Murder and Creation

Gyilkosság és teremtés

Antel ismét a sárba esik. Napok óta zuhogott a kohóban, a lakhelyétől a fémművekhez vezető hosszú út kifárasztja a lábát, a hideg pedig a csontjáig hatol. Feltérdel, és egy kicsit pihen, mielőtt felállna. Mostanában nagyon fáradt, céltudatossága azonban töretlen, és hamarosan ismét munkahelye felé tart.


Ez az élet kitölti a benne lévő űrt, mint ahogy sok más, itteni caldarinál is. Az Államért dolgoznak, segítik céljaiban, hogy ismét naggyá lehessen. Az ő feladata csak annyi, hogy elvégezze a dolgok rá eső részét. A legtöbb embernek is ilyen a hozzáállása, bár vannak, akiknek ez nehezebben megy, mint társaiknak.

Soha nem gondolkodott el azon, hogyan keletkezett benne ez az üresség, vagy hogyan máshogy lehetne kitölteni. Ott van, és minél jobban törődik az Állam szolgálatával, annál kevésbé érzi a jelenlétét. Itt van most, és élete végéig itt is marad. A valóságból csak apró dolgokon képes változtatni szorgalmas munkájával, azonban világnézetét könnyedén megváltoztathatja, és ő úgy döntött, hogy szolgál.

Csak azt kívánja, bár ne lenne ilyen fáradt.

Az eső zuhog. Antel meghallja, ahogy néhány ember a hideg, a rossz fűtés és a lerobbant vasút miatt panaszkodik, amiket már rengeteg más dologgal egyetemben régen meg kellett volna javítani, de kizárja füléből a szavakat.

Ahogy a gyár területe felé halad, egy hangosbemondó hangzik fel, és az ő csoportjának kódját harsogja. Egy őrhöz lép és megkérdezi, mit kell tennie, az őr pedig azt mondja, hogy bányaomlás történt az éjszaka során. Emberekre van szükségük, hogy eltakarítsák a romokat és minden mást, ami esetleg odabenn maradt. Antelnek már elég sok tapasztalata van ezzel a konkrét bányával. Éveken át dolgozott benne, ő és a barátai is.

Keserű érzéssel a gyomrában a bánya felé indul és találkozik az életben maradottakkal. Feltárási és mérőberendezéseket kapnak, és utasítják őket, hogy ellenőrizzék le a létesítmény szerkezetét.

A bányába indulnak, amit már aládúcoltak. Jobb állapotban találják, mint amire számítottak. A felderítők párosával indulnak, Antel Foraanival, egy megbízható emberrel kerül össze, akit már évek óta ismer. Olyan jól ismerik egymást és a bányát is, hogy csendben tudnak haladni, könnyedén helyezik el jelzőiket és ellenőrzik a kellékeket.

A bánya egész jó állapotban van, a test azonban, amit találnak, már nem. Úgy összetörte egy lezuhanó mestergerenda, hogy a fején kívül, ami kicsit arrébb hever, nem sok része maradt felismerhető. Látszólag a nyak felett szinte érintetlen a test, amit valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag igen furcsának talál.

Közelebbről is megnézik az arcot, és felismerik; egy régi barátjuk az, még a bányász időkből, a pihenőkkor ismerték meg. Az a fajta férfi volt, aki valahogy sosem tudott olyan előléptetést szerezni, hogy szabad levegőre kerüljön. Antel ereiben megfagy a vér. Foraani elfehéredik, de ő sem szól semmit, bár elkezd magában bólogatni. Ezt aközben is folytatja, hogy kitakarítják a termet és megvizsgálják a bányát, és mikor végül felbukkannak a bejáratnál, bár már alig láthatóan, de továbbra sem hagyja abba, közben pedig a kezét dörzsölgeti. Szó nélkül mindketten indulnak a saját dolguk után.

Antelnek azt mondják, vegye ki a nap hátralevő részét. Engedelmeskedik és megteszi a hosszú utat vissza a szállásához, ahol belép a bunkerébe, iktat egy jelentést, majd leveszi a munkaruháját és a szennyeszsákba teszi. Letusol, hogy megszabaduljon a szagtól, friss munkaruhát ölt magára és a bunker mögé megy, ahol a szürke, saras talajt figyeli, és mély levegőt vesz. Becsukja a szemét, megszédül, majd ismét kinyitja, továbbra is a talajt nézve. Mintha agyag lenne, a kezén lévő rózsaszín hús erősen elüt tőle. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha magán kívül lenne, és most először érzi, hogy valami olyanhoz tartozik, aminek már nem része, mint barátjának érintetlen, ám test nélküli feje, mely üvegesen tekint a felette lévő szürke plafonra.

