Scars

Sebek

- Semmi baj. Jöjjön, adja a kezét. Nagyon jó. Segítek felkelni.

A világ még mindig furán forgott körülötte. Olaer látása túl zavaros volt ahhoz, hogy felismerje környezetét. Ezekben az órákban a kolónia fényeit eltompították, hogy megnyugtassák a lakókat. Nem működött valami jól.

Valaki felsegítette és a válla köré tette a kezeit. - Állva tud maradni? - kérdezte az ember. Fiatalos hangja volt.

Olaer, akiről ezt már nem lehetett elmondani, bólintott és megvetette lábait. Érezte, ahogy a kéz óvatosan elereszti.

- Köszönöm - mondta. Kicsit dülöngélt, de állva maradt. - Mi a neve?

- Yane - mondta a fiatal hang.

Olaer oldalra fordult és próbálta megerőltetni a szemét. Oltalmazója, hozzá hasonlóan egy thukker volt. Nem emlékezett, hogy látta volna a férfit az űrkolónián, de ez egyáltalán nem volt szokatlan. Ők utazó nép voltak.

A Nagy Vadvidéken voltak, a Thukker Törzs hazájában és jelenleg azon starkmaniroké és nefantaroké is, akik az ammatarok elől menekültek, vagy alóluk szabadultak fel és a Minmatar Köztársaság területére való bebocsátásra várakoztak.

Időközben a menekültek ezen a helyen várakoztak, amit Olaer az otthonának hívott, és amikor épp nem volt semmi dolguk, kerestek valamit, amivel hasznossá tehetik magukat. Hárman voltak, és nem örültek annak, amit Olaer el kellett, hogy mondjon.

Tett egy lépést, megbotlott és majdnem elesett. Yane karjai ismét megragadták a vállát és finoman felemelték.

- Jól van, - mondta Yane, - ebből elég. A közelben lakik?

- A nevem… a nevem Olaer - válaszolta. Fontosnak érezte, hogy kijelentse.

- Nos, Olaer? Hol lakik?

- Nem annyira közel - mondta Olaer. Túl messze sem volt, jelenlegi állapotában azonban kételkedett benne, hogy segítség nélkül akár az utcán is át tudott volna kelni, nem hogy haza anélkül, hogy a kimerültségtől össze ne roskadt volna. Nem akarta, hogy bárki is hazavigye. Annyira még nem volt öreg.

- Akkor hozzám megyünk, hogy kipihenhesse magát - mondta Yane. - Ott lakok. - Egy, az utca túloldalán lévő ablakra mutatott. - Mázli, hogy meghallottam a dulakodást. Errefele nem nagyon segítenek egymásnak az emberek.

- Nem, nem nagyon - mondta sajnálkozva Olaer.

***

- Szóval mi történt? - kérdezte Yane.

Olaer óvatosan megdörzsölte az oldalát és finoman kinyújtóztatta a lábát. A lakás egyetlen székében ült. Az adrenalin löket felszívódott és átadta helyét az összevert testéből áradó fájdalomnak.

- Megmondtam nekik, kicsodák - mondta Olaer.

Körbe nézett. A sötét lakás elég egyszerű volt. Egyetlen szobából állt, amit egy plafonnál lévő égő világított meg, válaszfalak és bármilyen kikapcsolódást nyújtó eszköz nélkül, kivéve egy halom fémes kinézetű kockát az egyik sarokban. Az alatta lévő széken kívül volt még egy asztal, ami ugyanabból a fémötvözetből készült, mint minden más is a kolónián, azon pedig egy régebbi típusú adatmegjelenítő, ami olvasáson és érintőképernyős jegyzetelésen kívül nem sok mindenre volt használható. Nem sok olyan tárgy, amiből akár jó, akár rossz személyiségre lehetett volna következtetni. A férfi azonban megmentette.

