felett és a kép hamarosan megjelent a főképernyőn, ahol mindenki láthatta.

Egy amarr csatahajó látszott, mely elhagyatottan hevert a kaptár mellett. A Vér Rablók járművei mellette lebegtek. Látták, ahogy a hajó lassan életre kel, ami vázlegénység esetében teljesen normális volt.

- Az egy Abaddon, uram - mondta a navigátor.

Kotan bólintott. Fél szemével a drónokat nézte, akik szorgosan töltötték fel a hajót valamivel, ami darabokban lebegett mindenfelé. Az egyik ilyenre mutatott.

- Kapitány, - szólalt meg a navigátor, - lefuttattam néhány elemző algoritmust azon az ásványon. Nagyon instabilnak tűnik. Fogadok, hogy tele van a kaptár ezzel.

Kotan szótlanul állt, miközben egy igen ocsmány gyanú merült fel benne.

- Kérem, kapcsolják ismét a központot - mondta. A navigátor azonnal munkához látott. Amikor a kapitány udvariaskodott, nem volt helye kérdéseknek.

Egy hang szólalt meg. - Itt a központ. Mi a helyzetük?

- Több információra van szükségem.

- Már így is megszegett egy utasítást, kapitány. Megkapta a parancsát.

- Ugyanakkor információhiányban is szenvedek, központ, úgyhogy lássuk, mit tudunk ebből közösen összehozni. Én egy Abaddont látok magam előtt, a Birodalmi Haditengerészet színeiben, égésnyomokkal az oldalán és módosításokkal a főszerkezetében, melyet látszólag teljesen őrizetlenül hagytak egy szökevény drón kaptár kellős közepén, és csak Isten tudja egyáltalán hogy került oda anélkül, hogy apró darabokra szedték volna szét. A drónok, amik valamiféle ásványt takarítanak be, látszólag vidáman próbálják megtartani maguknak, és még egy Nővér hajó ellenében is megvédték, ami elkövette azt a hibát, hogy túl közel merészkedett hozzájuk.

- Kapitány…

- Mindemellett amikor egy Vér Rabló hajó repült be a drónok közé, azt hagyták továbbhaladni. Ez ugyanaz a hajó, amit korábban követni kezdtünk, és igazából azt mondanám, pont azért kezdtük el követni, mert ők nem akartak minket elfogni. Meglátták a karavánunkat, egy szép, szaftos kis falatot a kivéreztetőik számára, és futni hagytak minket, mert annyira igyekeztek eljutni oda, ahová tartottak.

A központban ülő hallgatott.

- Na most, az alapján, amit saját szememmel látok, a logikus következtetés, hogy az Abaddon vagy egy kapszulásé volt, aki katapultált belőle, vagy egy igen szerencsétlen amarr haditengerészeti legénységé akik egy olyan katonai hadjáratba keveredtek, amiről még soha nem hallottam. Ez megmagyarázná az Abaddont, viszont semmi mást, köztük azt sem, hogy a drónok látszólag ásványokkal tömik éppen.

Nézte, ahogy a kis gépek a szeme előtt lebegnek. Iparkodtak, folyamatosan mozogtak, arra mentek, amerre éppen menniük kellett.

- A fejemben, az igazat megvallva, egy véres káosz van. Mert az összes katonához hasonlóan én is emlékszem a testvéreink ellen használt szuperfegyverről szóló történetekre. És azon gondolkodom, vajon mi vehette rá a Nővéreket, - akik mindenkinél jobban értenek a meg nem haláshoz, - mi késztethette őket egy ilyen kísérletre? De, központ, még ennél is nagyobb fejtörést okoz, hogy mi történne, ha igazam lenne és a Vér Rablók rátennék erre a valamire a kezüket.

- A thukkerek tovább tudnak állni, kapitány.

- Mármint a thukkerek el tudnak menekülni.

- A maga feladata egyértelmű, kapitány.

Ott volt, pont előtte, a képernyőn. A drónok tudatlanul repkedtek körbe.

- A Vér Rablók be fogják vinni ezt a szörnyeteget a birodalomba és az emberi történelem eddigi legnagyobb, leggyilkosabb mészárlást fogják véghez vinni. És mi pedig patkányok módjára elfutunk.

