Houses of the Holy

A szentség háza

Mikor visszanyertem az eszméletem, mélyen a föld gyomrában jártunk. Meg voltam kötözve, a hátamhoz pedig egy rudat erősítettek, azon hordoztak, mintha csak egy óriási báb lettem volna. Teljesen meztelen voltam. A bőröm égett, ahol a kötelek kidörzsölték a bőrömet.

Sem a karjaimat, sem a lábaimat nem tudtam mozgatni, a fejemet azonban igen. Két oldalt a falakat reszkető lánggal égő fáklyák világították be. Elől és hátul helyiek csoportjait láttam, úgy gondoltam, hogy a templomhoz kísérnek.

Egyik csapattársamat sem láttam a közelben. Én voltam az utolsó.

***

Egy vállalati munkáltató előcsarnokában ülünk, aki még létezésünkről sem hajlandó tudomást venni. A hozzánk hasonló emberek felé ez a viselkedés normális. A vállalat ügynökei majd leellenőriznek minket, átvizsgálják a múltunkat és megvizsgálják indítékainkat. Miután befejezték ezt az aranyos értelmiségi játékot, közlik velünk azt az információt, amire szükségünk van, hogy véghezvigyük azt, amit elvárnak tőlünk. Ha esetleg elbuknánk, magunkra maradunk.

A találkozót bármely félreeső irodában megtarthatták volna, ehelyett azonban - persze többórányi várakozás után - egy szép kilátást nyújtó, nagy szobába vezettek minket, aminek a falait vidképernyők borították. A szoba közepén egy terjedelmes drótszobor állt, ami egy űrhajóra emlékeztetett. Úgy gondoltam, azért hoztak ide, hogy lenyűgözzenek minket, és talán hogy ide tartozónak érezzük magunkat. Vicces emberek.

A javukra kell írni, hogy nem vesztegették az időt. Behívtak egy csapatot, ami leellenőrzött minket és olyan kérdésekkel zaklatott, amikért bármikor máskor egy golyót kaptak volna a fejükbe. Mikor végeztek, elhagyták a szobát és egy magányos ügynök lépett be helyettük. Egy magas és vékony, elegáns öltözékű férfi volt. Amint a szobába lépett, elsötétítette a fényeket és képeket helyezett a monitorokra.

A munkaadónk, közölte, egy minmatar vállalat, aminek alacsony biztonsági besorolású űrben vannak érdekeltségei. Most, hogy háború dúlt, bizonyos korlátozásokat enyhítettek, és a megfelelő ember ezzel nagyon sokat szakíthatott.

Az egyik képre mutatott, amin egy zöldes-barna, felszínén amarr logót hordozó bolygót ábrázolt.

- Ezt tanulmányoztuk. Kiderült, hogy bizonyos területeken igen nagy az egyik, fejlett termékek gyártásához szükséges érc sűrűsége. Az egyik völgy konkrétan olyan gazdag, hogy sima ásatások eredményeképp is az űrbe segíthet egy vállalatot.

- Én már voltam az űrben - mondta Chalmers.

- Milyen volt? - kérdeztem.

- Túlságosan zsúfolt.

Elvigyorodtam. Az ügynök megköszörülte a torkát és folytatta. - Nyilván nagyon szeretnénk megszerezni felette az irányítást. Csakhogy van egy probléma.

- Az emberek - mondtam.

Bólintott. - Egy amarr társaság. Még saját fajtájukhoz képest is nagyon visszamaradott emberek. Eonok óta még csak a bolygó felé sem néztek, pláne nem vezették ki őket a kőkorszakból. Nincs róluk túl sok információnk, azonban az itt látható képek alapján - egy intésére a bolygót ábrázoló kép a felszínhez közelített, míg végül madártávlatból mutatott egy földterületet - pontosan arra a helyre telepedtek le. Jól láthatóak itt, itt és itt a kőépületek; ez minden építményük. A legtöbbjüknek valamilyen vallási szerepe van, bár nem rendelkezünk olyan részletekkel, hogy ennél bármi többet kikövetkeztethessünk.

- Számít ez? - kérdezte. - Nem hinném, hogy mosolyogva, szentírással a kezünkben fogunk oda menni.

- Nem ölhetik meg őket - mondta komoly hangon az ügynök. - A munkáltatóim hajthatatlanok ebben a kérdésben. El kell kerülni a szükségtelen gyilkolást, különben a média és Új Éden nyilvánossága épp akkor fordulna ellenünk, amikor a termelésünk megnövelésével foglalkozunk. Sok fény vetül majd az ottani műveleteinkre, és nem vetne ránk jó fényt, ha a helyiek amiatt panaszkodnának, hogy a mohóságunk miatt vesztették el családjuk. Úgyhogy igen, számít.

