Értük nem kár
Annyi bizonyos volt, hogy kórházban van.
Parien a puha ágyban feküdve időnként magához tért, majd ismét elvesztette az eszméletét. Néha embereket látott, akik halkan beszélgettek és az ágya melletti gépet ellenőrizték. Minden fehér volt. A gép körvonala elmosódott volt, bár ennek oka saját szeme is lehetett. Minden irányban csöveket és finom fátyolszerű szövetet látott a testéhez rögzítve, mintha egy heverő, dróton rángatható bábu lenne.
Elsuttogott szavak jutottak el a fülébe. A „baleset” volt az egyik, „csatahajó” a másik. És „kapszulás”, bár úgy tűnt, ezt a szót a suttogók is túl hangosnak találták, mintha azt kívánták volna, hogy olyan halkan ejthetnék ki a szavakat, ahogy csak tökéletes csendben tudták volna.
Az egyik pillanatban Parien egy másodpercre behunyta szemeit, ám amikor ismét kinyitotta őket, egy fölé tornyosuló férfit pillantott meg.
- Silat Enfour vagyok - mondta a férfi olyan hangon, mintha ez egyszerre lenne óriási hír és valami olyan, amit Pariennek egész idő alatt tudnia kellett volna. - Most válaszolni fog néhány kérdésemre.
Parien próbált megszólalni, de mintha kiszáradt volna a hangja. Halk sziszegést hallott, mire aszott torka hirtelen sokkal lágyabbá vált.
- Ez az újrahidratáló volt - mondta Silat. - Figyeli a szükségleteit és az alapján adagol a testébe vegyi anyagokat, hogy az mit próbál csinálni, így első használatkor kevésbé károsulnak a túlpihentetett vagy kiszáradt részei. Kemény dolgokon ment keresztül, Parien. Sokan nem élték túl azt a katasztrófát, amit maga.
Silat közelebb hajolt és sötétebb hangnemre váltott. - Én például biztosan nem.
- Mit tehetek önért, uram? - kérdezte Parien az újrahidratáló ellenére is rekedtes, gyenge hangon.
A kapszulás elővett egy kis adattáblát és egy ideig Pariennel nem törődve a képernyőt vizsgálta. Végül, továbbra sem ránézve, megszólalt. - Tudja, ki vagyok?
- Nem, uram - mondta Parien. - De tudom a nevét.
A kapszulás erre zordan elmosolyodott. - És mit mond magának az a név?
- Hogy maga a kapitánya - maga volt a kapitánya - az Arc of Defiance-nek - mondta Parien. Szúrt a torka. - A csatahajó osztályú űrhajónak. Amin szolgáltam. Uram.
- Tehát én...?
- Egy kapszulás. - Ez volt az első alkalom, hogy Parien látta a kapitányát, vagy ami azt illeti, egy kapszulást. Remélni kezdte, hogy a férfi előbb-utóbb megfordul, hogy láthassa az idegi foglalatot, ami állítólag a nyakába volt ágyazva. Különös, buta és ostoba remény volt, és jelen helyzetben tökéletesen helyénvalónak tűnt.
- Mi volt az Arc utolsó küldetése?
- A mélyűrbe vitt minket. Azt beszélték, hogy talált egy újabb ősi kaput, ami valami romokhoz vezetett.
- Valami romokhoz.
- Romokhoz, amik jelenleg Gurista fennhatóság alatt állnak, uram - mondta Parien. - Úgy gondolom, az volt a célja, hogy megszabadítsa őket értékeiktől.
- Feltételezi, hogy ismeri a gondolataimat?
- Kétlem, hogy erre bárki is képes lenne, uram - mondta Parien, ám egyből meg is bánta szavait. Ez egy sértés volt, amit csupán gyenge hangja és esdeklő hanghordozása miatt fogadott a kapszulás látszólagos nyugalommal.
A férfi közelebb lépett és kissé előre hajolt, olyan arccal figyelve Parient, mintha nehézkes felfogású diák lenne. - Tudja, miért van itt?
- Az Arc felrobbant, uram. Darabokra szakadtunk.
- Ez történt, igen. De nem emiatt van itt, ezen a helyen és időben.
- Uram?
