Prosopagnosia

Prosopagnosia

Semmi nem volt, ami a kolóniához kötötte volna, így egy éjszaka korábban kelt fel, túl korán ahhoz, hogy késő lehessen, és a dokk felé vette az irányt, ahonnan űrhajók indultak a messzeségbe. Egy kis váróhelyiségbe érkezett, ami egyszerre szolgált fogadóként, információs pultként és rendszerek közti kereskedelmi központként. Megkereste annak a különös hajónak a legénységét, ami néha megállt a kolónián, és ismét rákérdezett az általuk ajánlott szerződés feltételeire. Ez alkalommal pedig leült és nagyon figyelt.

Pletykák, elsuttogott féligazságok szintjén egy jól ismert szerződés volt. Lazar nem sok olyan embert ismert, aki minden sötét sarkát alaposan átkutatta.

A toborzók barátságosak voltak, de nem tiszteletet parancsolóak. Úgy érezte, örömükre szolgálna, ha csatlakozna hozzájuk, és az aláírás után is boldogok maradnának, ugyanakkor nem vennék személyes sértésnek, ha visszautasítaná őket. A másik érzése pedig az volt, hogy tudták, merre tartanak, ami még vonzóbbá tette a dolgot.

A szerződés rendkívül tiszta hangvételű volt. Egy teljes évre szólt, mely nem túl hosszú idő, de nem is telik el egy szempillantás alatt. Az év az a legkisebb egység, melyben az emberek életének hosszát mérni lehet; és így a jövő felé tekintett anélkül, hogy felzabálta volna az ember életét.

Ezen év során Lazar nem hagyhatja el a hajót saját akaratából. Ha mégis megpróbálna kiszállni, a szerződés szerint egészen addig a lakószobájába zárják, amíg el nem tudják juttatni egy közeli kolóniára, a toborzók azonban csevegő hangon jelentették ki, hogy valójában egyszerűen bezárják majd egy konténerbe, és ha a pilótának éppen olyan hangulata van, kilövik a világűrbe. Ez a szerződés az elkötelezett embereknek volt való, nem olyanoknak, akik visszavágytak a múltbéli életükbe.

Ezzel minden, a régi életéhez kötődő szálat elvág. Senkivel nem kommunikálhat sem erről, sem bármely másik kolóniáról, hacsak a pilóta által elfogadott küldetés ezt meg nem követeli. A hajó, Lazarral a fedélzetén távozik a kikötőből, és itt lesz a vége.

Ezen év alatt egy vagyont fizetnek neki. A pletykák szerint a legénységet irányító kapszulás igen nagylelkű olyan apróságok tekintetében, melyek értéke óriásira nő olyankor, amikor mások irányítják az ember egész életét.

Az első év letelte után szabadon távozhat. Mikor megkérdezte, hogy a legénység tagjai el szoktak-e menni, a toborzók vállat vontak és szinte vonakodva vallották be, hogy soha senki nem tett ilyet. Az emberek, mondták, megtalálták a hajón azt, amit kerestek, és nem akarták többé elengedni.

Ez megfelelt számára.

Átadtak neki egy adattáblát, melyen egy felmérő lap volt, és figyelték, ahogy a kérdésekre válaszolt, melyek közül néhány különösebb volt, mint a többi, és melyek nagy része a személyére vonatkozott. Átadta az adattáblát az egyik toborzónak, aki átnézte azt, elmosolyodott, majd egy ajánlattal együtt visszanyújtotta neki. Az ajánlat ISK-ban volt. Még soha nem volt ISK-ja.

Aláírta az adattáblát, és beütötte személyes kulcsát, majd visszaadta a toborzónak, azzal örökre maga mögött hagyta régi életét.

***
A hajó egy hatalmas ipari hajó volt, bár Lazarral közölték, hogy kezdetben valószínűleg csak egy kis részével fog találkozni. A hajó egy kis részére korlátozták a mozgásterületét, ahol dolgozott, élt és beszélt a hozzá hasonlóan korlátozott szabadsággal rendelkező legénységi tagokkal. Nem vihetett magával semmilyen személyes tárgyat, a hajó azonban rendesen el volt látva mind szórakoztató eszközökkel, mind pedig alapvető szükségleti tárgyakkal. A legtöbb fedélzeten lévő rendszer automatizált volt, még a lakónegyedben a személyes tisztaságról gondoskodóak is, amit Lazar üdvözítőnek talált egy olyan hajón, ami gyakran tett meg hosszú utakat a mélyűrben. A kényelmi dolgok hiánya eleinte zavarta, - pengével akarta megborotválni az arcát, de nem talált borotvát, és ami mindközül a legkülönösebb volt, tükröket sem látott sehol a hajón, - de ha ezek lesznek a legborzalmasabb dolgok, amiket el kell szenvednie ezen a különös úton, úgy érezte, nem lesz problémája.