- Ha nem ölhetjük meg őket, - kezdte Chalmers, - akkor mégis hogy a pokolba fogjuk eltűntetni őket erről a területről? Hajítsuk el a szentírásukat, és reménykedjünk, hogy ők majd utána szaladnak, hogy elkapják?

- Majdnem - mondta az ügynök, és szája mosolyra húzódott. - Fel fogják robbantani a templomaikat.

***

Úgy számoltuk, hogy kulcsfontosságú helyekre robbanószerkezeteket helyezünk, és elhitetjük a helyiekkel, - akiket elég ostobáknak hittünk; mi, barmok, - hogy egy földrengés vagy Isten keze akarja, hogy szedjék a sátorfáikat és távozzanak. Senkinek nem esett volna bántódása; az éjszaka során összedőlnek a templomok, a helyiek pedig hitük romjaira ébrednek fel. Majd pedig, miután a vállalat megvetette a lábát és a helyi gazdaságba ékelődött, szépen elintézik a lakosságot a többi, kevésbé gazdag kontinensen is. Mosoly, szentírás és néhány érme a közembereknek, cserébe egy darabka földért.

Az első kellemetlen meglepetés a csapatszállító felé menve ért minket. A célterületről jó messzire, több napi járásra terveztek minket ledobni. Az ügynök kapcsolatba lépett velünk és némi friss információt közölt a talajról.

- Mérgező - mondta, és gyorsan folytatta is. - Nem halálosan, legalábbis amíg nem akarják megenni a földet. Azonban ezek nem olyan ásványok, amiket a véráramukban akarnának tudni. Lehet, hogy a lakók kissé... különösek lesznek. De ez biztosan nem okoz majd maguknak problémát, fiúk. - Ismét az az erőltetett mosoly. - És talán még a hasznukra is fog válni. A fáradt, kimerült, elcsigázott emberek nem figyelnek néhány durranásra az éjszaka közepén. Jussanak be, helyezzék el a csomagot, jussanak ki, és nem lesz semmi bajuk.

A második meglepetés a földet érés és egy napi gyaloglás után ért minket. Közölték velünk, hogy ezen a területen egyetlen másik törzs sem él, ami igaznak tűnt. Ám azt is mondták, hogy a völgyön kívül, ahol laktak, nem volt más település, - bár a környék ugyanolyan gazdag volt vadakban és nyersanyagokban, - mi azonban út közben több kisebb romot is találtunk, ami múltbéli letelepedésre utalt. A romok egy részénél, már ami kevés épen maradt belőlük, határozottan érződött a vallási célzatosság. Az éjszakát egy ilyenben töltöttük, örülve, hogy tető van a fejünk felett, azonban a kövekbe vésett ábráktól megfájdult a fejem, és reggel boldogan hagytam magam mögött azt az átkozott helyet.

Az utolsó meglepetés, mielőtt minden rosszra fordult, egy gyors üzenet volt az ügynökünktől. Először azt mondták, hogy leszállás után teljes kommunikációs zárlat lesz - nem mintha tartanunk kellett volna a helyiektől, az űrben azonban lehettek olyanok, akiket érdekelhetett haladásunk - emiatt az üzenet rövid volt, velős és a legkevésbé sem megnyugtató. - Új információ. Rossz hely. A törzset megmérgezték az ásványok. Minden negyedik csecsemő meghal. Elemzések Sani Sabik beavatkozásra utalnak. Igyekezzenek.

Mi pedig abban a nagy civilizáltságunkban a lehető legostobább módon reagáltunk: hencegéssel.

Úgy kezdtünk viselkedni, mintha ide tartoztunk volna. Még mindig egy napi járóföldre voltunk a völgytől, és a felszerelésünk, az a csodálatos, fejlett felszerelésünk sem mozgást, sem hőjeleket nem vett a közelünkből, így átvágtunk a bozótoson és végigosontunk a csapáson. Eszünkbe sem jutott, hogy esetleg kiszagolhatták érkezésünket és felkészültek a fogadásunkra.

Amikor a csapda bezárult, csak a levegőt láttam. Egy tizedmásodperc alatt a magasba repültem, és ahogy sikoltoztunk és a fegyverünk után kapkodtunk, visszaestünk a talajra. A vállamra érkeztem, és éreztem, hogy az eséstől a csont a nyakamnak nyomódik, valahol a közelemben pedig egy émelyítő reccsenést hallottam. Mind ott hevertünk, egy halomban vonaglottunk, nem tudva, merre van a fent és a lent, körülöttünk a fonott hálóval, ami csapdába ejtett minket. Úgy éreztem, semmim nem tört el, úgyhogy a többieknek kiáltottam, mielőtt azonban válaszolni tudtak volna, rájöttem, hogy a ropogó hang több, körülöttünk lévő, törött tároló felől érkezett, - ránézésre szárított fakéreg-zsákoknak tűntek, - és hogy a levegő megtelt a vas szagával. Minden elmosódott, azután minden elsötétült.

***

Egy szertartás közepébe csöppentem bele. Nem volt jobb szavam ennek leírására.

Egy nagy teremben voltunk. Mindenfelé embereket láttunk, akik nagy része a földön ült, törökülésben. A tömeg középen kettévált, szabadon hagyva egy utat onnan, ahol mi voltunk, egészen a terem távolabbi végéhez. A távolban egy ajtót láttam, ami talán a kijárathoz vezetett, bár a fal egyik szélén volt, nem pedig a közepén, ahogy az általában lenni szokott. Mi a terem másik végében voltunk, ahol szintén látszott a közelünkben egy nyílás, itt is a sarokban, ezt azonban csak egy selyemfüggöny takarta. Észrevettem, hogy bár a terem annyira tömve volt emberekkel, hogy a lábaik összeértek, itt a nyílás előtti területet üresen hagyták. Nyilván ez egy gonosz ajtó volt.

Kicsit könnyelműnek éreztem magam, és tudtam, hogy meg fogok halni.

A teremben szinte mindenki velünk szemben ült. Mi is törökülésben voltunk, viszont a lábainkat a bokánknál összekötötték, a karjainkat pedig egy földbe vert cölöphöz rögzítették a hátunk mögött. Épp csak annyira tudtam megfordulni, hogy lássam a tetejét - fából készült, nem volt kihegyezve, ám szilánkosan törőnek tűnt.

Ráadásul gatyára voltunk vetkőztetve.

Chalmers a sor túlsó végéről nézett felém, és arckifejezéséről felismertem ki nem mondott érzéseit. Ez így nem volt jó, nagyon nem volt jó, és ha nem figyeltünk volna meg alaposan minden jelentéktelen részletet, nem koncentráltunk volna rájuk, amíg ki nem töltik a gondolatainkat, akkor elvesztettük volna a fejünket és meghaltunk volna.

Egy olyan amarr vallás amarr papja állt, aminek semmi köze nem volt az amarrokhoz. Felismertem a palástján néhány jelet, amit néhány nappal korábban a romoknál láttam. Egy serleget és egy merőkanalat tartott a kezében. Mellette egy nagy aranydézsa állt, amit drágakövek díszítettek.

A teremben lévő mocskos, rongyos ruhájú, koszos és megviselt testű emberek egyesével hozzá léptek azzal a nehézkes poroszkálással, ami félelemmel vegyes tiszteletről árulkodott. Előre hajoltak, arcukkal a földet figyelve, karjaikat pedig esdekelve fejük fölé emelték. Elég közel álltunk hozzájuk ahhoz, hogy jól lássuk a bőrüket. Fekete erek tarkították, sokkal feketébbek, mint ahogy az normális lenne. A kezeiket a pókháló sötétsége borította. Ez a méreg hatása volt.

Észrevettem, hogy a pap keze jelöletlen és teljesen egészséges volt. Valamit kimert a dézsából és a serlegbe öntötte, ami, most már láttam, egy kehely volt, és átadta az oltárszolgának, aki nagyot kortyolt belőle.

Nem bor volt. Imádkoztam az istenekhez, hogy bor legyen, de nem az volt.

A törzs tovább folytatta, minden tag az oltárhoz tántorgott, hogy fogadalmat tegyen. Elfeketedett kezeik a kehelyért nyúltak. Néhányan elhozták a csecsemőiket és erős kézzel tartották őket, miközben a pap óvatosan a szájukba öntötte az italt.

Ezután mi következtünk. A pap megtöltötte a kelyhet és hozzánk lépett. A terem még mindig félig tele volt, és éreztem, ahogy a férfiak pillantása lyukat fúr a mellkasomba.

Először hozzám lépett és felém nyújtotta a kelyhet. Én visszautasítóan elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom, mi van benne. Fémes szag ütötte meg az orromat.

Néhány véget nem érő lélegzetvételig ott állt, majd végül egy másik csapattársamhoz lépett. Fejünket rázva mindannyian visszautasítottuk.