A kapszulás tökéletesen nyugodt hangon beszélt. - Én fizetem a kezelését, mert van néhány kérdés, amire választ akarok kapni. Ha kielégítő információkat kapok, akkor hamarosan kieresztik innen, hogy találkozhasson családjával, barátaival és a többi túlélőtársával. Ha nem, akkor ez, - ekkor az újrahidratálóra mutatott, melynek számtalan csöve Parien olyan részeihez csatlakozott, amire gondolni sem akart, - ez valami mást fog a szervezetébe pumpálni, amitől kialszik, mint egy gyertya. Senki nem fog kérdezgetni. Senki nem fog ujjal mutogatni. A pénz, amit ennek az eszköznek a működtetésébe ölök egyszerűen valami másra lesz felhasználva. Maga két órányi pluszmunkát fog okozni valakinek, ezután kitörlődik ebből a világból. Ne okozzon csalódást.
Parien nagyot nyelt. A torka még mindig szúrt, ám most már örült az érzésnek, mert emlékeztette rá, hogy egyelőre életben van.
- Mit akar tőlem, uram? - kérdezte.
- Épp a Gurista flotta szétszedése közepén jártam, és már be is céloztam a bázisukat, amikor a fegyvereim úgy döntöttek, hogy nem töltődnek újra. Egyik sem. És ha ez még nem lett volna elég, a drónjaim ugyanezt a pillanatot választották arra, hogy szabad akaratot szereztek, és kilőttek, hogy a kis hajókkal egyesével járjanak egy rövid, öngyilkos balettet. Ott ültem, körülvéve a mérgező fullánkú Gurista legyekkel és tétlenül kellett néznem, ahogy kiszívják belőlem az életet.
Silat elkezdett fel-alá sétálni a szobában.
- Amikor egy dolog elromlik, Parien, minden más is elromlik. Ezt odakinn tanultam meg. A fegyverek nem töltenek újra, rendben. Mi lesz a következő? Ó, hát a drónok! - Felemelte kezét, csupasz arcára gúnyos meglepettség ült ki. - Vajon mi lesz a következő? Nem számít, most már tuti biztos, hogy minden rendben lesz. Hohó, álljunk csak meg! Ez meg mi? - Silat leeresztette kezét és Parienre nézett. - Szeretné kitalálni, hogy mi ment tönkre ez után?
Parien becsukta a szemeit és hátra dőlt a hűvös, puha párnáira, amíg el nem süllyedt bennük. - A mentőkabinok.
- A mentőkabinok - ismételte utána Silat, mintha hirtelen mindketten megvilágosodtak volna. - Nem az én saját kapszulám, Parien, nem azonnal, bár néhány, rám neheztelő ember később arról a két rendszerről is gondoskodott. Hanem a hajón lévőkéi, - azé a hatezer emberé, akik magával dolgoztak, Parien, - azok a kabinok még addig sem húzták ki. Tudja, hogy mennyi idejük volt, Parien?
A férfi még mindig a párnái közt hevert és nem szólt semmit. A plafont bámulta, a kapszulást csak szeme sarkából látta. A semmi azon halvány szélén látta, ahogy Silat felemeli a kezét és megnyom valamit az adattábláján.
A torka égni kezdett. Majd a gyomra, a belei, az erek, a végtagjai és az arca is. Köhögni és rángatózni kezdett, levegőért kapkodott, miközben próbált megszabadulni a fájdalomtól. Olyan érzés volt, mintha folyékony higany árasztotta volna el a testét. Próbálta kitépni a testéből kiálló csöveket, de vagy túl gyenge volt hozzá, vagy túl erősen csatlakoztak hozzá. - Bármi is lesz a vége, - hallotta Silat hangját átszűrődni fájdalmán, - sokkal könnyebben végzünk, ha követi az utasításaimat. Most pedig válaszoljon a kérdésemre.
Az égő érzés valamivel alábbhagyott. Parien ismét levegőhöz jutott. - Azt hallottam... - mondta, - azt hallottam, hogy elég sok kabin azonnal megsemmisült. A hajó felrobbanásakor kilövődtek, azonban a szokásos menekülés helyett több is szétesett. Nem a félreesők, amiben a nem létfontosságú rendszerek kezelését végző emberek és családjaik voltak, azok biztonságosan kimenekültek. Hanem a peremen, a magnál lévők, amiknek csak néhány másodperce van eltűnni, mielőtt a hajó a szó szoros értelmében darabjaira hullik.