- És kik voltak? - kérdezte Yane. Fiatal volt, valószínűleg késő húszas éveiben és nagyon erősnek tűnt. Testtartása alapján nehéz vértezet viseléséhez volt szokva.

Olaer úgy döntött, hogy megkockáztatja. - Árulók. Árulók és piócák.

Yane felvonta a szemöldökét. - Ezt mondta nekik? - kérdezte széles mosollyal. - Nem csoda, hogy összeverték.

Olaer legyintett. - Nem, nem. Legalábbis nem ezekkel a szavakkal. Hangoskodtak, kellemetlenkedtek, én pedig az esti sétámat tettem éppen a friss levegőn. Olyan idegesítő volt a viselkedésük, hogy rájuk szóltam, hogy jobban tennék, ha tisztességesen dolgoznának, semmint hogy felverik a kolónia lakóit. Úgyhogy átjöttek az utcán és, nos, egy pillanatra megbántam, hogy az öreg szám így utoljára elszólta magát.

- Miért árulók? - kérdezte Yane.

- Thukkerek, akik a Köztársasági földre mennek. Letelepedni, - köpte a szót, - és valami stabilitást találni, bármit is jelentsen az a thukker fejekben. A starkie-knek és nefeknek, belátom, nem volt túl sok választása, kénytelenek voltak idejönni, még ha örülnék is neki, ha elég sokat megtartottak volna elnyomott, rabszolga gyökereikből ahhoz, hogy besegítsenek a mi dolgainkba. De nem tudom tolerálni azokat a thukkereket, akik nem akarnak azok lenni. Remélem, nem sértettem meg magát, ha esetleg szintén költözködne - mondta, majd hátra dőlt a székében és óvatosan dörzsölgetni kezdte a kezét. - Ma estére már megkaptam a magam összeverés-adagját.

Yane elvigyorodott. - Semmi gond. Ez nem nagy otthon, mint ahogy maga is láthatja. Egy thukker hajó legénységéhez tartozom, időm legjavát az űrben töltöm. Nem tervezek sehol letelepedni. Különben is, - tette hozzá, - én is szemmel tartottam az új fiúkat, és nem tetszenek. A legkevésbé sem.

- Egyet értek - mondta megkönnyebbülten az öregember. - És én általában kedvelem az embereket. Nem okolom ezeket a fickókat azért, amik, vagy amit tettek, és senkitől nem vonnám meg a második lehetőséget. De valamit tenniük kell vele. Nem elég csak elmenekülni és arra várni, hogy valaki más majd megoldja a problémáikat.

- Régen, úgy emlékszem, ez még nem így volt - mondta Yane.

- Igaza van, nem így volt. Az emberek tudták, hogy kik ők és hogy mire képesek, és még a törzs legostobább tökfejének is volt annyi esze, hogy valódi férfiként viselkedjen, és elég ereje, hogy dühöngés nélkül elfogadja a kritikát.

- A Köztársaságba költözött thukkerek elpuhultak - mondta Yane, Olaer pedig nem volt benne biztos, melyikük visszhangozta a másik gondolatát. - A nefanatok vagy arrogánsak, vagy seggnyalók, a starkmanirok pedig csak... nos, egyszerűen csak ostobák. Próbál az ember beszélni velük, de a szemükben csak a saját tükörképét látja, ahogy bámul vissza rá.

- És nem szeretek így beszélni az emberekről, - mondta az öreg, és komor pillantást vetett Yane felé, akiben volt elég illendőség, hogy félre nézzen, - de néha lehet általánosítani. Ezek a szerencsétlenek nem illeszkedtek be rendesen a társadalomba. És lehetne annyi eszük, hogy tartsák csukva a szájukat, a kezeiket pedig a zsebükben amíg el nem sajátítják az új szabályokat. A múltjuknak megerősíteni kellene őket, nem pedig lekötni vagy elfedni.