Minden reggel az ébresztő alkalmával találkozott a legénység azon részével, akikkel együtt dolgozott. Erőt merítve azon elhatározásából, hogy elfogad bármit, amit az utazás hoz számára, sokkal megnyerőbb hangulatban találta magát, mint amilyenben évek óta volt, és hamar összebarátkozott a nagy részükkel. Egyikük különösen magára vonta figyelmét, bár próbálta magát megzabolázni. A nőnek hosszú, vöröses haja volt, vastag ajkai és kellemes hangja, mely lágyan cirógatta a füleit. A Reania-nak hívták.

A nő igazat adott neki abban, hogy kell egy kis idő, mire az ember hozzászokik a hajó automatizáltságához, és a tükrök hiánya is elég bizarr volt, de hozzátette, hogy a hajót irányító kapszulás valóban nagyon kedves ember. Neki is volt egy furcsa oldala, mint ahogy az összes többinek is, a legénység viszont bűntudat nélkül tudott szolgálni alatta. Rengeteg pénze volt, - ez megint egy általános dolog volt ezekben a körökben, - és ennek nagyon nagy részét költötte a hajóra és annak legénységére. A többiek, akiket lefoglalt az evés, de attól még nyilvánvalóan figyeltek, helyeslően bólogattak. Lazar elgondolkodott, hogy vajon találkozik-e valaha is ezzel a férfival, de inkább az iránt érdeklődött, hogy fog-e találkozni valaha a legénység többi részével. Reania azt válaszolta, hogy végül fog, miután letelt a kezdeti beilleszkedési időszak. A hosszú utakhoz hozzá kellett szokni, és nem akarták, hogy még az előtt eltévedjen ebben az életvitelben, mielőtt át tudná látni az egészet. Többet nem kérdezett. A nő rámosolygott, de nem ült mosoly az arcán.

Aznap este megbetegedett. Enyhe szédülésként kezdődött, majd fényérzékenységgel folytatódott, ami egyre rosszabbá vált, ahogy telt az éjszaka, egészen addig, míg végül a csillagok halvány fényének elsötétített ablakán átszűrődő tompa sugarait is lassan az agyába fúródó tűknek nem érezte. A szédülés miatt nyitva tartotta a szemeit, - nem akart a fürdőbe rohanni és hányni, a sötétben nem, - és egész idő alatt azokat a fényes alakzatokat számlálgatta, amelyek mintha fémen folyó olajként kúsztak volna végig a padlón. Mikor pillantását a falra emelte, az alakzatok is követték azt.

Valahol az örvénylés közepén álomba merült.

***
Másnap reggel az emberek kérdezgetni kezdték, hogy érzi magát. Úgy gondolta, biztosan nagyon betegnek látszik, ám tükrök hiányában nem tudta volna biztosra mondani.

A nap eltelt, és újabbak követték. Elvégezte a feladatait, amik egyszerűek voltak, és érzése szerint inkább az volt a céljuk, hogy felmérjék képességeit, minthogy egy rendes napi munkát elvégezzen. A legénység mellette dolgozó tagjai szemmel tartották a haladását, mindezt azonban a lehető legfinomabban tették, ráadásul egyenesen, így nem érezte magát mocskosnak vagy megalázottnak.

Egy idő után már keresztnevükön szólította őket és azokat, akiket ebben a bezárt, új életben látott. Miután elérkeztek a hajó következő megállójához, valahol az űr mélyén, észrevette, hogy közülük többen eltűntek. Körbekérdezősködött, de csak mosolyogtak rajta.

Az éjszakai hallucinációk folytatódtak. Néha a vécéhez mászott és hányt. Örült a tükrök hiányának, mert nagyon nem akarta látni az arcát.

Egy alkalommal, ebéd közben egy új ember ült mellette. Személyesen még nem találkoztak, de különös módon ismerősnek tűnt számára. Az ember vidáman nevén üdvözölte Lazart, aki lázasan kereste agyában az idegen nevét, de nem találta.

- Kicsoda maga? - mondta végül Lazar egy véleménye szerint elég idétlen vigyorral.

- Ó, Jatek vagyok.

- Hé, így hívták az egyik itteni fickót, aki nemrég elment - mondta félig saját magának Lazar.

- Igen, az én vagyok - válaszolta a férfi.

Ez meglepte Lazart, aki már összebarátkozott Jatekkal. - Nem, maga nem ő - mondta.