- Azok, ahol maga dolgozik - mondta Silat.
- Azok, ahol én dolgozom.
- A maga kabinja épen maradt - tette hozzá Silat. - És még néhány más emberé is. De több száz, a hajó magjában dolgozó ember vesztette aznap életét.
Parien, aki még mindig arra várt, hogy az égető méreg kiürüljön a véréből, nem kérdezte Silatot, hogy miért törődik a legénysége sorsával.
- Jön a következő kérdés, és higgye el, erre jobb, ha őszinte választ ad - mondta Silat. - Mit tett maga, amivel ezt előidézte?
- Én... én... - kezdte Parien. Egy pillanatra elhallgatott. - Feltehetek én is egy kérdést, uram? Segítene, hogy megválaszoljam a magáét.
- Tegye.
- Mégis mi oka lenne azt hinni, hogy bármi közöm volt ennek a borzalmas esetnek a bekövetkeztéhez?
Silat Parien ágyához lépett. Feje eltakarta a fényt, arca árnyékba burkolózott. - Az, hogy gyanakodtam. Átvizsgáltattam a naplóját, a magáét és mindenki másét is. Egy egész vagyont fizettem minden egyes, az Arc robbanását túlélő ember életéért, hogy szabotázs nyomait keresve kikérdezhessem őket, és végül, ahogy azt előre sejtettem, minden nyom magához vezetett. - Elővette ezüst tervezőjét, az igazság és fájdalom eszközét és felemelte. - Mert a Guristas lefizette magát, féreg.
Parien szóhoz sem tudott jutni, először a döbbenettől, majd a fájdalomtól.
***
- Letiltottam az újratöltési folyamatokat.
Parien kezdett magához térni. Még mindig csillagokat látott, a szoba pedig lassan forgott előtte, mint egy sötét, szürke hold. Egész biztos volt benne, hogy összecsinálta magát az egyik fájdalomroham közepette, teste azonban túl kába volt hozzá, hogy érezze, és nem merte leellenőrizni; nehogy megtalálja a nedves foltot a puha, fehér lepedőn, vagy rosszabb esetben hogy a testéből kiálló csövek egyikét lentre is csatlakoztatták, és az gondoskodott a problémáról.
Megismételte, mintha a további fájdalom ellen lenne varázsige. - Én tiltottam le az újratöltési folyamatokat. Elég gyakran dolgoztam a fegyverrészlegben ahhoz, hogy tudjam, hogy működik, és ha van hozzáférése az embernek, nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy felülírjuk őket.
- Hogyan szerzett hozzáférést? - kérdezte nyugodt hangon Silat.
- Az egyik társam adatkulcsát használtam. A drónok vezérléséhez helyezték át, én pedig azt mondtam neki, hogy ellenőriznem kell a lövedékek épségét.
- És a tiltás?
- Elég könnyű, ha jó az időzítés - mondta Parien. - Ha tudjuk, hogy melyik lövedékek kerülnek ki utoljára és be elsőre, akkor elég ezt a kettőt elrontani. Intézzük el, hogy az utolsó kilőtt töltényből maradjon valami a csőben, ami nem tisztul ki és az első újratöltött töltény pedig akadjon fenn rajta. - Parien nagy levegőt vett. - És mielőtt megkérdezi, a drónok még egyszerűbbek.
Silat egy ideig a férfit bámulta. A szobában zümmögő gépek halk, lüktető hátteret biztosítottak, mintha titokban egy szív dobogna.
Végül megszólalt a kapszulás. - Nem maradt túl sok kielemezhető dolog a roncsból, sem pedig a kapszulámba érkező rögzített jelekből. Némi anomália, de anomáliák mindig vannak és több ezer lehetséges magyarázatot lehet ezekből kitalálni.