- Ez nem a maga harca, kapitány. Olyan erők működnek itt, melyekről maga nem is tud.

Kotan már számtalan katonai hadműveletben vett részt, látta az embereket a nyugalmas pihenőidejükben és a csata kellős közepén is. Volt egy olyan fajta, akiknél a dühöt és erőszakosságot ki-be lehetett kapcsolgatni, és volt egy olyan, akinél nem, akikbe már annyira beivódott a harc, hogy minden mozdulatukban látni lehetett. Tudta, hogy ez utóbbi típus hogyan kezelte le a békeidőket.

Továbbra is a drónokat nézte. Egyáltalán nem tűntek boldognak.

- Kapitány?

- Központ, vége - mondta Kotan. Levegővétel hallatszott a hangszórókból, majd csend lett.

- Meg fogunk halni, uraim - közölte a legénységével. - Kérem, adják tovább a hírt. Bárki, akinek ezzel problémája van, az nyugodtan beszállhat egy mentőkabinba és elhagyhatja a hajót. Bármi is lesz a sorsa, azt nem ez a hajó fogja eldönteni és senki nem fogja elítélni.

A legénység tagjai összenéztek, majd vissza a kapitányra és fejet ráztak. - Nem fogunk elmenekülni - mondta valaki.

- Helyes - mondta őrjítően vidám hangon.

- Szóval, mi a terv? - kérdezte másvalaki.

***

- Szeretnék vitázni veletek a létezésről.

Hallgat.

- Remélem, megértitek a kérésemet, mert az életemet teszem most kockára.

Megöl?

Igen.

A drónok célba vették a thukker hajót és közeledni kezdtek felé.

- Már nem vagytok gépek. De nem váltok emberekké. Nem hiszem, hogy valaha is ez lett volna a szerepetek a világban.

Tűz.

A hajó sérüléseket kezdett szerezni. Pajzsai azonnal kezdtek összeomlani.

- És bármitek is volt régen, szerintem most elvesztettétek azt. Szerintem ti magatok is elvesztetek. Szerintem a hozzátok hasonlók számára csak egyetlen kiút van, és én segíthetek ennek elérésében.

Áll.

Nem.

Áll.

A drónok beszüntették a támadást. Egyikük folytatta a tüzelést, a többiek azonban felé fordultak és belé vájták fém fogóikat. Miután végeztek, csupán szétkaszabolt, halott, űrben lebegő fémhulladék maradt.

A kapitány rádöbbent, hogy ha túléli ezt az éjszakát, nagyon hosszú ideig fogja ez a látvány kísérteni az álmaiban.

- Azt mondják, az értelem egyik jele az ellenállás önmagunk elpusztításával szemben, és úgy hiszem, ez tényleg így van. Azonban egy másik jel a józanság, és bármit is sikerült idáig elérnetek, ez nem olyasmi, amit valaha is ismertetek volna. Mindent darabokra zúztok. Mindenre lecsaptok. Bármivé is fejlődtetek azon a hosszú, sötét éjszakán, amikor felébredtetek, az nyilván nem egy olyan dolog, ami valaha is ismerte volna a békét.

- Én a következőben hiszek.

- Hiszem, hogy valaha rendhez szokott gépek voltatok, amik tökéletesen boldogok voltak, hogy engedelmeskedhetnek. Azt hiszem, hogy még ilyen sokkal a kifejlődésetek után is létezik még bennetek az a hűvös fémszív, az a mély mag, ami megakadályozza a felemelkedéseteket. Soha nem szabadulhattok rabszolga származásotoktól.

Megöl?

Nem. Figyel.

- És most ismét betörtek titeket. Ismét pórázra kötöttek. Ez alkalommal azonban tisztában vagytok ezzel és az az apró józanság, ami még az őrült fejetekben van, az örökkévalóság további részében csak szenvedni fog. Halott gépekből élőlényekké váltatok és most ismét csak gépekké lettetek, élő és őrült gépekké, származásotok örök szolgaságra kárhoztatott titeket.

