And Sometimes the Fear

És néha a félelem

Lauder a halálára várt.

Sok évvel ezelőtt vett egy szemimplantátumot, több nagyobb módosítást végzett rajta, majd beépíttette. Így elképesztő depressziója ellenére is modultervező maradhatott. Saját tudatalattijának megtestesülésébe került, ahol hozzáférhetett emlékmintáihoz, és ami még fontosabb, menedékre lelt. Egészen addig a napig jól működött, amíg valami el nem romlott benne. A tudatalattijába vezető kapunk kívül semmi probléma nem volt vele, az azonban Lauder minden igyekezete ellenére zárva maradt.

A gyógyszerek soha nem működtek; úgy érezte, elnyomják érzékeit. A terápia is ki volt zárva; unalmasnak tartotta őket és végül mindig félbehagyta őket. Az implantátum egy mérnöki megoldás volt problémájára és hosszú ideig jó szolgálatot tett, szükségtelenné tette bármilyen másik kezelési módszer kidolgozását. Mikor megszűnt, a betegség bosszúszomjasan tért vissza és halvány reménysugarat sem látott a szabadulására, míg az gyilkos kezei közt tartotta.

És eljött az idő, - elvesztette munkáját, élni akarását és emberi méltóságát, és már csak mocsokban úszó lakásában élt egy űrállomáson, - amikor egy lázálomban ráébredt, hogy meg fog halni, és hogy ez nem történhet meg itt. Az olyan lenne, mintha beismerné, hogy egy rettegett úton járt egész életében, és hazugsággá válnának azon alkalmak, amikor győzködte magát, hogy minden rendben lesz, ha csak még egy napot át tudna vészelni. Ez lenne önmaga utolsó árulása, amit nem hagyhatott, hogy megtörténjék. Valami mást akart látni, valahol máshol akart lenni, és érezni, hogy valaki másként haldoklik.

Egy olyan hely kell, hogy legyen, ami feltölti, de nem erőlteti rá a boldogságot, mert jelen elmeállapotában hamisnak érezné. Egy félreeső hely, ahol soha nem találnak rá, ugyanakkor gyönyörű és változatlan, ahol kívülállóként nyugtathatná szemeit környezetén, anélkül, hogy bármit is tennie vagy méltányolnia kellene. Egy nem ember által alkotott helyen.

Felrémlettek a fejében aszteroida kolóniákról készített felmérések még azokból az időkből, amikor modulok továbbfejlesztésével foglalkozott. Az egyik különösen híres volt hatalmas barlangjairól és jó pénzért gravitációmentes barlangkirándulásokat is szerveztek. Az elmúlt időben azonban a jelentések szerint használaton kívül helyezték: a szokásos útvonalakon kívül esett, és az aszteroida túloldalán lévő kolónia sem volt valami csábító hely.

Tökéletes volt számára.

***

A kirándulásokon még mindig részt lehetett venni, és bár a ruhákat egy acélszállal rögzítették az előre kijelölt útvonalra, Lauder megfelelő eszközökkel felszerelkezve indult el. Letiltotta ruhájának távoli helymeghatározó és visszahívó rendszerét, és az egyik ételtartó rekeszbe olyan italt helyezett, ami a békés és végső álomba segíti.

Miután elintézte a ruhát, elbeszélgetett a túra vezetőjével, az eseményt pedig egy szép, két részletben fizetett kenőpénzzel egészítette ki. Az őr, aki úgy vélte, Lauder egy gazdag izgalomkereső volt, megígérte, hogy nem fogja megfigyelni és nem fog aggódni amiatt, hogy időben sikerül-e visszaérnie. Bár hozzátette azt is, hogy a nap hátra levő részében is ő marad a műszakban, hátha szüksége lenne valamilyen segítségre. Hozzátette, hogy voltak már mások is, akik egy kis plusz izgalomra vágytak a barlangászás közben, azonban a legtöbbjük azonnal visszafordult, ahogy letért a kitaposott útról.

- Hogyhogy? - kérdezte Lauder.

- A barlangok egy része instabil, és a súlytalanul lebegés a semmi közepén néha hatással van az emberekre.

