The Ever-Turning Wheels

A kerék forog tovább

Mikor megérkeztek a csapatszállító hajók, Jebbel elkezdtük számolni az életünkből még hátra lévő másodperceket. Ugyanis még ha a támadók békén is hagynak minket, saját embereink végeznek majd velünk, akik közül néhányan megfogadták, hogy büszkén halnak majd meg, magukkal rántva árulót és megszállót egyaránt. Számukra az árulók azok voltak, akik a caldari megszállás helyett nem voltak hajlandóak a halált választani.

A csapatszállítók azonban leszálltak, érkezésükkor egész hegyeket radíroztak le, és miután kinyíltak a rámpák és felénk indult a bennük érkező hadsereg, - a napfényben csillogott fém vértjük, lábaik ütemes dobogására por szállt fel körülöttük, - senkinek nem akaródzott harcolni.

Jeb és én még mindig fedezékben voltunk, - aminek immár nem volt túl sok értelme, mert ha biztonságba akartunk volna jutni, már régen a hegyek felé kezdtünk volna rohanni, - és figyeltük, ahogy a caldari rohamosztagosok szétszélednek. Úgy tűnt, velünk ellentétben őket semmi nem nyomasztott.

Vártuk a lövéseket, amik soha nem dördültek el. Néhány emberünk őrültként a katonák felé rohant, egyesek fegyverrel, vagy arra hasonlító tárggyal. Nem tudom, hogy a caldariak parancsot kaptak arra, hogy ne lőjenek, vagy egyszerűen csak ennyire fegyelmezettek voltak, ám az utolsó, amit lázadóinkból láttam, a mögöttük felszálló por volt, ami lassan semmivé foszlott. Elnyelte őket a sereg; lefegyverezték és bezárták őket. Néhányuk a földön hevert, megbilincselve, mozgásra képtelenül; más dühös és tiltakozó embereket egy közeli bokorhoz vagy nagyobb pocsolyához vittek és teketória nélkül beledobtak. A legtámadóbb tettük embereink ellen az volt, hogy a leghangosabb lázadóknak betömték a száját, ami valószínűleg számomra is ugyanolyan megkönnyebbülést jelentett, mint számukra. Nincs még egy olyan elviselhetetlen dolog egy ordítozó lázadó számára, minthogy megfosztják a beszéd képességétől, miközben öntudatánál van.

Jeb suttogva kérdezte tőlem, hogy vesztettünk-e, és nem tudtam, mit válaszoljak neki. Egyik részem - valószínűleg a lázadó felem, bár az érzés nem volt teljesen olyan - igent akart mondani. Egy másik, sokkal értelmesebb részem úgy gyanította, hogy talán egy új világ születésének vagyunk részesei.

***

A Gallentei Szövetség egy Isten háta mögötti kis kolóniája voltunk. Maga a kolónia oly régen jött létre, hogy az alapításról szóló történelmi feljegyzések nem voltak egyértelműek. Vezetőink szerint ez azt jelentette, hogy igen régóta laktunk ott. Azonban sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem fordítottunk megfelelő figyelmet az események feljegyzésére.

Legtöbbünk számára nem ez volt a lehető legkönnyebb élet. Készleteink szűkek voltak, és ami kevéssel ki tudtuk azokat pótolni, azt szigorúan ellenőrizte a kormányunk. A környező bolygókkal folytattunk némi kereskedelmet, általában azonban magunknak való emberek voltunk. A kormány félelme a külvilági befolyástól óriási adókat szült minden csillagközi üzletelésre, és a lakosság ha morogva is, de támogatta ezt az elgondolást. Valójában megtanultuk, hogy ne vágyjunk semmi olyanra, amit nem tudunk könnyedén megszerezni. Ez zárt rendszer voltunk, - átláthatatlanul összetett és egymásba fonódó, - és az általunk engedett és elnézett milliónyi monopólium, kedvencség, zárt ajtók mögötti megegyezések és nepotizmus mellett elhitettük magunkkal, hogy ez az egyetlen módja egy bolygó üzemeltetésének. Még valami furcsa büszkeséget is éreztünk, mintha korrupciónk függetlenségünk jelképe lenne.

A frakciók közti harc meglepetésként ért minket. Sötét éjszakánként felnéztünk a csillagok közé és láttuk, ahogy néhányuk irgalmatlan sebességgel mozog, mások lángok martalékává vált. Kapszulások voltak, akikről csak történeteket hallottam, akik olyan csatákban harcoltak, amiket elképzelni sem tudtam. Területek feletti irányításért küzdöttek - legnagyobb meghökkenésemre felettünk küzdöttek.

Szokatlan volt számunkra, hogy bárki terveinek tárgya legyünk, vagy hogy ilyen kegyetlenséggel harcoljanak miattunk. Gallentei sikerekről, hódításokról és szövetségi tengerészeti fölényről szóló jelentések érkeztek, amitől csak még idegesebbek lettünk. Nem voltunk ostobák, és még a legnacionalistábbjaink is pontosan tudták, hogy bármennyire is erősek voltunk, nem a mienkhez hasonló gallentei rendszerekben harcolnánk, ha lenne út a győzelemhez.