Megkerülte az ágyat, felemelte az adattáblát. - Ez mindent elmond, amit csak lehet, de nem mindent, amit tudni akarok. A hajó nem hajó; csupán hihetetlenül bonyolult tevékenységek sora, melyek állandóan mozgásban vannak. Sokkal inkább egy élőlény, mint gépezet. Vannak beépített védelmek és további biztosítékok, de azok sem védhetnek örökké. Ha valaki, aki elég leleményes és éles elméjű, közbelép - márpedig maga az volt, bár ennek eredményeképp ezreket gyilkolt meg - mondta mindenféle gyűlölet nélkül Silat; hangjából sokkal inkább fáradt elkeseredés hangzott, mintha egy olyan, nagyreményű diákhoz beszélne, aki ismét csalódást okozott neki. - Ha valakinek sikerül ilyesmit véghezvinnie, az azért van, mert őszintén eltökélte magát a feladat mellett. Olyan tisztánlátással kellett rendelkeznie, mint azoknak, akik számára feladatuk életcéllá vált. Ilyenkor általában életek forognak kockán.
Silat Parienre nézett, olyan szemekkel, amik több halált láttak már, mint Parien valaha is fog. - Már elmondta, hogyan tette. Most azt mondja meg, miért? - kérdezte valami oknál fogva.
- Drogok - mondta Parien. - Függő voltam.
Silat felemelte az ezüst eszközt, majd tétovázott. - Tudja, hogy mit fog ez okozni.
Parien tekintetét nem vette le a kapszulásról. - Drogok miatt.
Silat úgy tett, mintha megnyomna valamit az adattáblán, majd ismét tétovázott, felsóhajtott és leült a Parien ágya mellett lévő székre. - Ha drogos lett volna, nem jutott volna fel a hajómra. A drogok is részei annak az alkalmassági vizsgálatnak, amit elvégzek, mielőtt leszerződtetek valakit, és ugyanez a szűrés többször is megismétlődik a szolgálat ideje alatt. Tudom, hogy vannak pilóták, akik nem törődnek ilyenekkel, én azonban tisztán tartom a hajómat. Ha a Guristasnak valahogy sikerült befolyásolnia a tetteit, akár azzal, hogy nyitva tartották az utánpótlási útvonalat, akár egy drogtartozás visszafizetésével, az azt jelentené, hogy még mindig aktív használó lenne. És az én hajómon, az én parancsnokságom alatt jobb visszatartani, mert egy drogos még csak pisálni sem pisálhat anélkül, hogy az eredményt a szűrőcsapat szét ne cincálná. Érti, amit mondok?
Parien nem szólt semmit.
- Ért engem, beosztott? - kérdezte ismét Silat, immár dühösebb hangon.
- Ja. Igen, értem.
- Szóval a drogoknak az egészhez semmi köze. Ennek ellenére tudom, hogy a Guristas is benne van a dologban, mert vannak olyan felvételeim, amik szerint maga jóval az összecsapás előtt kapcsolatba lépett velük. Ez nagy hiba volt a maga részéről. Bármit is intézett velük, azt rendkívüli módon sikerült titokban tartania, kivéve ezt az egy üzenetet. Még az ezután tőlük kapott jutalma is észrevehetetlen volt és csak a leghalványabb kapcsolatot lehetett köztük és a maga pénzügyei között találni. Maga biztosan észe vette volna amikor kamattájékoztatók kezdtek volna érkezni arról a vagyonról, ami fölött rendelkezik, azonban soha senki más nem tudta volna, hol keresse ezeket. Ha nem kifejezetten valami ilyesmi után kutattam volna, én sem bukkantam volna rá.
Parien nem pislogott, továbbra is Silatot nézte. - Tudja, ki küldte? - kérdezte. - Hogy a Guristas szervezeten belül kicsoda?
- Tudja, ez az utolsó furcsaság - mondta szúrós lelkesedéssel Silat. - Nem a Guristas katonai szekciójából érkezett. A bányász műveletektől jött. A kolónistáktól.
Parien továbbra sem pislogott, csak tátott szájjal bámult kínzójára.
- Ennyi információm van csak - mondta Silat, figyelembe se véve betege döbbent reakcióját. - Most már az ellenségnek dolgozik, én azonban elég rendesen megcsonkultam.