- Miért nem?

Ez még meglepőbb volt. - Nos... - kezdte Lazar. - Egyáltalán nem hasonlít rá.

- Milyen magas volt? - kérdezte a férfi, és felállt.

Lazar végigmérte. - Akkora, mint maga, de...

- Milyen testfelépítésű?

- Mint a magáé. És az övéhez hasonló ruhát visel, és valószínűleg ugyanaz a cipőméretük is - mondta Lazar, miközben a férfi visszaült. Előre hajolt, és suttogva hozzátette, - De van egy apró, árulkodó részlet. Magának másmilyen az arca.

- És? - kérdezte a férfi. Zavarodott és szórakozott kifejezések ültek ki különös arcvonásaira.

Lazar csak pislogott. - Nem tudom, erre mit mondhatnék - motyogta.

A férfi bólintott, - továbbra is azzal a szórakozott kifejezéssel, amit Lazar legszívesebben széttört volna egy istenverte kővel, - és visszafordult az ebédje felé.

Lazar a székében maradt és folytatta saját ebédje elfogyasztását, ami szinte teljesen elvesztette az ízét. Időnként egy pillantást vetett felé, de próbált helyzetének jó dolgaira összpontosítani. Itt boldog volt. Egyelőre a migrén sem gyötörte. És bár a gyomra egy kicsit remegett, amin ez a kis színjáték sem segített, sikerült magában tartania az ételt.

Amíg az ajtó ismét ki nem nyílt, és be nem lépett egy másik személy, másmilyen ruhában és másmilyen testalkattal, ráadásul másmilyen testtartással, ám pontosan ugyanazzal az arccal, amit Jatek-on is látott.

Lazar kirohant, és épp csak sikerült elérnie a fürdőszobáját, mielőtt visszaköszönt volna az ebédje.

***
A délután további részét ágyban töltötte, csak akkor ébredt fel szendergéséből, mikor Reania felkereste, hogy megnézze, hogy van. Szoros barátságot kötöttek, már amennyire szoros lehet ez olyankor, amikor valaki próbál beilleszkedni egy új életbe, és próbál nem beleszeretni egy munkatársába. Mikor a nő meglátta, milyen állapotban van, azonnal munkához látott a kis lakásban. Ebbe beletartozott a koszos ruháinak eltávolítása a különböző bútorok felületeiről, a légkondicionáló beállítása a szoba kiszellőztetésére, (és a ráparancsolás Lazarra, hogy többet ne kapcsolja ki azt,) a tisztítóbogarak utasítása, hogy gondoskodjanak a legutóbbi öklendezési roham okozta foltokról, és egy rendes, meleg vacsora elkészítése. A legénységnek mindig rendelkezésére állt étel, - ez azon ritka hajók egyike volt, ahol gyakorlatilag semmit nem adagoltak, - azonban rendelni kellett, mivel a lakások nem rendelkeztek ezek elkészítésére alkalmas berendezésekkel. Reania elment, majd hamarosan visszatért valamivel, ami Lazar számára majdnem olyan jó illatú volt, mint a nő. A nappaliban ettek, a férfi a kanapén ülve, a nő pedig egy felé fordított széken.

Végül sikerült magába erőltetnie az ételt. A nő türelmesen ült mellette, kedélyesen csevegve, nem érezte magát sem magányosan, sem tehetetlennek. Legnagyobb megkönnyebbülésére nem kérdezte tőle, mi a baj, mert nem tudott volna őszintén válaszolni.

Az étel után úrrá lett rajta az önmagát tápláló test nyugtató melege. Annyira elfáradt, hogy még beszélni sem volt ereje, de így sem akarta, hogy Reania itthagyja őt. A nő mintha megérezte volna ezt, és közelebb lépett, leült mellé és halkan mesélt a hajón töltött idejéről, és azokról a dolgokról, amiket látott; űrállomásokról, csillagködökről, mindenről, csak a jelenről nem.

Egy csendes pillanatban a férfi megkérdezte, hogy ledőlhetnének-e. Így is tettek, ott a kanapén.

Az idő nagy részében csak hallgattak, nem akarták kipukkasztani ezt a kellemes buborékot, amiben pihentek. Az agy azonban sosem pihen, és végül fel kellett tennie a kérdést.

- Láttad ma Jateket és Kralent?

- Igen - válaszolta a nő.

- Á, szóval visszajöttek az állomásról? - kérdezte, ahogy az ostoba remény egy apró szikrája gyulladt fel benne.

- Nos igen, butuska - válaszolt a nő. - Jatek még azt is elmondta, hogy találkozott veled ebédnél.