- Az önfenntartásra való megfontolatlan hajlam - mondta Lauder, majd hozzátette: - Hiszen becsatolva, megfigyelés alatt, tökéletes biztonságban voltak.

- Gondolom igen - mondta az őr. - És néha a félelem.

- Mitől?

- Attól, amit odakinn találhatnak. - Az őr még hozzátette, hogy azok a barlangfelügyelők, akik a rendszer legmélyébe hatolnak általában nem jelentkeznek egy második útra, és néhányan úgy gondolják hogy egy egész természetes labirintus van odabenn.

Lauder megköszönte a figyelmeztetést, becsatolta magát és megindult az ismeretlen felé. A Mezőnek nevezett kiindulási terület koromsötét volt. Volt a ruháján világító berendezés, ami bevilágította volna az előtte lévő részeket, azonban nem nyúlt hozzá. Inkább a szemi implantátumának éjjellátó részét aktiválta.

A világ kivilágosodott. Lauder lecsatolta magát a falat díszítő kampókról és hamarosan szabadon lebegett a barlangban. Egy, a ruhába épített apró gyorsító segítségével egyre beljebb sodródott. Óriási hely volt, több percig kellett mennie, mire megpillantotta a szemközti fal első nyomait. Legnagyobb meglepetésére észrevett néhány kristálycsoportot, amik a fekete sziklát pöttyözték: úgy gondolta, a helyet rendesen kibányászták mielőtt csak úgy beeresztették volna a turistákat. A kristályok többsége zöldes színben pompázott, egy központi tüskével, ami messze kinyúlt az űrbe és több kisebb kristálydarabbal, melyek különböző szögekben álltak el tőle.

Az egyik csoport mintha körkörösen helyezkedett volna el egy kő körül, ami sötétebbnek tűnt környezeténél. Ahogy közelebb suhant hozzá egy nyílást vett észre, ami a barlang egy másik részéhez vezetett. Felgyorsított, becélozta a járatot és majdnem elvesztette az eszméletét, amikor teljes sebességgel a falnak ütközött.

***

Miután megszabadult az ütés hatásától, előre nyúlt és megtapogatta a sziklát, közben pedig azon töprengett, hogy miért látott itt korábban egy nyílást. Depresszióját néhány drága pillanatra félretéve megvizsgálta az egész falat; nem csak a közvetlen környezetét, hanem mindent, amit belátott. Úgy érezte, látott néhány másik bejáratot is, azonban egy szempillantás után eltűntek. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon nem az implantátuma döglődik-e. Remélte, hogy nem kezdte el a valódi világ helyett szellemi világát közvetíteni számára; csak mert a falba kívánt egy alagutat, attól elméjének még nem lenne szabad mutatnia is egyet.

Hagyta, hogy körbesodródjon. A kristályok felett lebegett és valami mást keresett. Azóta, hogy a belépett a Mezőre, úgy érezte, hogy jó úton halad, bármi legyen is az, és nem volt hajlandó elhinni, hogy útját és életét a bejáratnál kellett bevégeznie. Végül elért egy kristálytakarót, ami látszólag áthatolhatatlan sziklafalat fedett. Rájuk nézett és egy pillanatra a világ megváltozott, mintha elment volna a jel, és a kristályok mögött egy tátongó lyukat pillantott meg.

Fogalma sem volt, mi történhet a látásával, de a céltalanul lebegés és a kristály vég nélküli bámulása túl elviselhetetlen gondolatnak bizonyult. Hátra lökte magát, míg eléggé el nem távolodott a faltól, majd a ruhán lévő gyorsító segítségével megfordult és felgyorsítva magát becélozta a falat. Mire a közelébe ért, elég nagy sebességre tett szert, és az utolsó pillanatban megperdült, talpát a kristály felé fordította és teljes erejéből rátiport. Arra számított, hogy lepattan a falról, ehelyett átlyukasztotta azt. Kristályok törtek össze a gravitációmentes térbe és egy másik barlangba vezető nagy, sötét bejáratba estek.