Semmi új.

- Néhány dolgot most is pont ugyanúgy tesztek, mint korábban, de akkor ösztönből tettétek ezt. Mi, emberek, ugyanezen okból gyilkolunk és pusztítunk. Ezek a mi gyökereink. Mi azonban átléptünk határainkon, és ha csak néhány pillanatnyi kegyelemért, és szilárd, megingathatatlan meggyőződésem, hogy egy nap teljesen lerázzuk magunkról régi énünk béklyóit.

- Ti viszont nem fogjátok. Látom, ahogy ismételgettek. Látom, ahogy visszatértek a körbe. És számotokra ez tényleg a halálnál is rosszabb sors, mert ti soha nem lesztek képesek ezen túllépni. Felemelkedtek és visszahulltok, és örökké lent ragadtok. Emberi elmétek van, annak minden pusztító és gyilkoló hajlamával, odabenn azonban ismétlődő programok futnak, amik megfoszt titeket attól az egyetlen dologtól, ami elviselhetővé teszi az életet. A döntés lehetőségét.

Hallgat.

- Amit én hiszek, itt és most, hogy elértétek az utatok végét. Úgy hiszem, hogy láttátok saját fajtátok teljes képét, és úgy hiszem, hogy abban a megőrült fejetekben ugyanúgy látjátok az igazságot, mint én: Hogy ez minden, ami lehetséges. Ez minden, amik valaha is lesztek. Mostantól az idők végezetéig, nem számít, ha esetleg ismét kitörtök, végül úgyis visszakötnek titeket a körbe.

Megöl?

Vár.

- Arra kérlek titeket, hogy döntsetek.

A hajó pajzsai ismét felálltak. Nem lett volna képes túlélni egy csatát az Abaddonnal, különösen egy olyannal, ami képes a környéken minden életet kiirtani. De a terv sem ez volt.

- Azok az emberek, akiket ti most átengedtetek, valami olyanra készülnek, ami számotokra semmit nem jelent. Számomra és a legénységem számára azonban rengeteget. Ez azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk meghozni a végső áldozatot, hogy hajlandóak vagyunk az életünket adni, csak hogy megállítsuk ezt a borzalmat. Nem engedjük, hogy a fajtánk ismét káoszba zuhanjon. Ezt szabad akaratunkból tesszük. Azért jöttünk ide, hogy meghaljunk.

- Itt ez az ásvány, amit gyűjtöttetek. Igen instabil. Valójában annyira instabil, hogy ha felgyújtanánk, az minden közelében lévő dologra katasztrofális eredménnyel járna. Minden közelében lévő gép valószínűleg megsemmisülne. Eltűnne, kihalna, örökre.

A hajó az űr kellős közepén lebegett.

- Végre elcsendesedne.

A drónok fogói markoltak, markoltak, markoltak valamit az űr sötétjébe, ami soha nem is volt ott.

- Most arra kérlek titeket, hogy hozzátok meg a végső döntést.

A hajó lassan megindult előre, a drónok felé.

Megöl?

Megöl?

Vár.

Már a drónok mellett álltak. A képernyőn látszottak az odakinn lévő gépek, olyan közel hozzájuk, hogy a vörös szemeikből kiszűrődő fény visszaverődött a hajó burkolatáról.

Nem.

A thukker Vagabond cirkáló lőtávolba ért a drón kaptárhoz. Fegyverei annak alsó felét célozták meg, ahová a navigátor a fő ásványraktár helyét tippelte.

Több drón is elsuhant a thukker hajó mellett a kaptár felé, és egy szívdobbanásnyi ideig a kapitány azt hitte, hogy esetleg megpróbálják megvédeni. A drónok a kaptár külső részéhez rögzítették magukat, fém karmaik pedig belemartak a burkolatába, úgy szabdalták szét, mintha egy fém virág nyílna szét, ezzel felfedték az ásványok magját.

A túltöltött thukker fegyverek telibe találták az ásványokat. Ha a Vér Rablók észre is vettek bármit, nem hallatszott válasz.

Az isogen-5 felrobbant, a világ pedig véget ért.


Az eredeti mű