Lazar szorosan behunyta a szemeit, és próbált mozdulatlan maradni, még mindig remélve, hogy Reania nem fogja feltenni a kérdést, de biztos volt benne, hogy téved.

Nem tévedett.

Végül mély levegőt vett. - Nem látsz rajtuk valami különöset?

- Nem - válaszolta a nő. - Nem látok.

Még egy mély levegőt vett, majd megint egy másikat. Végül álomba merült.

***
Ismét megálltak, ez alkalommal néhány napra. Több új arc, és az összes régi.

***
Komolyan kezdte azt érezni, hogy lassan elveszti az eszét, és néha azt vette észre, hogy azon töpreng, megölje-e mindegyiküket, vagy csak saját magával végezzen. Az étkezések során igyekezett mindenkit elkerülni. Valaki váratlanul hozzászólt, és annyira megrémült, hogy rájuk löttyentette az ételt. Azonnal távozott, mert ha nem tette volna, komolyan a padlóra omlott volna és elkezdett volna zokogni.

Nehezebben aludt el, bár a fejfájások rosszabbik fele már elmúlt.

Nem mert szólni erről senkinek, mert tényleg nem tudta, hogy önmaga-e még, és ha kiabálni és sikoltozni kezdene azokra a különös arcokra, egyébként sem számítana: őrültté válna. Még ha igaza is lenne, elvesztené az eszét.

Átvészeltek egy támadást az egyik alacsony biztonsági besorolású rendszerben, és ez tette tönkre: tök használhatatlan volt. Mindenki csak állt a helyén és tette a dolgát, Lazar azonban nem. Ő képtelen volt elviselni, hogy ezek mellett az emberek mellett dolgozzon. A helyén maradt, és válaszolt, amikor nem tudta ezt elkerülni, de egyértelmű volt számára, és körülötte mindenki más számára is, hogy magába temetkezett. Nem szóltak erről semmit, amitől az egész csak még rosszabb lett.

A hajó a legközelebbi állomásra ment, hogy javításokat végezzen el. Miközben a dokkban állt, Lazar céltalanul bolyongott a folyosókon, és már azt sem tudta, hogy mi ő, - egyértelműen nem egy rendes legénységi tag, és emberi lényéből sem sok maradt meg, - és csak akkor állt meg, mikor lábai már képtelenek voltak tovább vinni őt.

Egy fal mellett pihent, becsukott szemmel. A hajó hangja más volt, amikor a dokkban állt: nem csendes, csak mélyebben lüktető, mintha a mozgás helyett a benne szunnyadó erőből származna. Különös volt megállni, de még a következő lépése sem látszott elég valódinak ahhoz, hogy megerőltesse magát miatta.

Lépteket hallott. Remélte, hogy nem kell beszélnie.

Kikukucskált csukott szemei mögül, és egy másikat pillantott meg, egy ugyanolyan arcot, mint az összes többi; bár ezen az arcon teljesen természetesnek látszott, mintha tökéletesen illeszkedne a testhez.

Az idegen megkérdezte, hogy jól van-e. Lazar bólintott.

Ezután a különös arcú idegen valami olyat tett, ami megdöbbentette Lazart. Letérdelt és átölelte őt.

Lazar még a zokogáshoz is túlságosan fáradt volt, ezért csak nagyokat sóhajtott, újra meg újra.

- Mi mindannyian ugyanolyanok vagyunk itt - mondta a férfi. - Mind ugyanezt az életet éljük. Örökké. - És bármennyire is ijesztő volt a dolog, ugyanakkor nyugtatónak is találta. Lazarnak nagyon megtetszett a férfi hangja, a támogatása és optimista észjárása; mert vagy neki is megváltozott már az arca, mint körülötte mindenki másé, és már napirendre tért a dolog felett, vagy nem változott meg, és egy Lazarhoz hasonló embert támogat, aki számára teljesen őrültnek tűnik.

Lazar felkelt a férfi szorításából és ismét felsóhajtott, majd felé bólintott. Próbálta összeszedni önmagát.

A férfi valami olyasmit mondott, hogy - Nem lesz semmi baj, - és bár Lazar nem hallotta tisztán, hogy kérdés volt-e, vagy állítás, becsukta a szemét és ismét bólintott. Hallotta, ahogy a férfi eltávolodik tőle. Ahogy a lépések elhalkultak, eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a férfi segítségét, ezért ismét kinyitotta a szemét, szólásra nyitotta a száját és a léptek irányába fordult. Épp csak megpillantotta, ahogy a férfi elfordul a folyosó egy kanyarjánál, mielőtt eltűnt volna a szeme elől. A feje hátuljában egy idegi csatlakozót látott.

