In the Pits

A bányában

Új Édenben háború dúlt, melyben a kapszulások kiskirályokat játszottak az űr sötétebb részein, a törvényen kívüli területekre pedig remorákként követték őket azok az emberek, akik összeszedték a cafatokat, mint húsdarabokat a gyorsan meszesedő csontról.

Elérték Adek bányászállomását is és mindent szétszaggattak. Olyan gyorsan rohant, hogy tüdeje égett az erőlködéstől.

A kolónia nagy része, hála az égnek, üres volt, a lakók a kapszulásoktól való félelmükben már elmenekültek a háborús területről. És mikor azok, akik hátra maradtak, már éppen kezdtek ráérezni, hogyan irányítsák azt vázlegénységgel, megérkeztek a fosztogatók; egy kisebb kalózcsapat, aki a kapszulások jelenlétét használva álcának megszabadították a telepet minden használható berendezésétől.

A tolvajok okosak voltak. Több felszíni robbantást is végeztek, mielőtt az állomás belseje felé indultak volna, így a kolónia több területe is beomlott vagy kisnyomásúvá vált. A robbanóanyagok olyan erőteljesen reagáló gyújtógázzal voltak töltve, ami felemésztette a kolónia oxigénkészletét. Akik nem haltak meg a tűztől vagy a beomló épületelemektől, azok a torkukat fogva fulladtak meg. Azt a néhány bátor túlélőt, aki megpróbálta elzárni a dokkok bejáratánál a kalózok útját, helyben kivégezték, felismerhetetlenné égtek és szakadtak a behatolók lézereitől.

Adek az egyik vészhelyzeti terembe rohant és magára öltött egy űrruhát. Elég otromba darab volt, ami nagyon lelassítja majd, de fogalma sem volt róla, merre tart, és könnyel előfordulhatott, hogy belebotlik az egyik levegőtlen helyszínbe. Felpillantott az egyik megfigyelő képernyőre, amin a még mindig használatban lévő néhány terem képe váltogatta egymást, majd gyorsan elkapta a tekintetét. Csak halált látott rajtuk.

Félelemtől kábán indult el és néhány légzsilippel később megtorpant, lábai kibicsaklottak alóla. Elég sokáig hevert a földön, szorosan összeszorított szemmel, arra várva, hogy bármelyik pillanatban megérzi, ahogy bőre lángra lobban és felhasad a fosztogatók lézereinek merev tekintete közepette.

Mikor semmi nem történt, megkockáztatott egy gyors pillantást fölfele, és rájött, hogy sikerült eljutnia a bányához.

Egy hatalmas barlang volt, sötét és visszhangos. Kör alakú padlójának középső részén egy több emelet magas, tátongó szakadék volt, melynek meredek szélét minden oldalon éles sziklakiszögelések tarkítottak. A kiszögelésekben masszív fémfedővel lezárt lyukak voltak. A földön Adek körül bányász- és vájófelszerelések hevertek szanaszét, csákányoktól és apró bányászlézerektől felszínre rögzülő, többizületes MTAC-ekig.

Ez volt a bányászkolónia szíve. A bánya fémtartalma volt az első, ami az aszteroida első felszíni letapogatásakor megjelent az érzékelőkön, és egész idő alatt ez maradt a kolónia fő érckitermelő forrása is. A szikla azonban szeszélyes volt. Több alagútja, repedése és hasadéka egyenesen a kinti űrbe vezetett és nem egy felderítő bányász veszett oda, mire sikerült minden lyukat lezárni és a helyet megfelelően levegővel feltölteni. Az összes ilyen veszélyes kijáratot automatizált aknafedő zárt. Távirányítással lehetett ezeket kinyitni minden olyan alkalommal, amikor egy bátrabb munkás egy biztonsági kötélre vagy MTAC-be csatolva barlangászkodni indult, azonban mivel ehhez először az egész Vermet evakuálni kellett, ritkán történt ilyen.

Adek a szél felé kúszott.

Hamarosan ideérnek. Részlegről részlegre gyilkolták végig a kolóniát, harci vértezetben és lézerpuskákkal, és lezárták az útjukba eső területeket, nehogy valaki hátba támadhassa őket.

Amikor egy lézerfegyver eltalálja az emberi bőrt, az eredmény egy sistergő, bugyborékoló robbanás. A képernyőkön látta már az eredményt.