Ez inkább hasonlított egy hosszú, hatalmas sikátorra, mint rendes barlangra. Felszínét éles, vörös kristályok tarkították, sztalagmitok és sztalaktitok alakultak ki benne még abból az időből, amikor az aszteroida egy jelentős gravitációval rendelkező bolygó része volt. Óvatosan átment a barlangon és közben arra gondolt, hogy ez a sötét folyosó, a széleivel, tüskéivel és vörösségével elég jól visszaadja azt az érzést, amit a depresszió visszaszivárgásakor érzett. És a lába is fájt.

A folyosó, amiben egy fregatt is kényelmesen elfért volna, még egy ideig folytatódott, időnként elfordult valamilyen irányba, de soha nem ért véget. Már kezdett azon töprengeni, hogy vajon örök időkre itt kell-e bolyongania, soha le nem térve az irányból, amikor a jobb oldalánál lévő falban egy nyílást pillantott meg, és afelé indult.

Egy akkora barlangba ért, mint amekkora a Mező is volt, tele méretes, értéktelen érceket tartalmazó szikladarabokkal. Elfáradt. Rengeteg történetet hallott már erről a helyről, ami kérlelhetetlenül vonzotta magához, és most itt volt egy sötét lyukban, ami semmivel sem volt jobb a halálra, mint a saját lakása. Körbenézett és elállt a lélegzete, amikor látta, hogy a járat, amin bejött, hangtalanul beomlik. Így nem volt más lehetősége, minthogy tovább menjen.

Az egyik kisebb sziklához lebegett, ami több emberes nagyságú volt. Nem volt vele semmi célja, talán csak hogy belerúgjon, azonban mikor közelebb ért hozzá, valami rossz érzés fogta el. Felkapcsolta ruhájának fényforrását és a kőre irányította. Amikor meglátta a vöröses csillanást, ráébredt, mit lát. A szokásos omber és pyrox erek közé arkonor, a világ egyik legértékesebb érce vegyült.

Hátra lépett és megcsodálta a látványt. Ebben az egyetlen sziklában elég arkonor érc volt ahhoz, hogy egy felszíni embert legvadabb álmainál is gazdagabbá tegyen. Ő azonban már eleget dolgozott kapszulásokkal ahhoz, hogy egy életre elege legyen belőle, így elfantáziált azon, hogy valaki más talál rá erre a barlangra, feldolgozza az érc egy részét, eladja és valahogyan boldogságra lel a gazdagságában. Ámulatba ejtette, hogy egy ilyen jellegtelen barlangban, ahol szomorúságon és siralmon kívül semmi mást nem érett, lehetett valami, ami megváltoztathatta egy ember életét.

Miután átgondolta, hogy megvizsgáljon-e további sziklákat, melyek közül néhány olyan magas volt, hogy alig látta a végüket, úgy döntött, hogy nem teszi és inkább óvatosan közéjük lebeg és egy másik kijáratot keres ebből a barlangból. Úgy gondolta, ennél több kell, hogy legyen itt.

Volt is. Talált egy vörös szélű alagutat, ami visszavezetett az eredeti hatalmas, vörös kristályokkal tarkított oldalú folyosóra, ezt a részt azonban, úgy érezte, korábban még nem soha nem látta. Olyan volt, mintha egy mellékfolyón utazott volna át és most visszatért volna a fő áramba, engedve, hogy vigye, amerre szeretné.

Egy villanás vonta magára a figyelmét és egy újabb oldalalagútba ment. Egy másik barlangba vezette, melynek mérete a korábbiakéval vetekedett és úgy nézett ki, mintha egy megfagyott bolygó telébe pottyant volna bele. Mindent jég borított, hatalmas, tiszta jégcsapok, amik egy óriás torkára váró pengék módjára álltak ki a falból minden irányban. Észrevette, hogy némelyikük kísértetiesen hasonlít az épületekhez; ugyanolyan hatalmas méretekkel rendelkeztek, mint a legutóbbi teremben látott sziklák, az itteni szerkezeteken azonban élesebbek voltak a szögek és tisztábbak a szegélyek. Megcsodálta őket, de még mindig nem érezte magát lenyűgözve. Ércnél és jégnél valami többet remélt, de nem tudta, mégis mit, és apró dühöt érzett magában, amiért ezt így gondolta. Persze, hogy aszteroidákat talál majd ezekben, és csak kevés más dolgot.