A jelentéseknek lassan vége szakadt, és sutyorogva kezdtünk egymás közt beszélgetni. Nem sokkal később megérkeztek a caldariak.

***

A kolóniánkon a ranglétra legmagasabb fokát egy öndefiniáló elitizmus jelentette. Sem én, sem Jeb, sem senki hozzánk hasonló nem remélhette, hogy ezt valaha is eléri. A legtöbb, amit remélhettünk az az egyéni jutalom volt, amit a jól végzett munkánkért kaphattunk: extra jövedelem, prémium, amit olajként kentek a folyton forgó kerekekre. Ez nyilván nem volt egy tökéletes rendszer, és egyértelműen nem volt igazságos, de a céljainak megfelelt. Együtt tudtunk élni ezekkel a korlátokkal, amíg a megfelelő időben a megfelelőeket meglazították egy kicsit, és amik ebben az átláthatatlan rendszerben legalább elviselhetően átlátszóak voltak.

Ettől függetlenül egy szegény világ szerencsétlen rendszere volt, és mikor a caldariak megérkeztek, tudtam, hogy áruló lettem, mert a szívem örömmel fogadta őket. Ha mi érkeztünk volna meg az ő világukra, golyózápor kíséretében törtünk volna rájuk; ők azonban csendesen, simán és hatékonyan érkeztek, és egy egyszerű csapással leszelték beteg testünk fejét.

Természetesen tiltakoztunk, néhányunk erőteljesebben, mint mások, de mindez annak tudatában történt, hogy esélyünk sincs bármiféle változás elérésére. Gallenteiként egy külső hatalom elnyomottjának lenni frusztráló érzés volt, egyénként azonban, egy korrupt, Isten háta mögötti kolónián azonban - legalábbis számomra - bűnös fellélegzés volt, és lesben álltam, remélve, hogy az új kormány magával hoz majd némi egyenlőséget és kitörési lehetőséget. Míg a Szövetség közepén élők valószínűleg sokkal szerelmesebbek a szabályaikba, és sokkal hevesebben támadnának a megszállókra, itt kinn csupán a kormányzati épületünkön lévő lobogók tettek minket gallenteivé, és az a kimondatlan elv, miszerint mindenki csak saját magára számíthat.

Az új uralom megkezdődött. Folytatódott az életünk. Jebbel ugyanaz maradt a munkánk, ugyanazokkal a felettesekkel és felelősségekkel, és éjszakánként ugyanazokat az ismerős álmokat álmodtuk, most talán egy kicsivel tisztábban, a gazdagságról és a jobb lehetőségekről. Eltartott egy kis ideig, amíg minden lenyugodott, de végül így lett: a tiltakozások megszűntek, az emberek dolgozni mentek, és aki saját kis módján próbálta megbuktatni a rendszert, azt vagy börtönbe zárták, - rövid időre, mindenféle szankció vagy rossz bánásmód nélkül, - vagy egyszerűen nem foglalkoztak vele.

És néma döbbenetemre a caldariak - a hatékony, fegyelmezett caldariak - elkezdték elbaszni az egészet.

Az első hiba, amit elkövettek, az új kormányzat bejelentésekor történt. A gallenteiek hozzászoktak, hogy van hangjuk, még ha nem is foglalkoznak velük. Az új kormányzónk, egy caldari diplomata, aki a jelek szerint sok tapasztalatot szerzett caldari aszteroida kolóniak irányításában, rögtön a bolygóra érkezésekor átvette a hatalmat csapatával együtt. A helyi adás tájékoztatott minket szakértelméről, és utalt rá, hogy hatalmas dolgokat tervez számunkra, azonban elhallgatott, mikor helyzetének részleteiről lett volna szó: meddig marad hatalmon, a jelen rezsim alatt pontosan meddig terjed a hatalma, és pontosan milyen változásokra lehet majd számítani. Az információ hiánya a helyi lakosság mindenből való kihagyásával együtt sokkal jobban hozzájárult egy lázadás kibontakozásában, mint amire bármely más beavatkozás képes lett volna. A sereg leérkezésétől kezdve tudtuk, hogy erőtlenek vagyunk, de ez a tudás időhöz kötött volt, abban a pillanatban élt, amikor az ezüst seregek felénk masíroztak. Ez az új fejlemény megkongatta jövőnk harangját, és jelezte, hogy itteni életünk egy ismeretlen, megismerhetetlen erő tárgya lesz csak.

Csupán annyit kellett volna tenniük, hogy meghallgatnak minket. Kikérik a véleményünket, úgy tesznek, mintha hallgatnának; és minden sokkal jobbra fordult volna. Ehelyett arra ítélték magukat, hogy egy olyan lakosság fölött uralkodjanak, ami már így is pesszimista volt jövőjét illetően, és nem látott okot segédkezni mestereinek a helyzetük javításában.