Ismét előre hajolt és suttogva folytatta. - Van egy pont, amikor az agy tudja, hogy hamarosan meghal. Minden felvillan a szemünk előtt, mintha egy álmot látnánk szupergyorsan lepörögni a szemünk előtt, minden eddigi tapasztalatunk azzal a remegő érzéssel fűszerezve, amit tudatalattink okád elő: hogy ez az utolsó, ez a befejezés, ez a végső vetítés a végtelen semmi előtt. Már többször klónoztak, mint ahányszor vissza tudok rá emlékezni, és ez az a része az eljárásnak, amihez eddigi életeim alatt nem sikerült hozzászoknom. Úgyhogy gyerünk, ki vele, nekem is és a több száz hajón lévőnek is; itt van ezzel a gyapjúgombolyag titkával, apró élete, mely könnyű, mint a porszem, egy villanással véget ér és mindezek ellenére nem hajlandó kibogolyodni.
Hátra dőlt, egy pillanatnyi szünetet tartott. - Tudnom kell, Parien. Valamit rejteget üveges, bevérzett szemei mögött, én pedig azt akarom, hogy tűnjön fel. Ha nem kapom meg ezt, akkor még a békés halált sem kapja meg tőlem.
Parien végiggondolta az egészet. Lenézett a csövekre amik a mellette álló gépből tekeredtek elő és a lepedője alá vezettek. Szétnézett a fehér szobában, ahol tartották, még a fehér párnát is, amin pihent. Csodálkozva visszatekintett Silatra. - Én tényleg egy senki vagyok magának, igaz? Semmivel sem több, mint azok az emberek, akik meghaltak. Csak ez az egy titok érdekli. Fogadok, hogy amit erre a komédiára költött, egy évig etethetne egy egész családot.
- Ez az utolsó esélye - mondta Silat. Már nem is fáradt azzal, hogy megemelje a távirányítót.
Parien rábámult. Majd mély levegőt vett és megszólalt. - A legénységében voltam aznap, amikor rálelt az első ősi kapura. Egy Gurista bányászkolóniához vezetett, amit az ő haderejük védett. Megsemmisítettük azokat a hajókat, és senki, aki nem jutott mentőkabinba, nem számított. Kalózok voltak, gondoltuk, akik nem érdemelnek ennél többet.
- Ezután a kolónia felé fordultunk. Elég lett volna lebénítani a tornyokat. Komolyan. És megsemmisíteni a létesítmény hátsó részében lévő katonai lerakatot, mert az volt az egyetlen hely, ahol veszélyt jelentő eszközök voltak. A hely többi részén csupán a dolgukat végző emberek voltak. Maga azonban becélzott minden egyes épületet és lőtt a hibridekkel, és felrobbantotta a kolóniákkal a lakóikkal együtt, akiknek nem volt mentőkabinja, és senkinek még csak esélye sem volt magával szemben. Láttam az egészet a hajó magjából; én és mindenki más, akinek az újratöltés és a drónvezérlés volt a feladata, és mikor az Isten pörölye lecsapott, mi is pont olyan hibásak voltunk, mint maga.
- Akkor valami elszakadt bennem. Egy gát, amit építettem magamban, leomlott. Akkor már elég régóta szolgáltam a hajón és semmi különös nem volt ebben az útban. Csupán találtunk egy jó helyet, elpusztítottuk az ellenállókat, eltöröltünk mindent a pilótánk szeszélyének megfelelően, felkaptuk a zsákmányt és elhúztunk. Mi betöltünk, maga célra zár. Bármi is van a képernyőn, az a maga útjában áll. Még egy munkásokkal és családokkal teli kolónia is, aminek egyetlen balszerencséje az, hogy a rossz oldalon áll. A véletlen miatt szűnnek meg létezni. Csak mert egy hallhatatlan és követői szemei elé kerültek, máris nem érdemlik meg, hogy tovább éljenek. Mindezek az életek, amik csak halálra és elpusztításra érdemesek.
Parien megállt, nyelt egyet. A szövet szálaiból jövő folyadék benedvesítette a torkát. Csend volt a szobában, csak a gépek dübögő szívdobbanása hallatszott.
Folytatta. - Meg akartam ezért ölni magát, Silat. De maga csak egy ember, és nem gondoltam, hogy valaha is elérek odáig. Ha lenne most elég erőm és bátorságom, itt helyben megfojtanám magát.