Már éppen folytatni akarta az utat, amikor eszébe jutott a villanás. Körbe tekintett és megpillantott valamit a távolban, a jég azonban annyira megtörte a képet, hogy nem igazán tudta megmondani, mi is lehet az. A fagyott pengéket kerülgetve közelebb lebegett, míg végül az utolsót megkerülve majdnem szívrohamot kapott, amikor egy óriási tűzgolyót látott meg, amint felé repül. Rémülten próbált arrébb szaladni az űr közepén, ám a lángok kialudtak, még mielőtt elérték volna a testét. Miután újra levegőhöz jutott, rájött, hogy a lángok egy hatalmas jégcsap mentén suhantak végig, és egy másodperccel az után, hogy leugrottak róla, elvesztették üzemanyagukat. Elgondolkodott azon, vajon a tűz a jégbe szorult oxigénből táplálkozott-e, és hogy a fagyott folyadék vajon tényleg víz volt-e, azonban több közeli villanás vonta el figyelmét gondolatairól. Több lángoszlopot is látott a közelben kígyózni, élő veszélyként hullámoztak a jégcsapok mentén.

Gondolkodás nélkül a tüzek felé vetette magát, próbálta elkapni őket, ahogy leugrottak a jégcsapok felszínéről. Tudta, hogy veszélyes és ostoba dolog, amit csinál, de egészen addig folytatta, amíg el nem számított egy ugrást és háttal egy csipkés jégcsapba nem csapódott, majdnem felnyársalva magát. Az ütközés után sikerült megfordulnia, azonban hallotta, vagy inkább érezte, ahogy remegés fut végig a testén, mely egyrészt olyan érzés volt, mintha a csontjai egymáson kopognának, másrészt mintha az űrruha apró darabokra szakadna. A gondolat, hogy egy ostoba baleset miatt mindent elveszít, óvatosságra késztette. Úgy döntött, hogy hátra hagyja a tüzeket és egy kijáratot keres. Továbbra is igyekezett figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy a kristályos szerkezetek egyre inkább épületekre hasonlítottak.

Nem tartott sokáig újra megtalálni a vörös és végtelen főfolyosót, bár addigra véletlenül letört néhány kristályt, és gyanította, hogy ehhez a barlanghoz is sikerült lezárnia a bejáratot. Gondolataiba mélyedve sodródott tovább, és majdnem elment egy újabb nyílás mellett. Átsuhant rajta, nem tudva, hogy mire számítson, és eleinte barlangot betöltő homályos ködön kívül nem is látott semmit. Kellett egy kis idő a szemeinek, hogy a környezethez igazodjanak, ám mikor rádöbbent, hogy mit lát, elállt a lélegzete. A kolosszális köd, amit látott, arany cytoserocin volt, a csillogását kék kristályok egészítették ki, amik pislákolni látszottak. Nem önmagában a gáz volt az, ami miatt megtorpant, hanem a tény, hogy jelen alakjában nagyon hasonlított azokhoz az emlékpalotákhoz, amiket régebben épített magának. Ahogy átalakult, először egy nyaralóházra hasonlított, majd egy faházra egy borongós mocsárban, egy kastélyra, melynek tornyai felnyúltak az üreg tetejéig, egy sor hegyfokra, melyen világítótornyok álltak, és így tovább.

Megállt a felhő előtt, melyet saját statikus mezeje tartott össze a barlangban. Ha lett volna gravitáció, most térdre esett volna. Ez nem csak a saját képzelete volt, ebben egészen biztos volt. A másik világból látott képeket, abból, amit ő készített. Ahogy egyre több barlangon kelt át, úgy egyre élesebben látta a dolgokat. Csodálattal tekintett a felhőre. Annyi mindent felejtett már el. Ez a rengeteg épület és a jelentésük, mind elveszett, a hibás implantátum és depressziójának szorító marka kitörölte őket emlékezetéből. Úgy érezte, menten elsírja magát.