Yane bólintott. - Tudta, hogy az amarrok, bár tiltják a teljes test klónozását, engedik az újranövesztést? Ez gyengesék. Az az Aritcio fickó, akit felvágtak, ismét játékban van, újra fess és fiatal. Úgy kellett volna hagyniuk, amilyenné a végére vált. Szétmarcangolva. Hagy erősítse meg. Nem kellett volna így újraépíteniük.

- Úgy gondolja, hogy akkor is olyan lenne, mint most? - kérdezte Olaer.

- Szerintem saját magához és másokhoz is őszinte lenne. És olyan ábrázatot mutatna, amitől az emberek tartanának. A sebeknek nem lehet nemet mondani.

A hangjában volt valami, ami jelzett Olaer agyában, de egyelőre nem foglalkozott vele. Körbe nézett. - Egy tipikus thukker lakás - mondta. - Azt látom, hogy magának nem okoz gondot nemet mondani. Mik azok a fém dolgok a sarokban?

Yane felnevetett. - Nem vagyok itt túl sokat, azok pedig súlyok. Mágnesesek, vagy valami olyasmi, és így össze lehet őket tenni meg szét lehet szedni. - Be is mutatta, felemelt két fém kockát és egymáshoz közelítette őket. Zengve összeugrottak. Yane elengedte őket az egyik kezével, a két elem pedig merőlegesen ott maradt. Ismét megfogta őket két kézzel, kissé elcsavarta a tömböket, mire szétváltak.

- Egyszerű, érthető és világos - mondta Olaer.

- Pokoli egyszerű - mondta Yane. - Amikor itt vagyok, annyit súlyzózom, amennyit csak tudok, gyakran olyan hosszan, hogy már egy tollat sem tudok felemelni.

- Ezek szerint ír is?

- Miután a kezeim már nem remegnek, igen - mondta szégyenlős mosollyal Yane. Az asztalhoz lépett, felemelte a tollat és az adatrögzítőt majd lassan sétálni kezdett a szobában, céltalanul firkálgatva a felületén. - Nem szeretem, ha csak porosodik, és szeretek közben sétálni.

- Sokat ír? - kérdezte Olaer. A kérdés fontosnak tűnt, bár nem tudta volna megmondani, miért.

- Ami azt illeti, igen. Szinte bármiről. És egyébként egyezik a véleményünk az emigránsokról - tette hozzá. - Nem akarok sértő lenni olyankor, amikor velük beszélek, és a legkevésbé sem gyűlölöm saját népem. De úgy gondolom, egyezik a véleményünk. Ugyanazon cél felé közeledünk, talán csak más irányból.

Olaer a férfit nézte a tollal a kezében.

- Mit néz? - kérdezte Yane. Megállt a súlyok mellett.

- A súlyok természetesnek tűnnek itt, mert illenek magához. A toll nagyon kilóg abból az erőteljes képből, amit maga sugároz. Ha egy bolond ember lennék, aki nem törődik a környezetével és a körülötte lévő emberekkel, - mint ahogy véleményem szerint az újonnan érkezettek egy része, bár a legkevésbé sem mind, - különösnek találnám a tényt, hogy valaki, aki egyértelműen az erejének él, és ezt a fajta képet sugározza magáról, egyáltalán ír.

Felállt. Örült, hogy lábai nem panaszkodnak, és Yane felé lépett. - De nem találom különösnek. Mert maga ennek épp az ellentéte. Maga egy gondolkodó ember, erős külsővel és férfias kisugárzással. Miért?

Yane egy hosszú, különös pillantást vetett rá. Visszalépett az íróasztalhoz, eltette az adatrögzítőt, majd a szék hátuljára tette a kezét, háttal Olaernek. Nagyot sóhajtott.