Elég hosszú út vezetett lefelé. Ha egy test átjutott a biztonsági korláton és teljes erejéből ellökte magát, talán elkerülhette a lenti biztonsági hálót és a sziklakiszögeléseket és egyenesen az alja felé ugorhatott. Az eredmény azonnali halál, nem fájdalommentes, azonban sokkal szimpatikusabb alternatíva, mintha a szilárdtest-lézer sugarai csapnának át valaki mellkasán. A bánya mélyén lévő befedett lyukak himlőhelyes húsnak tetszettek, amit hamuvá égettek. Adek majdnem belehányt az öltözetébe.

A hátára gurult és várta az elkerülhetetlent. Próbálta kiüríteni elméjét, de az állandóan visszatért a kövekben lévő lyukakhoz és a felé rohanó fosztogatókhoz. Bejáratok és kijáratok. Az adrenalingőztől és a csendes félelemtől eltompulva elképzelte, ahogy a bányához rohannak, átfutnak felette és kirohannak az alagutakon az űr közepébe.

Nagyot pislogott.

Minden út a bányába vezetett. Bárhol is voltak a behatolók, végül ide is el fognak jutni. Ez volt a kolónia legfontosabb része, mert ha itt bármi probléma is adódik, akár a felszerelésekkel, akár magával a hellyel, sokkal nehezebb azt kordában tartani és kijavítani, mint bármely másik kisebb, lezárt folyosón, amik a bázis maradékán kígyóztak.

Adek hasra fordult és lenézett az aknába. Több olyan lezárt alagút is futott odalenn, amikről tudta, hogy egyenesen az űrbe vezetnek.

Egy apró, ostoba reménysugár ötlött fel benne. Annyira halovány volt, hogy nem is nagyon mert tudomást venni róla. Ehelyett felállt és a legközelebbi MTAC-hez, egy fémvázhoz lépett, amit főként nehéz bányászmunkákra használtak. Aktiválta a távirányító vezérlőpaneljét és megragadta a távirányítót, majd a bánya vezérlőterméhez vezető alagúthoz rohant.

Bár a terület még bővelkedett oxigénben, nem vette le a ruháját. Egészen a liftig ment, majd felment egy szintet, magában számolva az odajutáshoz szükséges másodperceket. Kilépett a felvonóból, be a vezérlőterembe, melynek ablakaiból teljesen be lehetett látni a bányát. Innen a kolóniának szinte kizárólag ezt a területét tudta figyelni, volt azonban néhány kivétel, ami a kinti élet megfigyelését tette lehetővé, főként mozgásérzékelők formájában. Ha egy olyan ajtót nyitnak ki, ami ezt a területet az állomás külső részével köti össze, az idefenn látszani fog.

Adek beütötte a biztonsági kódját és általános riasztást rendelt el. Kürtök harsantak fel a bányában és számítógépes hang figyelmeztetett a veszélyre. Abban a pillanatban észlelte a megnövekedett mozgást, mely állhatatosan mászott felé. A fosztogatók közeledtek.

Várt és a felette lévő ablakon keresztül figyelt kifele, túlságosan is nyugodtan.

Mikor végre megérkeztek, és apró alakok kezdtek csörgedezni egy messze lent lévő ajtón keresztül, leválasztotta az kikapcsolta az oxigénáramlást, a szoba egyik sarkába rohant és olyan erővel kezdett okádni, hogy biztos volt benne, valami elszakadt benne.

Amint tudott, visszabotladozott a vezérlőpulthoz. A behatolók a bányában sétáltak, próbálva megtalálni a probléma forrását. Adek ellenőrizte a mozgásérzékelőket és még néhány villanást látott. Rögtön utána két ember lépett be a helyiségbe, majd az érzékelők elhallgattak. Mindannyian itt voltak.

Adek gyomra összeszorult.

Aki valaha is dolgozott odalenn, ismerte a felülírási kódot. Csak egy volt, és mindenki remélte, hogy soha nem kell majd használnia.

Beütötte őket. Lent, a bányában, fém zsaluk csikorogtak és zárták le az ide vezető bejáratokat. Adek elképzelte, mekkora zajt csaphattak, a kürtök visszhangzó lármája azonban minden mást elnyelt. A behatolók lézereiket a sötétebb hasadékok felé irányítva, ijedten néztek körbe. Adek hálát adott annak, aki gondolt rá, hogy ilyen magasra építse a vezérlőtermet, ahová már nem láthatnak el.

Volt egy másik kód is, amivel ki lehetett nyitni a bánya lyukait, ez azonban önmagában még nem lett volna elég. Ez csak annyit tett volna, hogy leoldja a normál zárakat, de ha a bánya lezárási módba kerül, a lyukak nem nyílnak ki automatikusan.

Hacsak nem volt egy segítő a helyszínen, mint ahogy volt is. Adek az MTAC távirányítóját méregette.