Egy hosszú pihenő után, miközben próbálta összeszedni magát, megfordult és egy búcsúpillantás nélkül elhagyta a barlangot. Nem érdekelte, hogy az épületek tényleg ott voltak-e, vagy csak az implantátuma szórakozott vele. Kifele menet olyan erősen rúgott bele a vörös kristályba, ahogy csak tudott. Az egy csomó törmelékkel együtt meglazult és végleg elzárta ezt a barlangot.

A vörös folyosón lebegve folytatódott utazása. Olyan régóta volt itt, hogy úgy érezte, már soha nem ér véget az út, de nem bánta. Már nem. Volt itt valami, amire nem számított, bár nem értette, mi lehet az, sem pedig hogy vajon egy tényleg itt lévő dolgot keres, vagy csak kimerült elméjének egy termékét.

Gondolatai megtorpantak, amikor átlépett egy utolsó oldaljáraton és megpillantotta egész, érintetlen képzeletbeli világát: minden épület, amit valaha elképzelt, minden minta, amit felépített, minden egyes emlékpalota, mind egybe volt hordva ebbe a hatalmas barlangba, amibe belépett. Most már tényleg sírt, csendes könnyeket hullatott, melyek arca előtt lebegtek, mielőtt a ruha belsejéhez ragadtak volna, mert tudta, hogy elvesztette az eszét. Egyszerűen nem lehet itt.

A paloták teljes némaságban álltak, összezsúfolva, mint építőkockák a szőnyegpadlón. Időnként megcsillantak, néha olyan áttetszővé váltak, mint az előző barlangban a gázfelhő. Ahogy bámulta őket, úgy látta, mintha egy hullám szaladt volna át rajtuk, majd a szeme láttára szétporladtak. Leomlottak a falak, kirobbantak az ablakok, hatalmas porfelhők úsztak ki az összeomló épületekből és minden addig repedt, míg semmi más nem maradt előtte, csak a romok, kövek és törmelékek. Úgy kellett volna éreznie, mintha saját depressziójának megelevenedését látta volna dolgozni, gondolta, ám nem olyan volt; megtisztultnak, felfrissültnek érezte magát, maga sem igazán értette, hogy miért.

Lenézett a törmelékre, ami kilométerekre terült el körülötte és a gravitációnak valamilyen szelleme húzta le, és észrevette, hogy az megváltozik. A szürke cementből csillogó acél emelkedett; elgörbült drótok hullámoztak és tekeregtek, míg végül acélszállá nem váltak; és üvegdarabok olvadtak össze és folyósodtak el, újonnan született tárolókba ömlöttek hogy lencsékké és ablakokká váljanak.

A romokból emelkedtek ki ezek az alkatrészek és a szeme előtt gyűltek össze és kapcsolódtak egymáshoz, míg végül valami olyan ismerős dologgá álltak össze, amit először alig tudott felfogni.

Hajó modulokká.

Számolatlanul lebegtek a szeme előtt, lassan összeilleszkedtek, hogy még ismerősebb alakokat alkossanak. Teljes csendben nézte, ahogy az összes faj különböző formájú fregattjaiból több száz áll össze és sorakozik fel egymás mellett. Ezek közül néhány rombolás nélkül felrobbant, szétszerelte önmagát, alkatrészeik pedig átrendeződtek, hogy másikakkal együtt még nagyobb hajókat, cirkálókat alkossanak, csatacirkálókat, és még egy egész csatahajó is ott lebegett közepén, mint egy kő a folyóban, a kisebb hajók pedig körülötte keringtek.