***

Éjszaka. Csak sokára sikerül elaludnia. Úgy érzi, gyászolnia kellene barátját, de valamiért képtelen rá. Elég sok időbe telik, mire arra a következtetésre jut, hogy már sem saját magát, sem senki mást maga körül nem tekint egyénnek, hanem csak egy csavarnak egy hajón, egy sejtnek egy testben, egy búzaszálnak egy mezőn.

Nagyon régen nem látott már búzamezőt.

Ha az ember elfogadja sorsát és helyét a gépezetben, megleli a békét. Nem gyászolja egy másik sejt vesztét, mert ez azt jelenti, hogy a test újítja magát, megtisztítja.

Végül elalszik és megnyugvást lel a múltról szóló álomban.

***

Munka közben nem sokat beszélgettek, bár az eldugott sarkokban az emberek az előző nap tragédiájáról és hasonlókról beszélgettek. Antel hallja, ahogy egyikük kijelenti, ez az utolsó, amit hajlandóak lenyelni, egy másik pedig hogy egy kicsit még várnia kell, mert van egy tervük. Mikor próbál hallgatózni, a többiek arrébb mennek. A vasmű fekete füstpamacsokat pöfög az égbe, ami egy kicsit tovább szürkül. Elállt az eső.

Teljesen elszigetelve érzi magát. Elsősorban caldari, és csak másodsorban bármi más, de képtelen nem maga előtt látni barátja arcát. Olyan rég nem evett már rendesen, hogy nem is biztos benne, létezik-e ilyen egyáltalán. Már senki nem vásárol gallentei luxustermékeket, és egyébként sem lehet már ezeket kapni a piacon, legalábbis olyanoknak nem, mint ő is. Nincs mit tenni, csak hogy végigrobotolja a napot, mint egy sejt a testben, megteszi, amit meg kell tennie és beteljesíti létezésének célját.

Egy alkalommal Foraani lép hozzá, még mindig olyan szürkén, mint a fémes ég. Elmagyarázza Antelnek, hogy valami történni fog, és hogy akar-e csatlakozni hozzá. Hozzáteszi, hogy a többiek nem bíznak benne, ő azonban már hosszú-hosszú évek óta ismeri, és tudja, hogy nem fogja elárulni az ügyüket, illetve hogy mindazok után, amiket velük tettek ennyi időn keresztül, el nem tudja képzelni, hogy Antel hogy képes még mindig folytatni.

Antel megkérdezi, hogy elveszett barátjuk okozta-e ezt a felfordulást, Foraani pedig azt mondja, hogy igen; a társaságnak sokkal több biztonsági intézkedést kellett volna tennie, és hogy az egész hozzáállásuk az itteni dolgokhoz felnyitotta a szemét, hogy mennyire kihasználták őket. Antel megkérdezi Foraanit, hogy akarja-e továbbra is szolgálni az Államot, Foiraani pedig azt válaszolja, hogy csak azt tudja, hogyan szolgálja, azonban egy méltó célhoz méltó irányítókra van szükség. Megkérdezi Antelt, hogy csatlakozik-e hozzájuk, Antel pedig azt válaszolja, hogy időre van szüksége, hogy végiggondolja a dolgot. Foraani még hosszan nézi, majd egyet bólint, közli vele, hogy kevesebb ideje van gondolkodni, mint gondolná, majd elmegy.

***

A következő éjszaka ismét álmatlanul fekszik, érzi, ahogy az ijedtség egyre nő benne, mint valami dagály, visszahúzódik majd felduzzad. Forradalom készül. Törés lesz. Ő egy sejt, ami daganattá válik. Forradalom lesz. Ő egy sejt. Nem érti, hogyan képes egy sejt tudatosan fellázadni a test ellen.

Végül felkel, lassan kimegy a bunkerből és a hátsó végéhez sétál. Épp csak megpillantja a szürke talajt, mielőtt rózsaszín arcán kinyílik a szája és gyomrának rózsaszín tartalma feltör rózsaszín testéből és a padlóra fröccsen. Öklendezik még néhányat, majd kiköpi a maradék nyálat és bizonytalanul visszamegy a bunkerbe, hogy aludjon. Álmai a jövőről szólnak, és állandóan hideg verítékben úszva riad fel. Tudja, hogy valami baj van vele, de nem tudja, hogy mi az, sem hogy az a valami egész idő alatt rossz volt-e.

