A Beautiful Face (Part One)

Egy gyönyörű arc
Első rész

A föld mélyén mocorogni kezdenek a rabok. Nem süt nap, ám oly régóta élnek már itt, hogy belső órájuk pontosan tudja, mikor kell ébredniük. Kemény ágyakról emelkednek fel és nyújtózkodnak a testek. A legkülönfélébb foltos-mocskos ruhadarabokat húzzák elő egy nagy kupacból. Motyogva beszélgetnek egymással.

De nem mindenki beszél.

A maszkos férfiak szellemekként mozognak köztük. Az amarr kolóniákon krómsárga ruhákat viselnek: ovális, kifejezéstelen maszk, vízszintes csíkokkal a szemeknek, orrnak és szájnak, amit az elektromos lámpák fénye sötét arany fénnyel világít meg. A gallentei űrben ezek a koromtól, izzadtságtól és vértől elfeketedett gipszből készülnek. A minmatarokéi sokkal gyakorlatiasabbak: fém szerkezetek, az állkapocsnál forgópánttal és a szemek elé csúsztatható fedelekkel.

Furcsa módon a cladariak kölcsönözték ezeknek a legszemélyesebb vonásokat. Az amarrokéhoz hasonlóan ovális maszkok, ezek azonban csontfehérek és egy arc vonásaival rendelkeznek. Minden maszkon ugyanaz az arc tekint ki: ugyanaz a magas arccsont, ugyanolyan ívű szemöldökök, ugyanaz a vékony ajak. Csak ezeken a maszkokon nincs nyílás a szájnak, így viselőjüknek kissé meg kell azokat emelniük, amikor enni akarnak.

***

- Igen? - szólalt meg a férfi titkárának csengetésére válaszolva.

- Gilea Kiljaani szeretné látni magát, uram - hallatszott a titkár hangja a hangszóróból.

- Kiváló. Küldje be.

Az ajtó kinyílt és egy fiatal nő lépett be rajta. Divatosan, kissé üzletiesen volt felöltözve, gazdagsága jól látszott a ruháján. Egyik vállán egy kis, fekete bőrtáska lógott, melyet a tervező logója ékesített. A parfümje selymes illattal töltötte be a szobát.

- Miss Kiljaani - üdvözölte az íróasztal mögött ülő férfi, miközben felállt, hogy kezet rázhassanak. Elegáns ruhát viselt. Az asztala fából készült, mely itt, az űrben nagy vagyonról árulkodott. Egy hamutartót és egy kis tálnyi cukorkát leszámítva teljesen sima és dísztelen volt. Az iroda többi része is ehhez az egyszerűséghez igazodott: egyik oldalán egy holokeretben különböző, főként farmokat ábrázoló tájképek cserélgették lassan egymást. Ezzel szemben egy ablak tekintett ki a lenti forgalomra. A férfi mögötti fal koromfekete volt, üveges felszínében kísértetiesen tükröződött a két szobában tartózkodó. Az egyetlen fényforrás egy lágy, sárgás kupolából áradt, mely a plafonra volt rögzítve.

A vendég mosolya tökéletes volt. - Kérem, szólítson Gileának.

A férfi viszonozta a mosolyt. - Rendben van. Vertan Nejowin, szolgálatára. Vertan. Kérem, foglaljon helyet.

A nő leült, lábait keresztbe tette, kis táskáját pedig az ölébe helyezte.

- Szóval, Gilea - kezdte a férfi, miközben kivett valamit az egyik fiókból és az íróasztal szélére telepedett, Gilea széke mellé. - Úgy tudom, egy átalakítás érdekelné.

Gilea őszintén, felszabadultan felnevetett, ám közben próbálta kezével eltakarni száját. - Akár így is nevezheti. Remélem, a megfelelő irodába tévedtem be. Ugye nem akar sminkelési tanácsokkal ellátni?

- Álmomban sem tennék ilyet - válaszolt Vertan. Felemelte a tárgyat, melyben így, közelről a nő egy távirányítót ismert fel, és megnyomott rajta egy gombot. Mögötte a fekete képernyő halvány, kék fénnyel kezdett világítani, és lassan megjelent rajta Gilea arca, előlnézetből.

- Ó istenem - mondta aggódó tekintettel. - Annyira... használtnak látszom.

- Mindig ijesztő egy kicsit a dolog - mondta Vertan. - Emlékszem rá, amikor először választottam magamnak új arcot. Azt hittem, szívrohamot kapok, amikor megláttam magam a képernyőn.

- Először? Ezek szerint már többször is volt arccseréje? - kérdezte Gilea.