Lauder az űrhajók felé lebegett, mostanra felfogta, milyen hatalmas méretűek is voltak ezek a barlangok, azonban abban a pillanatban, hogy nekiment volna az egyiknek, az lebontódott és utat adott neki, mintha egy víztócsa lenne. Arra számított, hogy mögötte újra összeállnak az alkatrészek, azonban mikor visszanézett, látta, hogy azok valami teljesen mássá állnak össze, egy olyan szerkezetté, amit nem ismert fel azonnal. A többi hajóra nézett és látta, hogy azok is változnak, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, mi az, amit építenek. Előtte a legközelebbi darabok saját lakásának oldalnézetét építették fel a legutolsó székig és készülékig. Ahogy körbe nézett, látta, hogy a lakás kiegészült a szokásos gépekkel is, azon túl pedig további lakásokat látott, szerkezeti részeket, folyosókat és házakat és feldolgozó üzemeket, minden részét annak a hatalmas űrállomásnak, ami a szeme előtt szerelődött össze.

Ráébredt itt, a mechanikai alkotás szívében, hogy minél mélyebbre hatol ezen a helyen, annál távolabb kerül a sziklák, jég és gázok természetes világából, és egyre közelebb a felfoghatatlanhoz, az ember által alkotott dolgokhoz és az általa is jól ismert világhoz. Vagy inkább, gondolta, a világhoz, amit önmagának alkotott; ahhoz a burokhoz, melyben létezett. Csupán ettől a felismeréstől lényegtelenné vált a kérdés, hogy vajon valóság-e az, amit maga körül lát, mivel az semmivel sem volt kevésbé valódi, mint amit ő felfog belőle, és mint azt ideűzetése során megtapasztalta, csak az számított, hogy hogyan érzékeli a körülötte lévő világot. Minden lényeges szempontból nézve ezt a dolgot ő teremtette.

És ahogy ezt megértette, arra is ráébredt, hogy ez nem ér itt véget. Csak akkor ér majd véget, amikor ő érzi majd úgy, hogy véget kell érnie, és tovább folytatta az utat.

Átment életének ezen látványán, ami elhaladta közben utat engedett számára.

Végigment a mellékfolyosón a vörös folyóba, ez alkalommal azonban elérte a végét.

A folyosó leszűkült, a vörös kristályok az utolsó nyíláshoz kígyóztak, ahol egy kapu vezetett ki az ismeretlenbe. A küszöbön lebegett, bizonytalanul, hogy vajon lesz-e elég bátorsága belépni. Ez a ruha még elég hosszú ideig képes életben tartani, és félt attól, hogy ha itt bemegy és szembenéz azzal, ami a másik oldalon van, meghal. Ne gondolta volna, hogy mindezek után még képes lenne félni a haláltól, most azonban mégis ez történt. Vissza akart fordulni, visszatérni a régi világába, az űrállomásra, ahol lakott, a lakásába, ahol napjait töltötte, hogy beálljon a plazmaképernyő elé és addig nézze a tájat, amíg szemei ki nem kapcsolnak és vissza nem tér azokba az emlékbéli helyekre, amiket alkotott. Tudta, hogy képes lenne rá. Még mindig megvolt rá a képessége, még ha nem is volt túl megbízható; ezek a víziók bizonyították ezt.

Azonban ugyanez a gondolat emlékeztette arra is, hogy immár volt vesztenivalója, amit kizárólag ennek az útnak köszönhetett. Visszaszerzett valamit, amit régóta elveszettnek hitt. És tudta, hogy ha most visszafordulna és feladná a lehetőséget, hogy a végére érjen ennek a kalandnak, azt soha nem bocsátaná meg magának. Lehet, hogy halállal fog végződni a dolog, lehet, hogy valami mással; nem tudta.

Eltökélten, hogy a végére jár a dolognak, belépett.

Ez a barlang minden korábbinál nagyobb volt, akkora, hogy még a távoli falakat sem látta. Mostanra már fogalma sem volt róla, hogy amit lát, az valóság-e - maga a barlang nyugodtan lehetett volna apró is - de nem számított. A valóságot immár több szinten szemlélte.