- A családom utazott - mondta. - Néha üzlet miatt, máskor hogy elkerüljék a bajt. Az egyik ilyen út során épp menekültünk és csak egy sötét kolóniában találtunk menedékre, ami rossz emberekről gondoskodott. Nehéz idők voltak és kénytelenek voltunk ott maradni, attól függetlenül, hogy ki más járt még azon a helyen. Tudja, mennyit számít egy gyereknek a politika, amikor idegen helyen van? Semennyit.

Megfordult, szembe nézett Olaerrel és tettetett erővel folytatta. - És megismertem egy amarr lányt. A saját hittérítő családjával volt ott. Tíz évesek voltunk. Ostoba gyerekszerelem.

Vakon előre nyúlt, felemelte a tollat az adatrögzítőről és lándzsa módjára maga elé tartotta. - Azután rájöttek a szüleim. Ők és mindenki más is. Mint ahogy azt mondtam, ezek igen sötét idők voltak.

Olaer szája kiszáradt. - Mit tettek magával?

- Mutatok magának valamit, amit eddig nem sokan láttak - mondta Yane olyan hangon, mintha legalább annyira magához beszélt volna, mint a szobában bárki máshoz.

Levette a pólóját és megfordult. A fény visszaverődött az elpusztult bőrről. A sebek olyan mélyen futottak, mintha egészen a csontig hatoltak volna. A ragyogó Olaert egy lángoló völgyben húzódó gerincre emlékeztették; vonalakra a nap szemén, a fényesnél is fényesebbre.

- Mi történt magával? - suttogta.

- Újjáépítettek. Thukker módon.

Olaer a falnak támaszkodott. Egy ideig csend telepedett a szobára, az öregember a kinti éjszaka csendes zajaira fülelt, mintha csak magát próbálta volna emlékeztetni, hogy a civilizáció még mindig létezett.

- Mit ír? - kérdezte végül.

Yane bólintott, mintha az öregember igazolt volna valamit. - Amit kell, hogy kiszabaduljak a fejemből - válaszolta.

Olaer mély levegőt vett, egy pillanatra elgondolkodott majd a súlyok felé baktatott. Ujját végighúzta az egyik tömbön. Hideg volt, a felületén lévő karcolások és elszíneződések rendszeres használatról tanúskodtak. - Amikor éppen nem védtelen embereket ment a tömeg figyelme elől.

Yane szeme összeszűkölt. - Igen.

- Gondolja, hogy sikerült már túltennie magát a múlton?

- Igen. - A szó ostorként csapott elő belőle.

- Megemlítette Aritciot. Nyilvánvalóan szemmel tartja őt.

- A politikát tartom szem előtt - mondta Yane.

- Mi az öt amarr ház neve?

- Ardishapur, Kor-Azor, nyilván Sarum, Tash-Murkon és Kador.

- Mi volt a neve Caldari Állam meggyilkolt parancsnokhelyettesének?

Yane mereven nézte a férfit.

Olaer bólintott és visszasántikált a székhez. A lábai nagyon kezdtek fájni. Leült és megmasszírozta a lábszárát.

- A figyelme eléggé egyirányú, fiatalember - mondta. - Mondhatni szűk. - Mély lélegzetet vett. - Nekem úgy hangzik, mintha nem teljesen engedte volna el.

A fény visszaverődött a fiatal férfi sebein. Olaer rájött, hogy nem tudta, mi történt a támadóival. Hallotta, hogy valaki közbelép, miközben verték és vesztette el öntudatát, és mikor felébredt, már mindannyian eltűntek. Úgy érezte, számítania kellene.

- Nem tudom, mire gondol, - mondta Yane halálosan nyugodt hangon, - de téved.

- Azt gondolom, hogy maga igen magányos - mondta Plaer. Felállt és Yane felé lépett. Felemelte a kezét, hogy a fiatalember vállára tegye, Yane azonban közbeszólt anélkül, hogy rá emelte volna a tekintetét. - Ne.

Olaer felsóhajtott és lassan, óvatosan elsétált, ki az ajtón és bele az éjszakába.


Az eredeti mű