A gyilkos betolakodók elképedt szemei előtt az egyik MTAC mozgásba lendült, elsétált mellettük, áttörte a biztonsági korlátot és az aknába vetette magát.

A biztonsági hálóba érkezett, átvágta magát rajta és végül több másodperces zuhanás után az egyik lenti párkányon találta magát, ám még mindig jóval a legalsó vájat felett. A párkány, amin állt, az egyik eltorlaszolt alagúthoz vezetett.

Az MTAC a szakadék szélén a lezárt alagúthoz lépdelt, felemelte egyik bányászlézeres karját és elkezdte átégetni az ajtót.

Eltartott a dolog egy ideig, és a behatolók védelmében legyen mondva, nem tartott sokáig, hogy cselekedni kezdjenek. Az MTAC váz több része is tarka lézertűzbe borult, a fegyverek azonban emberek ellen készültek, és nem sok kárt okoztak a gépezetben. Mire az egyikük végre a veremhez lépett és óvatosan elkezdett lemászni a párkányra, már túl késő volt. Adek látta, ahogy az ajtó megadja magát és utasította az MTAC-et, hogy minden erejével törje be azt. Meg is tette, a fém lábakban lévő dugattyúk a sziklának feszültek, az ajtó pedig lassan összegyűrődött a nyomás alatt.

Innentől kezdve vakon kellett irányítania, ez azonban lényegtelen volt. Adek lekérte az alagút vázlatait és látta, hogy szinte teljesen egyenesen vezet a hasadékához. Utasította az MTAC-et, hogy a bányászlézert előre tartva induljon előre és várjon.

Mire a bátor fosztogató leért az alagút szájába, az MTAC ellenállást jelentett. Elérte a falat. Adek utasította, hogy feszüljön neki, amilyen erősen csak tud.

Először nem történt semmi. A távirányító jele csupán elhalványult, és egy rettenetes másodpercig Adek azt hitte, az eszköz elromlott. Majd moraj hallatszott, mintha egy állat ébredezne álmából, Ardek pedig látta, ahogy a betolakodók az ajtókhoz rohannak, ütlegelik és lézerrel lövik. Elmosolyodott. Az MTAC átjutott; a bányarendszerben lyuk keletkezett. Az űr magáénak követelte a helyet.

Miközben több figyelmeztetés is felhangzott a teremben az alacsony oxigén, nyomás és a veszély miatt, Adek nyugodtan visszahelyezte arcmaszkját és lezárta a ruhát. Még egy utolsó pillantást vetett le a kinti ablakból és akaratlanul is felnevetett, amikor látta, hogy a keselyűk szánalmasan kapaszkodtak mindenhez, amihez csak tudta. Egy vagy kettő nem tudta tartani magát és beszippantotta az alagút, csak hogy nem sokkal később hulladékként köpje ki az űrbe.

Azonban mindannyian űrruhát viseltek, és amint minden levegő kiürült a területről, ismét képesek lesznek mozogni. Ezt nem kockáztathatta meg.

A lifthez lépett és lement egy földszinti raktárterületre, ami az üreg mellett húzódott. Volt ott egy kisebb MTAC egység, melyek nagyobbik részét átalakították nyílt űri munkához. Beszállt az egyikbe, ellenőrizte, hogy a végtagjain lévő karmok jó állapotban vannak-e, majd a karjaival kinyitotta az aknához vezető ajtót.

Azonnal megérezte a húzást, olyan érzés volt, mintha a teste zuhanni akart volna. Nagyon erős volt a huzat. Az MTAC karmai szerencsére gond nélkül kapaszkodtak a padlóba.

A behatolók észre vették, szemeik az ijedtségtől és dühtől elkerekedtek, azonban az a néhány, aki megmaradt, nem jelentett veszélyt. A legtöbb ruhán volt egy vészdrót, amivel egy stabil helyre tudta magát rögzíteni az ember, és néhányuknak ez sikerült is. Pechükre a fegyverek nem voltak hasonlóképp rögzítve, így csak annyit tehettek, hogy őrülten csapkodtak, ahogy Adek feléjük közeledett.

Felemelte gépkezét és átvágta a drótjaikat.

A legtöbbjük megrémült, néhányan jól láthatóan ordítottak a sisakjukon belül. Egy vagy kettő nem volt hajlandó elrepülni, ezek az életükért küzdve belekapaszkodtak a fém karba. Őket addig csapkodta a falhoz, amíg el nem tört valamijük, vagy el nem eresztették őt.