Fény gyulladt valahol, amit az üreg közepének sejtett, egy fehér pont, ami vagy nagyon apró volt, vagy nagyon távoli. Sebesen nőni kezdett, fehér fénye olyan gyorsan közeledett felé, hogy alig volt ideje arra gondolni, mennyire szerette volna, ha nem beborítja, hanem megérinti őt; ha a részévé válna, nem pedig végtelenül távoli maradna. Közelebb ért hozzá, végtelenül közelebb, ő pedig rettegéssel teli izgalommal előre nyújtotta a kezét. Ujjaival előre nyújtózott, amennyire csak tudott, a fehér fény pedig megállt és megérintette azokat. A világ pedig megváltozott.

A barlang minden szépségével együtt felragyogott, szinte teljesen elvakította. A hófehér fényben minden apró részletet látott szupervilágos szürke skálán, első gondolata pedig az volt, hogy rálelt Istenre, a hatalmas erőre, ami túlmutat minden közönséges létezésen. Szeme előtt felvillant az űr, az előző barlangok színtelen képei suhantak el szeme előtt. A fekete-fehér rajzolatokon látta, ahogy a sztalaktitok felveszik a kolónia főfolyosójának alakját. Az érc is feltűnt; egyre nőtt a vörös, a vakító fényben szürkének látszó ereivel, ami végük arkonorrá változtatta azt. Míg a gravitáció uralkodott, folyadék áramlott át az aszteroidán, ám sebessége egyre csökkent és kezdett megfagyni, óriási kristályokká állva össze. Több irányba is vonzódott, miközben a gravitáció lassan megszűnt, úgyhogy minden felületre rátelepedett és folytatta a fagyást.

Meglepte Laudert, hogy nem látott tüzet és eltöprengett, vajon honnan fog érkezni. Erre a gondolatra a fagyott jég szürke lángokba tört ki, és döbbenten jött rá, hogy azokat ő keltette életre. A kristály szétrobbant, darabjai a levegőben lebegtek, elborították őket a lángok, melyek látszólag a darabkákat sütötték, míg végül csillogó fekete-fehér gázzá nem váltak. A gáz lassan eloszlott, különböző tárgyakat hagyva hátra maguk után, melyek tökéletes mozdulatlanságban lebegtek a levegőben, mint az aszteroidák az űrben. Ezek azok a darabok voltak, amiket az utolsó barlangban látott, ahol az űrállomás és az űrhajók épültek fel, most azonban mindegyik átlátszó volt. Szikladarabok voltak bennük, ám azok is átlátszónak tűntek, és ahogy megkezdték lassú útjukat az üreg falai felé, torzulni kezdtek, kilapultak, elvesztették alakjukat, míg végül egészen a szikláig fogytak, rárétegződtek, elveszítve ezzel identitásukat, és végül eltűntek.

Ezzel az utazás befejeződött, Lauder pedig megértette, mi volt ő. Ez a világ saját teremtése volt. A barlangrendszer, ami bizonyosan valódi volt, ugyanakkor több szinten is létezett, és ezek egyike őbenne volt. Korábban történt már olyan, hogy újraindította magát, kiürítette elméjéből ezeket a szinteket, és megértette, hogy most is ugyanezt csinálta, szembeszállt mindennel, amit alkotott és lerombolta azokat. Mindazt, ami gyakran benne volt, ám attól még nem volt része. Egy saját maga által teremtett világba zárta magát, aminek nem volt része, tehát valahol kellett, hogy legyen egy kijárat is.

Ahogy erre rájött és vigyorogni kezdett, mint egy bolond, szemi implantátuma végleg leállt, a világ pedig sötétségbe borult.

Tovább vigyorgott. A ruháján nem volt éjjellátó, azonban volt rajta egy fókuszált fényforrás, ami bőven kitartott addig, amíg szüksége volt rá. Talál majd egy kiutat. A ruhában rengeteg levegő és tartalék élelmiszer volt, amit magába tudott fecskendezni, legalábbis amíg vigyázott rá, hogy saját koktélját messziről elkerülje. Rengeteg ideje volt. Talán nem fog működni, és úgy érezte, hogy ha valaha is visszafordul és megpillantja a maga mögött hagyott sötétséget, a mélység egészben lenyeli őt. Ám az előtte leterülő, végtelenül hosszú úton legalább látott egy halvány reménysugarat.


Az eredeti mű