- De még ha üldözni is kezdeném magát, azt megbosszulná. Az egész családom, bármilyen messze is vannak most, és minden barátom is, mind meghalnának.
- És különben is... maga csak az őrült fa legteteje. Maga olyan, mint egy kisgyerek a játékával. Még abban sem vagyok biztos, hogy minden része odabenn van. Minden magához hasonló egy ijesztő titok, akit nem szeretnek. Remélem, ezzel tisztában van.
- De azok, akik kiszolgálják magát, akik mindent működtetnek és utána isznak egyet, majd a pusztítással hetvenkednek; a legénység, akikkel dolgoztam, akiknek az ég egy adta világon semmi haszna nem származott a dologból és mégis megtették, és lehetővé tették, hogy ilyen őrült dolgokat tegyen meg, ők voltak a valódi bűnösök. Nekik kellett meghalniuk.
Silat csendesen ült. - Tudja, hogy sok társának semmi köze nem volt a támadáshoz, sem annak előkészítésében.
Parien becsukta szemeit, nagyot lélegzett majd úgy folytatta, mintha nem lett volna közbeszólás. - Mikor visszaértünk arról a küldetésről, úgy éreztem magam, mint egy szellem. Beszéltem pár emberrel, akikről tudtam, hogy vannak bűnöző kapcsolataik és megkértem őket, hogy küldjenek el egy üzenetet valaki olyannak a Guristán belül, aki ismerte az akkor elpusztított kolóniát és aki továbbíthatta azokat az ostoba üres szavakat, amiket írtam nekik.
- Egy bocsánatkérés volt, Silat. Küldtem nekik egy rövid üzenetet, amiben közöltem, hogy ki vagyok és kinek dolgozom, és elmondtam, hogy sajnálom. Nem adtam nekik más információt, sem a számláimról, sem a hajó mozgásáról, sem semmi másról. Biztosan lenyomoztak és a pénz, amit fizettek, magáért beszélt, de nem értük tettem, sem semmi olyanért, amit fel tudtak volna ajánlani. Végül, ami az Arc utolsó útján történt, - és nekem is a halottak között kellett volna lennem, de gondolom az én kabinom nem esett szét, - az egyszerűen csak én voltam, próbálva javítani a világon.
Silat csak ült és a férfit nézte. - Szóval maga szabotálta a kabinokat és pusztulásba vezette a hajót.
Parien bólintott.
Silat felkelt. - Meg akartam ölni magát, de ezt én már nem tehetem meg. Megjegyezném, hogy ha tényleg javítani akart volna a világon, akkor biztosította volna, hogy maga is meghal az ütközetben. A tény, hogy nem halt meg, vagy jelent valamit, vagy nem. Talán bosszúálló Istent akart játszani. Talán egyszerűen csak tudni akarta, milyen érzés a hallhatatlanok közé tartozni. Nem vagyok rá kíváncsi.
Parien hátra dőlt a párnába. - Csak fejezze be - mondta.
A kapszulás nem törődött vele. - Mivel maga vette fel a bíró, esküdtszék és végrehajtó szerepét a Guristas részéről, úgy tisztességes, hogy azok ítélkezzenek a maga sorsa felett, akik tettei következtében vesztették el saját szeretteiket. - Kihúzta az ezüst adattáblát és beütött egy üzenetet, majd folytatta. - Nos véget ér az itt-tartózkodása. Javaslom, hogy kezdje kiszedni azokat a csöveket. Fájdalmas lesz, de még mindig jobb, mint ami tétovázás esetén várna magára.
- Micsoda? - kérdezte Parien.
- Nem közösködöm sokat a maga fajtájával, de úgy tudom, hogy az űrhajók legénysége kemény legényekből áll. Épp most küldtem el beszélgetésünk lényegét az egyik legénységi vezetőnek. A küldetések alatt sem vesztegeti az idejét, úgyhogy szerintem máris gyűjti az embereit.
Silas visszatette az adattáblát a zsebébe és az ajtó felé indult. Távozás előtt még visszafordult Parien felé és elmosolyodott. - Az oltárszolgák közelednek, te kis pusztító Isten - mondta. - Ideje lenne menekülni.
Az eredeti mű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése