Spectral

Kísértet

A magvilágokból hozott új gyógyszereknek hála mostanában sokat javult a reumája. A régi implantátumnak köszönhetően a látása jó volt, az elméje még mindig jól vágott, és ha kezei időnként meg is remegtek egy kicsit, már ősz volt és a levegő is lehűlt.

Lassan sétált az űrváros utcáin. Lehullott leveleket sodort el mellette a meg-megerősödő hűvös fuvallat. Mindig elámult azon, hogy itt, a semmi közepén elültetett fákat lát, mikor az ablakon kitekintve csak az ég csillagai tekintenek vissza rá; ugyanakkor nem volt ezen a keringő gömbön sem kevesebb keresnivalójuk, mint a galaxis bármely más földgolyóján. Öregek és elnyűttek voltak, és ahogy közeledett a tél, elvesztették lombkoronájukat is. A férfi örült neki, hogy itt vannak vele, a másik öreg, elnyűtt élőlénnyel.

Már nem várta izgatottan a telet. Az időjárás-generátor minden tőle telhetőt megtett, tisztességes hóviharokra azonban már nem számíthatott. A legtöbb, amit kaphatott, az latyakos, hideg eső volt, és egy kevés csípős fagy. A tél minden színt kiszívott az évből.

Már most is úgy érezte, hogy fakulni kezdtek. Nem törődött öreg csontjainak szúró fájdalmával, csak ment tovább nappali menedéke felé. Fiatal korában nagyapja mesélt neki ezekről a fájdalmakról: hogy a folyó fekete madarainak csípései ezek, amik addig emésztik, míg már csak a lélek marad meg, és hogy amíg még érzi, ahogy a csőrök a húsába vájnak, addig tudhatja, hogy még életben van.

Elmosolyodott. A történet miatt rémálmaiban napokig fekete ragadozó madarak voltak.

Még kora reggel volt, amikor elérte a kávézót. Minden nap ellátogatott ide, részben hogy megreggelizzen, részben hogy óvatosan elmerüljön a sebesen folyó életben. Úgy érezte, hogy amíg nem marad egyedül, addig még nem kezd el haldokolni.

Elfoglalta megszokott székét a megszokott bokszában, ami ilyen korán mindig üresen szokott állni, és az asztal tetejébe ágyazott hírolvasóra pillantott. Be lehetett állítani az olvasót úgy is, hogy egy függőleges holoképet vetítsen föl, mely ahhoz hasonló hatást keltett, mintha egy valódi újságot olvasna az ember, és még a tányért sem kellett oldalt tolni, ő azonban jobban szeretett így olvasni, hogy beleáshatta magát a hírekbe saját kis vackában.

A főcímek a szokásos sötét és paranoid önmaguk voltak, így a helyi témákról szóló cikkekhez lapozott. Egész életében kíváncsi volt, bár kicsit élénk volt a fantáziája, és már fiatal korában megtanulta, hogy a legfelkapottabb hírekben voltak a legnagyobb hazugságok. Azok helyett az apró jelekre kellett odafigyelni: a levelekre, és hogy melyik irányba fújja őket a szél.

A pincérnő, Joraa, akit ő mindig „asszonyom”-nak szólított, hozzá lépett. Középkorú volt, esze azonban még mindig egy pimasz kamaszé volt. Ezt kedvelte benne, különösen azért, mert minden nála fiatalabbat halálra szekált.

- Hé, öreg - szólt a nő reszelős-nyafogó hangon.

- Jó reggelt, asszonyom - válaszolta. - A szokásosat, legyen szíves.

A nő rámosolygott, aminek mindig örült, majd elment, hogy hozza a reggelijét.

Visszafordult a hírekhez és vezércikkekhez. Az étele hamarosan meg fog érkezni, - már ismerték napi menetrendjét, - ő azonban nem sieti el az evést, minden egyes falatot kiélvez az asztal mellett töltött hosszú órák során. Csak miután kiolvasta az aznapi újságot, köztük a szenzációhajhász hírekkel, ítéli majd befejezettnek az étkezést.

Egy tányér jelent meg előtte, melyhez egy pohár kávé csatlakozott. Felpillantott, hogy megköszönje Joraa-nak, ám mikor megpillantotta az arcát, elakadt a lélegzete.

Egy rövid, vérfagyasztó pillanatig azt hitte, egy angyalt lát. A nő arcát halvány glória világította be, mintha most tért volna vissza egy napsugár-fürdőből. A fény a haját is beborította, mely úgy fénylett, mint valami világító fátyolszövet, és nyakának bőrét is, mely ingás közben fénysugarat húzott a levegőben.

A nő először ijedten, majd bódultan nézett vissza rá. Mikor elmosolyodott, szétnyíló ajkai közt puha, meleg gyémánttal díszített fogak tűntek fel.

- Jól van, kedvesem? - kérdezte.

A férfi elkerekedett szemekkel bólintott. - Ön úgy ragyog, mint egy csillag - mondta csodálattal.

- Még egy pohár kávé, arra van most szüksége - válaszolta a nő, és megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a dicséretet. Megfordult és távozott, a férfi pedig megesküdött volna, hogy vádliján a visszerei átragyognak a bőrén.

***

- Nincs semmi baja - mondta a hang.

- Mármint a szokásost leszámítva.

- Igen - válaszolta a hang. Szobájának egyik képernyőjéből származott, melyen egy barátságos, kellemes arc látszott. Mesterséges aggódó arckifejezése volt. Semmivel nem volt valódibb, mint a képernyő, ami kivetítette.

- Tehát azok a fényudvarok, amiket már minden ember körül látok, csupán egy öregember kitalációja?

A képernyőn lévő mesterséges intelligencia nem pislogott. - Egyetlen tesztünkön sem mérhetőek. Ami jó hír, ugyanis kizárja, hogy ön valamiféle elmebajban szenved.

- Nos, ez jó - mondta. - Akkor mi ez?

Az M.I. egy pillanatig csendben maradt. - Nem tudom - mondta végül. - A legvalószínűbb ötletem, hogy az implantátuma kezd meghibásodni, azonban a boksznál végzett ellenőrzések semmi különlegeset nem jeleztek. Attól tartok, nem írhatok ki tiszta lelkiismerettel egy operációt, amíg nem tudjuk pontosan, mi is az, amit meg kell javítani, és egy cserét sem hagyhatok jóvá. Felteszem tökéletesen lát mindent?

- Igen. Azzal nincs gond. - Az implantátum öreg volt, és nagyon sokba került, ám hosszú évek óta végezte a dolgát. Mint ő maga is.

- Okoz önnek ez az anomália jelentős kényelmetlenséget?

- Igazából nem. Nem bánom ezt a kis extra ragyogást az életemben.

- Nos, - mondta az M.I. egy mosoly kíséretében, - ez jó.

***

Egyre több ember borult dicsfénybe. Bár a megváltozott képen színesebbnek és élettel telibbnek látta őket, meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanakkor átlátszóbbakká is váltak. Ahogy valaki elhaladt mellette, nem csupán a személyt látta, hanem a test mögötti talajt, falat és eget is.

Gyanította, hogy az implantátum, mely hosszú évekkel ezelőtt megmentette a látását, hibásan töri meg a fényt, ami bizonyos tárgyakról verődik vissza. Elég összetett szerkezet volt, melyet egy összetett, kellemetlen és igen sok szenvedést okozó látási rendellenesség miatt szereltek bele, és saját elméje volt. Valószínűleg volt benne egy kisebb hiba, mely rosszul dolgozta fel a mozgó embereket, vagy a ruhákat, vagy a bőrt, és ezt próbálja úgy kompenzálni, hogy a korábban látott hátteret mutatja helyettük, amiről tudja, hogy ott van. Valami ilyesmi kellett, hogy legyen a megoldás, ellenkező esetben ugyanis kezdett megőrülni, és egyelőre nem akart azon az izgalmas úton elindulni.

Próbált nem gondolni rá túl sokat. Már régen hozzászokott, hogy az emberek a háttérbe olvadnak, végül pedig teljesen eltűnnek.

Valamivel később, még ugyanazon a héten, a kávézó felé sétált, amikor az utca túloldalán megpillantott egy mozdulatlanul álló férfit. Amikor rápillantott, látta, hogy a másik is őt nézi.

- Hello - szólalt meg a férfi, hangját az utca másik oldaláról is jól lehetett hallani.

- Roten! Istenemre - válaszolta. - Hogy vagy, fiam?

A férfi hozzá lépett és átölelte. Régen közösen dolgoztak az állomáson, Roten a beosztottja volt különböző elektronikai és középszintű technológiai munkákban, később azonban egy teherszállítón elutazott. Évek óta nem látták egymást.

Zavarta, hogy Roten milyen különösen nézett ki. Nem különbözött azoktól az emberektől, akik a napi rohanásban elmentek mellette, és immár csak szürke alakoknak látszottak, az öreg azonban nem igazán figyelt a többiekre. Rotent azonban látni akarta azt a mosolygó, rózsaszín arcát, amit mocsok borított egy kirobbanóan sikertelen hidrogéncella-javítás után; nem pedig ezt a színes, polarizált maszkot, ami inkább egy robothoz tartozott, mint emberhez. Áttetsző testét annyi megtört szín és árnyalat borította, hogy az öreg szinte saját tükörképét is látni vélte benne, mintha ráncos önmaga esett volna csapdába Roten anyagi alakjában.

Roten a kávézóhoz sétált vele, és barátságosan csevegett vele, ám egyértelmű volt, hogy nem marad sokáig. Nem beszélt sokat arról, miért érkezett ide, sem pedig arról, hogy hová megy, ám megígérte, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor találkoznak. - A közelben leszek - mondta. - Csak keresned kell.

- Ha ez az átkozott implantátum ugyanígy folytatja, akkor egyáltalán nem foglak majd látni.

- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, vagy így, vagy úgy - mondta Roten. Megrázta az öregember kezét és elsétált, beleolvadva az őszi elmúlásba.

Kellemes meglepetés volt, gondolta az öreg, és a kellemes meleg érzés végig kísérte az egész napját.

Másnap reggel, ugyanazon a korai sétán az érzés fagyba fordult.

Egy öreg férfit pillantott meg; nem testileg öreget, mint amilyen ő maga, hanem egy lelkileg és szellemileg időset. Az emberek sokat beszélnek az öregségről, és az ostobábbak szerint a kor csupán egy érzés - mely, ha tényleg az, csupán eltompult érzékek és éles fájdalmakat jelent, és aki élénknek akarná magát mutatni, annak sok szerencsét lehet kívánni, - azonban volt egy apró igazság abban a vidám idiotizmusban. Egyes emberek csupán korosak voltak, mások azonban valóban öregek.

Ezt az öreg embert Fermarnak hívták, és halott volt. Annak kellett lennie. Egyetlen ember sem állt oly sokáig olyan közel a sírhoz természetes élete során.

Fermar megpillantotta, hozzá lépett és ráköszönt.

- Mi a fenét csinálsz te itt? - kérdezte a férfi.

Fermar kényszeredetten elmosolyodott. - Ugyan már, fiam.

- Amikor legutóbb láttalak, a mélyűr közepén dolgoztál egy kolónián, a Sansha közelében. Te őrült, vén dilis. Azt hittem, már régen itt hagytál minket.

Fermar vállat vont. - A maga módján bejött.

- Nos, nem szeretnék barátságtalannak tűnni, de mit csinálsz itt? Áthelyeztek?

- Ki mondta, hogy nem vonultam simán vissza? - kérdezte Fermar.

- Ez itt - válaszolta, miközben ráncos ujjával saját, öreg mellkasára mutatott. - Te is azok közé az emberek közé tartozol, Fermar, akik a végsőkig dolgoznak. Átlátok rajtad.

És tényleg átlátott. Barátjának teste olyan átlátszó volt, hogy alig vetett árnyékot. Körvonalai sokkal inkább pislákoltak, mint fénylettek, mint a víz felszínén lebegő olaj, és ami kevés szín maradt az arcában, az mind kavargott. Az öreg férfi magában eldöntötte, hogy ismét fel fogja keresni az M.I. orvost. Nem lenne szabad amiatt szenvednie, hogy barátai átlátszóak.

- Hát igen, azt hiszem, örökké folytatni fogom - mondta Fermar. - De örülök, hogy láttalak. - Úgy tűnt, mintha még hozzá akarna tenni valamit, végül azonban csak annyit mondott, - Majd jelentkezz, - azzal búcsút intett és tovább ment.

Az öregember tántorogva ment tovább a kávézó felé. Mikor kinyitotta az ajtót, a kezei még mindig remegtek, és csak miután érezte megszokott bokszának szövetét talált némi nyugalmat. A szék ott volt, amennyire egy egyszerű szék ott tudott lenni.

Leült, az ürességbe bámult és magában motyogott. Roten felbukkanása megváltás volt, ráadásul hihető is, Fermaré azonban sokkal inkább figyelmeztetésként hatott rá.

Sok évvel ezelőtt, mikor elváltak útjaik, biztos volt benne, hogy soha többé nem látja majd. A férfi túlélt egy Sansha inváziót a kolóniáján és részt vett egy lázadásban, ami sokakat mentett meg, azonban a lánya életébe került, és végül kikezdte a házasságát is. Egyik munkát a másikra cserélte, míg végül egy másik bányászkolónia felügyelői tisztségénél állapodott meg, ami veszélyesen közel volt a Sansha űrhöz. Bármi járt is akkoriban Fermar fejében, - bosszú, kimerültség, őrület vagy valami más, - biztos volt benne, hogy életének ezen utolsó lépései egyenesen a halál karjai közé vezetik majd őt.

Joraa asszony kísértete lépett hozzá. - Kedvesem, te aztán tényleg sokat beszélsz magadban - mondta.

A férfi rámosolygott. - Örülök, hogy még mindig itt látom.

- Hol máshol lennék? Ki más jönne, hogy kielégítse ínségedet? - kérdezte, kacsintott egyet és elsétált.

Erre elvigyorodott és lenézett az asztalban lévő képernyőre. Mikor ismét felpillantott, megdermedt.

A vele szemben lévő széken egy másik kísérteties személy üldögélt teljes nyugalomban. Tisztán látta a nő mögött a boksz falának fém rácsát és szintetikus faux-bőr borítását, mely mintha soha nem fakult volna az idő során.

- Ó kedvesem - mondta rideg hangon.

A nő oldalra döntötte a fejét. - Így kell köszönteni egy öreg barátot? - kérdezte.

Hátra dőlt a székében, megdörzsölte a szemét és felsóhajtott. - Nagyon sajnálom - mondta még mindig csukott szemekkel. - Szervusz, Charlize. Remekül nézel ki. Halott vagy?

A nőnek elakadt a szava, majd nevetni kezdett. Felhangzott az a lágy, telt hangú nevetés, ami egyszer a világot jelentette számára. - Te aztán tényleg elég morbid hangulatban vagy! Hogy vagy? Hiányoztál.

- Hasonlóképp, Charlize - mondta. - Azt hittem, már meghaltál.

- Így is volt - mondta a nő, mire végre kinyitotta a szemét. Mérhetetlen szomorúsággal mosolygott rá.

- Várj egy kicsit, legalább egy kávét rendelek neked - mondta, és felemelte a kezét, hogy magához intse az asszonyt, aki néhány boksszal arrébb egy asztalt tisztított, ám bármennyire is igyekezett, nem sikerült magára vonnia a figyelmét.

Zavartan, és kissé ijedten visszafordult Charlize felé. - Miért nem vesz észre?

- Azonnal elmondom, drágám - mondta az idős nő, és megfogta a kezét. - Egyelőre csak beszélgessünk. Annyi mindent el akarok mesélni.


Az eredeti mű