***

Utoljára egy órával ébresztő előtt riad fel. A priccsen fekszik, gondolatai olyan kibogozhatatlanul és megállíthatatlanul robognak, mint egy patak. Ürességet érez magában, gondolatai pedig ebbe zuhognak, úgy keringenek körülötte, mintha egy kürtő lenne, és minden oldalról zúzzák, még tovább mélyítve. Megpróbálta feltölteni a caldariak iránt érzett szeretetével és az Állam iránti szorgalmával, most azonban feneketlennek tűnik, ellenszegülőnek, és valami másra éhezik. Most itt van, - mindig is itt lesz, - ám már nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy valóban itt van-e a helye, bár fogalma sincs róla, hol máshol lehetne. Még ha egy másik célra is teszi fel további életét, elárulva közben mindent, amit eddig szolgált, nem tudja, hogy az jobban fel fogja-e tölteni, mint korábban. Elgondolkodik, vajon egy sejt képes-e testet cserélni útközben anélkül, hogy közben megsemmisítené önmagát.

Felmerül benne, hogy a legtöbb erőfeszítést ő tette, hogy korábban is mindig ő tette, és hogy időnként lehet annyit fáradozni egy cél elérése érdekében, hogy a végén azzá a dologgá váljunk, amit fenntartani igyekszünk, átadhatjuk magunkat annyira az ügynek, hogy végül a sejt váljon a testté.

Fáj a gyomra. Felemelkedik és az ablakhoz lép. Nem szürke az ég, hanem narancs; a nap felkel, az ipari munkások bronzszínűeknek tűnnek a fényben.

Bárki, aki beárulja munkatársát, jutalmat kap. A felkeléseket kegyetlenül szétzúzzák. Akik ilyet kísérelnek meg, azok nem igaz caldariak, tanította magának Antel, hanem árulók, akik romba akarják dönteni mindazt, amit az Állam felépített.

Antel akaratlanul is elgondolkodik, milyen érzés lehet test lenni, és nem csak egy sejt; milyen érzés lehet búzamezőnek lenni és lassan nőni a narancsszínű nap alatt.

Munkába indul. A nap során valamikor találkozik Foraanival és elmondja neki, hogy részt vesz a felkelésben. Egyszerű esküt tesz, mivel ezen a helyen minden egyszerű.

***

Ismét éjszaka és mélyen alszik. A jelenről álmodik, a lenti mezőre sütő napról; boldog lebegésről az árban, ahogy egy sejt érzi magát saját készítésű testében. Mikor felébred, könnyűnek érzi magát, hosszú évek óta most először, mintha a szél is elfújhatná, ha akarná.

***

Árulóként ébred és munkába indul. A kohó felé menet letér az útról és végül egy őrkabin előtt találja magát. Előtte áll, becsukott szemekkel, égre emelt tekintettel. Rájön, hogy mindaz, ami túlmutat rajta, már nem része; a test dolga, hogy gondolkodjon, és nem a sejt feladata a kétségbe vonás. Úgyhogy vagy belép a kabinba, vagy tovább megy, ám mindkét esetben árulóvá válik.

És abban a pillanatban olyan erősen csap belé a felismerés, hogy térdre rogy: itt most van döntése, egy saját maga által készített árban van és bármit is tesz, annak valójában csak saját magára lesz hatása, a saját sejtjében, ebben a testben, ami tágabb értelemben az övé is. Ezen túl már semmi nem számít. Valamit el fog árulni, és eközben túlnő majd a sejten, elismeri saját végtelen erőfeszítéseit és végre a test birtokosává válik.

A kabinba lép és mindent elmond az őrnek a titkos tervről. Az egész idő alatt erősen figyel, és nem szól semmit. Mikor Antel befejezi a beszédet, az őr elmondja neki, hogy jóval többen tudnak erről a tervről, mint az Antel gondolná. Majd elővesz egy fegyvert és Antelre fogja.

A mezőn van. Végre ideért.

Az őr mond valamit, Antelt azonban túlságosan lefoglalja a mosolygás, és meg sem hallja. Ő lett a test.

A nap fényesen ragyog.

Szabad.


Az eredeti mű