Lazar hazament. Kezdett rájönni, hogy a hajón az első naptól kezdve mindenki kedves volt vele. Mindenki támogató volt. Bármi volt is ez, akár ők csinálták, akár nem, tényleg törődtek vele.

Épp most vigasztalta meg egy kapszulás. Újszülöttnek érezte magát, akit egy égető, vörös nap ringat álomba.

Aznap éjszaka valaki csengetett az ajtaján. Reania volt az. Azt mondta, hogy felvidítani jött.

Miközben a kanapén ültek, bevallotta a nőnek, hogy teljesen kétségbe van esve.

A nő elmondta neki, hogy az elszigeteltség furcsa dolgokat tesz az emberek elméjével. A férfi állította, hogy nem lehet ez; hogy nem lehet csupán ez.

Reania sóhajtott. Azt mondta, hogy nem.

- Nem vagy őrült - mondta a nő.

- Mi folyik itt? - kérdezte a férfi.

A nő behunyta a szemeit.

A férfi egy ideig csak nézte. - Nem fogsz válaszolni - mondta végül.

A nő megrázta a fejét.

- De nem is számít, mert örökké itt leszek ezen a hajón - mondta csendben.

A nő bólintott.

Egy ideig csendben ültek. Végül a nő felállt. - Jobb, ha most megyek - suttogta könnyes szemekkel.

A nő már az ajtónál állt, mikor a férfi megszólalt. - Ne.

A nő megtorpant.

- Kérlek - tette hozzá.

Kezét az ajtókeretre tette és nekitámasztotta a fejét.

- Kérlek, ne hagyj egyedül - mondta a férfi, majd ahogy a nő megfordult, hozzátette. - Nem tudom, ki leszel majd holnap. Kérlek, ne hagyj egyedül.

A nő egyszerre kezdett el nevetni és sírni, és visszalépett hozzá, a fejét kezdte el cirógatni és csókolgatni. Később a kanapéról az ágyra mentek, és még később végül álomba merültek.

***
Másnap reggel eltökélte magát: Ha ez őrület, akkor meglovagolja, mint egy csillagközi üstököst.

Minden arc, amit látott, ugyanaz volt. Ám mikor esténként hazaért, a nő mindig ott volt, és ez segítette továbbmenni, még ha józanságát nem is tudta megtartani.

***
Egy este a nő azt mondta, hogy egy időre elmegy, de később visszajön. A férfi beleegyezett.

A nő megkérdezte, hogy jól van-e. Igent mondott, majd újra, és még egyszer.

Az üstökösön lovagolt. Semmi máson. A halott űr hidegében volt, és arra várt, hogy kiégjen.

Még egyszer, utoljára szeretkeztek.

***
Sokat aludt. Elvesztette időérzékét. Egyszer rosszkedvűen és tompán ébredt fel, és rájött, hogy három nappal később van, mint ahogy azt ő hitte. De kényelmesen élt, és sikerült életébe csempésznie némi egyensúlyt. Minden okkal történt.

Egy rajtaütés során szerzett károkat kellett kijavítaniuk. Kimentette Jateket a veszélyből, miután egy áramköri lap lángra kapott, és megfogadta, hogy utánanéz a dolognak; felelős volt értük. Ezután Kralen fizette az italokat, mivel ő volt az utolsó a legénység tagjai közül, aki fegyvert ragadott.

A nő végül visszatért. Az ebédlőben találkoztak, ettek, majd munka után mindketten mentek a saját útjukon, egészen a nap végéig, amikor is a lakásához ment. Volt nála egy hozzáférési tábla, amivel beeresztette magát a sötét szobába. A férfi hallotta, ahogy belép.

Csendesen a hálószobába lépett, és a férfi mellé feküdt. Elkezdett matatni, de a férfi megállította őt.

A nő hátrébb húzódott, látszólag mert úgy gondolta, mert a férfi nem akarja, de tévedett. - Előbb meg kell tennem valamit - mondta a férfi, majd oldalra nyúlt és felkapcsolt egy lámpát. Halvány fénye az alkonyi naphoz hasonlóan világította be az új arcot.

- Biztos vagy ebben? - kérdezte a régi hangján.

- A villany felkapcsolva marad - mondta a férfi, és ismét a keze után nyúlt. A nő lehajolt, és megcsókolta az ujjait, majd kicsit közelebb húzódott.

Mikor megtették, a férfi mélyen a nő szemébe nézett. Látta tükörképét, mélyen a sötétségben, és a nő arca tekintett vissza rá. - Igen - suttogta.


Az eredeti mű