- Ó igen. A társaságnál a legtöbben ingyen elvégeztethetik ezt magukon, vagy legalábbis óriási kedvezménnyel, és bátorítjuk is őket, hogy tegyék ezt. A hivatalos kifejezés egyébként a szubcelluláris áthelyezés. Amit Ön nyugodtan el is felejthet, mivel a laborban dolgozókon kívül senki nem használja ezt az elnevezést.

- Biztos egy egész csapatnyi zseni dolgozik itt, hogy valami ilyesmit kitaláljanak - jegyezte meg Gilea.

- Természetesen. A legtöbbjük a marketingen - mondta vigyorogva Vertan. - Manapság már elég egyszerű az eljárás. A legnagyobb akadályt az emberek elméje jelenti. Olyan ötleteik vannak, hogy letépjük az egyes emberek arcát és másokra helyezzük azokat, mint valami hentes-sebész. Rengeteg energiánk megy el arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló tévhiteket megszűntessük.

Gilea matatni kezdett a táskája pántjával. - Egy részét kiérdemelték - mondta halkan. - Ott volt az a történet arról a szórakoztatóipari...

Vertan felállt, leült az íróasztala mögé és felsóhajtott. - Marlovian Joocasta. Igen. Ezt sosem fogjuk lemosni magunkról.

- A történet szerint az arca egyszerűen leolvadt - mondta Gilea.

- A laboránsoknak lenne egy-két szava ezzel kapcsolatban, de lényegében igaza van - mondta Vertan. - De ne feledje, ez az eset az eljárásnak egy nagyon, nagyon korai szakaszában történt meg. Joocasta fel akarta rázni a karrierjét, mi pedig még újak voltunk, próbáltuk bebizonyítani a közönségnek, hogy megérdemeljük a pénzüket. Ezért néhány kanyart levágtunk, néhány biztonsági intézkedést kihagytunk. - Összefűzte feje mögött az ujjait és hátra dőlt a székében. Arcára üres, jellegtelen kifejezés ült. - Már elég régóta nem történt egyetlen hasonló baleset sem, miss Kiljaani...

- Gilea.

- Gilea - ismételte Vertan egy félmosollyal a szája szegletében. - Az elképzelhető legszigorúbb előírásokat követjük, minden eljárásunk tökéletesen visszafordítható és immár több ezer elégedett ügyfelünk van. Gyakorlatilag semmi olyat nem tud kérni tőlünk, ami ne lenne tökéletesen biztonságos.

- Valóban? - kérdezte Gilea, miközben egymás mellé helyezte lábait és előre dőlt a székében.

- Ó igen - válaszolt Vertan. Lustán a háta mögött lévő képernyő felé intett. - Na most, ha ez kicsit váratlanul érte, akkor javaslom, hunyja be a szemeit egy pillanatra. - Egy másik gombot nyomott meg a távirányítón. Asztalának egy darabja oldalra csúszott, ami alatt feltűnt egy lencse. A szoba fényei elsötétedtek, zümmögő hang szűrődött ki a nyílásból és megjelent Gilea fejének és arcának holografikus, lassan forgó mása. - Ez ön három dimenzióban - mondta Vertan. - Minden apró huplival együtt.

- Le vagyok nyűgözve - mondta Gilea. Az arc a megtévesztésig hasonlított rá, leszámítva a kivetítő okozta zöldes elszíneződést. - Mindezt az embereim által elküldött anyagból állította össze?

- Nem csak abból - mondta Vertan. - Elég adattal rendelkezünk ahhoz, hogy szükség esetén akár a semmiből is elkészítsük az arcát. - Felnézett a holografikus képről. - Volt már olyanra példa, hogy orvosi szolgáltatásokat kértek tőlünk; tűz utáni kezelések, sav, karambolok és hasonló eseteknél. Ha valakinek elég pénze van, szükségtelen egész életében magán hordania egy szerencsétlen baleset emlékét.

- Tehát léptek már át határokat.

- Gilea, minden munkánk az általánosan vett határok átlépéséről szól - mondta Vertan. - Az egyetlen kérdés csak az, hogy milyen messzire vagyunk hajlandóak elmenni.

- Érdekes - mondta Gilea, miközben mereven nézte a férfit.

Vertan elkapta a pillantását, majd egy harmadik gombot is megnyomott a távirányítón. A hologram eltűnt, az asztal darabja visszacsúszott a helyére és a világítás visszaállt az eredeti szintre. - Na most - mondta. - Cserébe nekem is fel kell tennem Önnek néhány kérdést. Ami a legfontosabb, eldöntötte-e már, miféle cserét szeretne? - Az íróasztal egyik fiókjába nyúlt. - Van itt néhány brosúrám, ha szeretné átnézni a részleteket...