És ez így folytatódott. A tengerészet végrehajtotta a tiszta hatalomátvételt, a bürokrácia pedig gyakorlatilag beesett a székbe. Istenek látják lelkemet, és tudják, hogy igazat szólok, mikor azt mondom, hogy az előző vezetés sem volt hibátlan, de legalább már hozzászoktunk azok hibáihoz. Ezután jöttek a caldariak és megtették a lehető legrosszabb dolgot: változást hoztak, de kioltottak minden reményt, hogy a változások jobb életet hozhatnak.

Jebbel együtt olyan közelről figyeltük az új hatalmat, amennyire csak lehetett. Olvastuk a tanács híreit, udvariasan beszéltünk a képviselőkkel és befogtuk a szánk, miközben összeszedtünk minden elérhető információt.

Minél többet tudtunk meg, annál világosabbá vált, hogy ez nem a meritokrácia, a caldariak új vezérfényének hibája.

Hanem új kormányzónk hibája, aki az inváziót követően minden folyamatot figyelt, és aki egyértelműen alkalmatlan volt az irányításra. Emberei pont olyan korruptak voltak, mint a régi vezetés, ám nem rendelkeztek sem azokkal a kapcsolatokkal, sem a kolóniai élet mélyebb megértésével, amikkel működésre bírhatták volna a korrumpálódott felszín alatt húzódó rendszert.

A bennem lévő gallentei felülkerekedett.

Mindent figyelemmel kísértem, láttam a milliónyi problémát és megoldási módokat jegyeztem le hozzájuk. Alacsony beosztású munkatanácsadóként dolgoztam, így lehetőségem nyílt sokat utazni. A lehető legtöbbet hoztam ki ebből. Senkit nem kérdeztem a munkájáról, vagy bármi másról, ami esetleg gyanút kelthetett volna. Csupán saját magukról kérdeztem az embereket. A beszélgetések végül a munkára terelődtek, és a legtöbbjük boldogan mesélt nekem mindarról a rosszról, amit jóvá lehetne tenni. Olyan dolog ez, ami mindig előjön, amikor olyanokkal beszélünk, akit ugyanolyan erőtlennek, cselekvésre képtelennek gondolunk, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

Hetek teltek el, és csupán egy emberrel osztottam meg ezeket, Jebbel, aki a legtöbb gondolatommal egyetértett. Hosszú, álmatlan éjszakákon keresztül tervezgettünk; és hosszú, körültekintő napokon át kerestük a megfelelő embert, akivel beszélhetünk, azokat a hasadékokat a vérten, amiket el lehet mélyíteni.

Végül megérkezett a hívás. A kormányzatot - a kormányzót és csapatának jelentős részét - lecserélték. A kolónián megszilárdították a helyzetet, mondák, - ami igaz is volt, - és már eltávolíthatták a kormányzó erőket és helyiekkel helyettesíthették azt. Mindez igaz volt. Egyetlen említés sem történt azokról a balsikerekről, amik a kormányzó rövid megbízatása alatt történtek. Most már lényegtelenek voltak.

Neveket is említettek. Az enyém is felmerült; egyszer, majd megint, majd elég gyakran ahhoz, hogy a hangok hatalomra juttassanak.

***

Még nem vagyok a csúcson, - a tető a caldariakhoz tartozik, - de feljutottam a legmagasabb pozícióba, amit egy gallentei megszerezhet ezen a kolónián. Jeb nincs sokkal alattam.

Különös idők voltak ezek. Sokkal többet tanultam arról, hogyan működik ez a hely, és hogy milyen bonyolult lehet a megfelelő segítségeket lekérni, mint amennyit tudni akartam.

A meritokráció egy valódi, gyönyörű dolog. Ez az, amit mindig is akartam. A teljesítmény számít. Ha jó vagy abban, amit csinálsz, jutalmat kapsz; ha pedig nem, akkor félreállítanak, hogy valaki hozzáértőbb vegye át a helyed. Ez egy haszonelvűségi dolog, aminek a gallenteiekkel kellett volna kifejlődnie. Hogy nem ez történt, hanem a caldari vállalati világ fekete leveséből buggyant fel, ékesen bizonyítja alkalmazkodási képességüket, és még ékesebben vonja kétségbe a mienket.

És ebben az új világban, amit engedtek nekünk létrehozni, nem tudok nem elgondolkodni azon, hogy Tibus Heth, a Caldari Állam hadurának öröksége, és küldetése, a Gallentei Szövetség teljes megsemmisítése miért ütközik még mindig akadályokba. Mert jönnek be a számok, amik ugyanazok, mint tegnap, és tegnapelőtt.

A kolónia minden eddiginél jobban működik. Az emberek immár semmi kevesebbet nem tűrnek el. Bárkit, aki nem képes a meritokráciát megfelelően szolgálni, félreállítanak, hogy ne akadályozza mások felemelkedésének útját.

A számok beérkeztek. Gyerekkorom óta ismerem Jebet.

Így fordítanak hát minket egymás ellen. És már nem tudom, hogyan legyek gallentei.


Az eredeti mű