Chalmers volt az utolsó. Amikor a pap neki is felajánlotta az italt, ő behunyt szemmel csak megrázta a fejét. Láttam, ahogy egy ér lüktet a homlokán. Azt hittem, minden rendben lesz, ám amikor a pap hátat fordított neki, krákogó hangot adott ki, mélyet lélegzett és ráköpött.

Felbolydulásra számítottam, arra, hogy a tömeg talpra szökken és ránk ront, ám senki nem mozdult. A pap egyszerűen visszanézett Chalmersre, és gyengéden elmosolyodott. Ez még tovább dühítette őt, és elkezdett rángatózni, próbálva elrepeszteni a cölöpöt, amihez hozzákötözték. Rápisszegtem, hogy nyugodjon le, ám ő rám sem hederített, továbbra is előre-hátra vetette magát, hasztalanul feszítve kötelékeit.

Nem volt ijedtség. Néhány egészségesnek látszó férfi jött elő a nyílásból, - kezeiken legalábbis nyoma sem volt a pókhálónak, - oly könnyedén emelték fel Chalmerst, mintha csak egy sértődött gyermek lenne. A legközelebbi kijárathoz vitték, túl a bársolyfüggönyön, miközben ő végig átkozódott és kiabált.

Ekkor láttuk őt utoljára. Még néhány percig hallottuk, ahogy sikolyai rekedtessé és fájdalmassá válnak, ám nem láttunk semmit, amíg. Amíg.

Amíg egy olyan zúgó, fémes hang nem töltötte be a termet, mint amikor egy gépezet beindult, és egy rövid időre éles fény villant fel, ami átvilágított a függönyön, és láttuk Chalmers körvonalait, ahogy széttárt végtagokkal áll a számtalan cső között, melyek a teste körül tekeregtek és lassan szívták ki belőle az életet.

A fény nem tért vissza, a hang azonban egészen addig zúgott, amíg meg nem halt.

***

A szertartás után magunkra hagytak, és én végül elájultak. Amikor magamhoz tértem, egy másik, elsötétített épületben találtam magam emberek és csapattársaim nélkül. Néha elájultam, majd ismét magamhoz tértem. Egyszer úgy riadtam fel, hogy valakinek a nevét kiáltom.

Időről időre a pap bejött és beszélt hozzám, bár hogy tényleg ő volt-e, vagy valami őrült érzéki csalódás, nem tudtam volna megmondani. Néha sírtam is.

És végül arra ébredtem, hogy emberek cipelnek le a földbe, összekötözve, mint valami állatot a vágóhídra.

***

El akartuk pusztítani a megmentőjüket, - mi, az ellenségük, - ők azonban megbocsátó emberek voltak, egyszerűek, de kedvesek.

Találtak egy életlehetőséget. Felélesztették régi rituáléikat. Egy sötét és vigyorgó isten vérkolóniáit.

A társaim választási lehetőséget kaptak. Én voltam az utolsó. A legszentebb templomukba vittek, ami mélyen a föld alatt állt. Elfordítottam a fejem és a kezeimre és lábaimra néztek. A testem fáradt volt, és gyenge, és a fáklyák táncoló fényében szinte már magam előtt láttam, ahogy az ereim elfeketednek.

Egy hatalmas, sötét helyre érkeztünk, egy akkora barlangba, melybe egy csatahajó is befért volna. Egy magas szakadék szélén álltunk, mely alatt egy völgyet pillantottam meg, amit több másik kiszögellés szegélyezett. Több száz fényforrást láttam odalenn. Először azt hittem, azok is fáklyák, később azonban rájöttem, hogy máglyák. El nem tudtam képzelni, hány ember élhet odalenn.

A távolban egy magas épület emelkedett, mely a barlang homályos tetejéig ért. Alakja egy kapszuláéra hasonlított, bronz és vörös színben játszott, otromba fémkábelek borították, melyek erekre és kócos hajra emlékeztettek egy újszülött fejéről. A legszentebb templomuk.

A küldetésnek annyi volt, és nekünk is. Erről a helyről nem fognak kimenteni minket. A társaim a maguk módján elfogadták ezt, és ennek megfelelően döntöttek. Most én következem.

A templomhoz visznek, a nagy oltárhoz, ahol választhatok a lassú, mérgezéses halál és a köztük töltött hosszú élet között. Vagy mártír leszek, vagy oltárszolga.

És az álmoknak köszönhetően már tudom, hogy ennél a karmazsinvörös oltárnál üdvözölni fog majd a pap, és átnyújtja nekem az élet italával töltött kelyhet; ennek a helynek a tiszta gyógyszerét; Chalmers vérét.


Az eredeti mű