- Komolyan jönnek ide úgy emberek, hogy még ebben is bizonytalanok? - kérdezte döbbenten Gilea.

- Természetesen. Persze sokaknak elég konkrét elképzelése van. Időnként viszont számukra is kell egy kis irányítás a végső lépéseknél. Vagy támogatás. Már az a döntés is, hogy valaki átalakíttatja az arcát, túlmutat a legtöbb emberen, nemhogy egy barát, vagy más élőlény arcának felvétele. - Az egyik brosúrát a vonakodó Gilea felé nyújtotta.

- Én már eldöntöttem - mondta a nő.

- Kérem - mondta Vertan. - A törvény kötelez rá, hogy ezt átadjam Önnek. Az eljárás jogi részleteit tartalmazza.

A nő elfogadta azt és lustán lapozgatni kezdett.

Vertan folytatta. - Ugyanez a törvény kötelez arra is, hogy tájékoztassam a két lehetőségéről. Az első, hogy egy mesterséges lényt készítünk, amit kénye-kedve szerint alakíthat át, ez az agyagbaba elektronikus megfelelője. Majd az Ön arcát ezen paramétereknek megfelelően alakítjuk át. A második a tényleges arccsere, amikor egy másik emberi lény arcát helyezzük az önére, cserébe pedig a magáét ültetjük rá az övékre. Tisztában van ezen két lehetőséggel és az ezekkel járó jogi következményekkel?

- Igen, igen - mondta Gilea, miközben visszadobta a brosúrát az íróasztalra. - De el nem tudom képzelni, hogy valaki a második lehetőséget válassza.

- Ők olyan emberek, akik nem csupán változást akarnak - mondta Vertan. - Hanem mondjuk egy kis izgalmat is.

- Semmi izgalmas nincs abban, hogy valaki önként átadja a saját arcát - válaszolta Gilea. Mereven figyelte Vertant.

A férfi visszanézett, és anélkül, hogy elfordította volna tekintetét, ismét felemelte a távirányítót. Egyik körmét oda-vissza húzogatta az egyik gomb felett. - Ki beszélt itt önkéntességről? - kérdezte.

***

Az amarr borotvált fejének csillogása nagyon hasonlított arany maszkjuk színéhez. A férfi több társa mellett térdelt az első reggeli imádság során, ám egyetlen társa sem ment túl közel hozzá. Bár a dogmák szerint minden hívő egyesül a hitben, a maszkos embereket mindig nagy ívben kerülték. Senki nem tudta, mit tettek, amiért ezt a sorsot kapták, ám egyikük sem akarta, hogy ez a dolog vele is megtörténjen.

Kántálás töltötte be a levegőt. A beavatottakon kívül senki nem tudott egyes szavakat kivenni belőle; az általános duruzsolás sokkal inkább hasonlított egy elhaló hullám hangjához, és visszaverődött a kőfalról és a korlátokról. A könyörgő többség számára a hangok tisztán érthetőek voltak, a szavak a hosszú éve tartó, mindennapos szavalás következtében régen elméjükbe égtek. A maszkos alakok azonban saját nyelvükön beszéltek és egyetlen ember sem értette meg őket.

Ez itt, aki a földre vetette magát, inkább nyögdécselt, mint kántált. Érthetetlen szavak hagyták el a maszkot, lágy jajgatások. Senki nem ismerhette fel az imádságot, már ha imádság volt az egyáltalán.

Az amarr fejét a földre helyezve hevert, lassal előre-hátra görgette, fém maszkjára ráragadt a padló mocska és pora. Kezeit ahelyett, hogy feje mellett a földre helyezte volna, háta mögött tartotta. Ebben a helyzetben, előre nyújtott nyakkal, úgy nézett ki, mint egy rab, aki a kivégzésére vár.

Léptek zaja hallatszott. Az imádkozó tömeg elhallgatott. A maszkos férfi feltekintett és két csizmás lábat pillantott meg maga előtt.

- Felkelni - szólalt meg egy hang. Sziszegés hallatszott, ahogy egy épp bekapcsolt elektromos bökő feltöltődik. - Munka van.

Az amarr felemelkedett. Maszkjának részei barnára színeződtek a földdel való találkozás miatt, bár feje továbbra is csillogott a fényben.

***

- Szeretek egy kicsit játszani az életben - mondta GIlea, miközben lassan végighúzta ujjait a hajában. Az gazdag, elkényeztetett ártatlanság tettetése úgy csúszott le róla, mint egy maszk. - Kockázatot vállalni. Kísérletezni. Ez juttatott el oda, ahol most vagyok. Mostanában viszont, - sóhajtott, - ez már nem elég.