Hamarosan az egész véget ért. Adek egyedül volt. Visszavezette az MTAC-et az üres bányán át a vezérlő részre, becsukta és lezárta azt, és egészen a lift bejáratáig eljutott, mielőtt zokogva összeesett.

Végül feltápászkodott és a felvonóval a legmagasabb szintre ment, ahol belépett a vezérlőterembe és a magasból szemügyre vette a károkat.

Minden, ami nem volt rendesen lerögzítve, eltűnt, a behatolókkal együtt. Olyan volt, mintha Isten az újrakezdés reményében egy kézsuhintással letakarította volna a Földet.

Adek már épp leemelte volna a ruha maszkját, amikor egy mozgásérzékelő fénye felvillant.

Megdermedt. Egy ajtó volt az, a kolónia külső szélén. Valaki hátra maradt. Az egyik behatoló még életben volt.

A fény ismét felvillant, majd megint, minden alkalommal egy kicsivel közelebb a vezérlő teremhez.

Eljött a vég, gondolta Adek. Mindennek vége. Az egész világ, ahogy ő ismerte, megszűnik létezni.

Minden különösebb ok nélkül, csak hogy csináljon valamit, szemeit kis világának külsejére vetette, a vezérlőterem letapogatóival egy pillantást vetett a naprendszerben folyó forgalomra. Felfedezte, hogy megjöttek a kapszulások. Egyikük ráadásul a közelben furikázott.

Elgondolkodott, hogy segélykérő üzenetet küld, de aztán elvetette az ötletet. Nem szokás a pusztítás isteneitől vészhelyzetben segítséget kérni.

Adek a vezérlőpulton dobolt az ujjaival. A pusztítás istenei voltak itt. A pusztítás egyik istene közvetlenül a kolónián kívül.

A kapszulások éhező istenek voltak, szeszélyesek és könnyen feldühödők. És eszébe jutott Adeknek, hogy valójában lehetséges segítségül hívni az istenek erejét. Csupán méltó áldozatot kell bemutatni számukra.

Tudatának egyik apró része, ami lent a bányában elvágta a drótokat, most ismét átvette az irányítást. Megfogalmazott egy üzenetet és kiküldte általános adásra. Nem fog messzire jutni, a kolóniának ugyanis korlátozott adási joga volt csak, de ha szerencséje van, elég messzire fog elérni. Beindította az üzenet sugárzását majd a mozgásérzékelőkre pillantott. A fosztogató gyorsan közeledett.

Adek gyorsan felhelyezte a sisakját és elmenekült a vezérlőteremből, és egy másik folyosón szaladt végig, ami végül a vészhelyzeti készletek raktárába vezette. Ott zsákutcába kerül, nem lesz több menekülési lehetősége, sem pedig visszaútja a kolónia területére. Egy ketrecbe zárt patkány lesz belőle.

Elérte a raktárt és azonnal lezárta az ajtaját. Egy lézeres embert nem lesz képes visszatartani, legalábbis nem túl sokáig, de vagy így, vagy úgy, ez az egész sem fog sokáig tartani.

Adek gyorsan keresgélni kezdett, míg nem talált egy csillagközi szállító konténert. Ez akkora volt, mint egy üres ház, fagyos és puritán. Kioldotta az egyik bejárat zárát, széttárta az ajtót és belépett. Dermesztően hideg volt odabenn, ruhája azonban megóvta a nagyjától. Odabentről ismét lezárta az ajtót, a személyszállító részhez botorkált, becsatolta magát és várt.

Maga elé képzelte az események alakulását. A behatoló mostanra már valószínűleg a vezérlőterembe ért, ahol meglátja majd a kapszulásnak sugárzott üzenetet. Még ha apró darabokra is lövi a vezérlőpanelt, az üzenet sugárzása nem fog megszakadni. Az üzenet egy értesítést tartalmazott a kapszulás számára, melyben kijelenti, hogy az állomást ellenséges kalózok rohanták le és hogy a hely megsemmisítésére készül, mentse ki az értékes rakományt és tűnjön el, mielőtt az ellenséges erők lerohanják.

Nem volt teljes hazugság, győzködte magát Adek. Ő egy értékes rakomány volt. Belőle csak egy volt.

Tompa sziszegő hang hallatszott a távolból. A behatoló a raktárajtón próbál átjutni.

Adek behunyta szemeit, nagyot lélegzett és imádkozott.

A sziszegő hangot hamarosan elnyomta egy mély remegés. A konténer, mely legalább egy tonnát nyomott, rázkódni kezdett. A zaj fülsüketítővé vált. Valahol a távolban robbanás hallatszott.

Adek imádkozott.

Az istenek eljöttek.


Az eredeti mű