- Mi is szeretünk játszani - mondta Vertan.

- Komolyan?

- Nem bánja, ha lejjebb kapcsolom a világítást? - kérdezte a férfi.

A nő vigyorgott, - Csak nyugodtan.

Vertan megnyomott egy kis gombot a távirányítóján. A fények egy kissé elhalványultak és több rejtett gép is működésbe lépett. Egy kattanás hallatszott, ahogy az iroda ajtaja bezáródott, Vertan azonban színpadiasan odaosont és lenyomta a kilincset, hogy ellenőrizze. - Így ni - mondta. - A szoba most már biztonságos. Senki nem fog hallgatózni. - Gileához fordult. - Mi lenne, ha elmondaná, mi is érdekli pontosan?

A nő egy ideig tétovázott, majd megszólalt. - Úgy hallottam, hogy a társaságuk egy harmadik lehetőséget is biztosítanak. Egy arccserét... vonakodó alanyokkal.

A férfi elmosolyodott. - Ha nem bánja, megkérdezném, hol hallott erről?

A nő szigorúan a férfira nézett. - Elég gazdag emberektől ahhoz, hogy megengedhessék ezt maguknak. Hozzám hasonló emberektől. Tévednék?

Vertan visszasétált az asztalhoz és a mögötte lévő képernyőre nézett, ami még mindig Gilea arcát mutatta. - Nem - mondta csendesen. - Nem tévedett. - Leült, és a nő felé fordult. - Mind a négy birodalomban van hozzáférésünk börtönkolóniákhoz. A céljaik változóak, és az egyetlen közös dolog bennük, hogy mind föld alatt vannak. Titkos helyek, amiket részben a birodalmi hatóságok, részben pedig magánbefektetők pénzelnek. Ezekre a helyekre életfogytiglanra küldik az embereket, és senki nem kerül oda ok nélkül. A rabok gonosz emberek, Gilea, erre a szavamat adom. Minden ottani ember legalább ezerszer kiérdemelte a helyét.

- Miért nem viszik őket bíróság elé? - kérdezte Gilea.

- Nem minden bűntény ilyen egyszerű. Vannak kémek, árulók, a vezetőség elleni gonosztevők, akik tettei, ha kiderülnének, diplomáciai kapcsolatok kárára válhatnának. És a nyílt tárgyalások feleslegességét akkor még nem is említettem. Időnként, - mondta, miközben kicsit közelebb hajolt, - valaki annyira bűnös, hogy egyszerűen nem engedhető meg, hogy szabadon távozzon. Nem adhat neki esélyt rá, hogy becsapja a rendszert, hogy összejátsszon egy ügyvéddel, aki valami kiskapu segítségével elintézi, hogy szabadon járhassa az utcákat. Egyszerűen tudja, hogy örökké a süllyesztőbe kell kerülnie.

- Akkor öljék meg - mondta Gilea.

Vertan pislogott. - Csak úgy? - kérdezte.

- Csak úgy.

- Arra számítottam, hogy megrázza ezen emberek létezésének és helyzetüknek tudata - mondta a férfi.

- Miért? Már nem hasznosak. - A nő elvigyorodott és megpaskolta a férfi kezét, naivitásának álarca teljesen lehullott. - Drágám, arra kérem, hogy nyúzza le számomra egyikük arcát. Nem gondolja komolyan, hogy finnyáskodni fogok egy olyan apróság miatt, mint az emberélet? Egyáltalán miért veszik a fáradtságot, hogy fenntartsák ezeket a kolóniákat?

- Elég sok a rab - mondta Vertan. - Keményen dolgoztatják őket, de elég jól tartják őket ahhoz, hogy aránylag hosszú életet élhessenek. Bőven van munka számukra, olyasmi, amit senki más nem lenne hajlandó hosszútávon végezni. Egyeseket bányákba rendelnek, másokat másmilyen veszélyes körülmények közé.

- Értem - mondta Gilea.

Vertan felemelte a fejét. - Maga nem ért egyet - mondta. - Gyengeségnek hiszi, hogy életben hagyják őket?

- Nem szeretem az elvarratlan szálakat - mondta a nő. - Mindamellett... úgy tűnik, ezek a börtönök jól jönnek maguknak. Máskülönben most nem folyna köztünk ez a beszélgetés.

- Valóban - mondta a férfi. - De elég nagy kár.

- Micsoda?

- Hogy a gonosznak, - mondta, - még ha fogoly is, és ismerjük a bűnét, ilyen szép arca lehet.

Folytatjuk...


Az eredeti mű