A Beautiful Face (Part Two)

Egy gyönyörű arc
Második rész

A gallentei finoman végigsimított maszkján. Nem volt egy új darab, ám olyan strapabíró anyagból készítették, ami csak nagy nyomásra tört szét. Ez azt jelentette, hogy száradás után minden apró kitüremkedés és gyűrődés rajta maradt. Ez különösen a szemeknek, orrnak és szájnak készített lyukaknál volt különösen fontos. A lyuknak, amin keresztül evett, éles széle volt, emiatt rendszeresen megvágta az ujjait.

A munka változatos volt, és mindig a terméstől függött. Ezeket a kábítószereket nem lehetett a szabadban termeszteni: ilyen mennyiségben műholdakról, de akár még más, a naprendszerben lévő távcsöveken át is látni lehetett volna az ültetvényt, ami mindezek végét jelentette volna. Ezért a föld alatt kezdtek el termeszteni, óriási természetes és mesterséges barlangokban, melyek üvegházként szolgáltak. A természetes fény helyébe lépett halogén égők jelezték csupán a nappalok és éjszakák váltakozását. A levegő állandóan párás volt, ezért minden maszk nélküli rab kapott száraz kendőket, hogy megtörölhessék az arcukat. A maszkosok nem tették ezt; hogy életben maradhassanak, a maszk szorosan simult a fejükre, így megtanultak együtt élni az izzadás miatti állandó viszketéssel. Legyek röpködtek hatalmas rajokban körülöttük, és szinte minden felületre rátelepedtek, ám a hatalmas izzadtságcseppek ellenére sem mentek még a maszkosok közelébe sem.

Bármennyire is csábító volt a dolog, a rendszeres munkások csak nagyon ritkán loptak a növényekből saját használatra. A növények nagyobbik részénél komoly feldolgozási lépésekre volt szükség, hogy összetevőik kiváltsák a kívánt hatást. Annyit rághatták a leveleket és a rügyeket, amennyit csak akarták, de egy kiadós hasmenésen kívül semmi eredménye nem lett volna. Volt ugyan néhány olyan növény, melyet meg lehetett enni, vagy titokban el lehetett szívni, ám ezeknek nagyjából annyi hatása volt, mint néhány pohár kávénak.

A maszkos rabok voltak a nagy kivétel ez alól a szabály alól, akik állandóan a leveleket rágták. Ebből a szempontból sokkal nagyobb szabadságot kaptak, és csak olyankor büntették meg őket, amikor teljesítményük jóval a rendes bentlakóké alá esett.

A gallentei ujjai szárazok és sebesek voltak, részben a maszkjának széle, részben pedig a szüretelt növény borotvaéles leveli és tüskéi miatt. Időnként letette a kosarát, a maszkhoz emelte a kezét és letörölte a barnás nyálat, ami szájnyílásából csöpögött. Néha még előre is hajolt, hogy kiköpje a megrágott leveleket, és egyből újakat kapjon be. Ezután ismét felemelte a kosarát és folytatta a munkáját. Valahányszor megvágta az ujját a tüskékkel, szinte észre sem vette.

***

- Nem bánja, ha rágyújtok? - kérdezte Gilea.

- Egyáltalán nem - válaszolta Vertan.

A nő előhúzott egy arany dobozt, kinyitotta és kiválasztott egy hosszú, vékony cigarettát. Vertan figyelte, ahogy bezárja a dobozt és visszateszi a helyére, mielőtt előre nyújtotta volna az öngyújtóját. - Szóval - mondta, miközben apró füstfelhőket pöfékelt, - hogyan tovább?

- Választ egy arcot - mondta Vertan, miközben beütött egy számsort a távirányítójába. Az asztalán lévő fa burkoló ismét oldalra csúszott, és a holografikus kivetítőn megjelent Gilea forgó feje, ez alkalommal valamivel kisebb méretben. Gilea arca a férfi mögött lévő képernyőn is összement és oldalra csúszott. Mellette a képernyőn és a holokivetítőn egyaránt megjelent egy másik, igen csinos caldari nő képe, akinek faja és vérvonala is egyezett Gilea-éval.

Vertan átadta Gilea-nak a távirányítót. - Kézi tekerés. A zöld gomb előre lépked, a vörös pedig hátra. Fentről a harmadik kék gombot megnyomva két arc jelenik meg, az ismételt nyomásra pedig négy, majd nyolc és tizenhat.

- Nagyjából hány emberük van itt? - kérdezte Gilea.

- Úgy gondolom, több mint elég. Ám mielőtt elkezdenénk arcokat válogatni, le kell egy kicsit szűkítenie számunkra. A négy nyíl az arc olyan részeire utal, melyeket kategorizáltunk. Kérem nyomja meg a fekete, kör alakú gombot, ami a közepükön van.

A nő megtette. A rab orra rikító sárga színűvé vált.

- Automatikus kiválasztás. Kicsit idétlenül néz ki, de eddig jól működött - mondta Vertan. - Kérem nyomja meg ismét a gombot. Köszönöm. - Az orr visszanyerte eredeti színét. - Most kiválaszthatja a szimpatikus orrformát, ehhez használja a jobbra és balra mutató nyilakat, a mérethez pedig a felfelé és lefelé mutatókat. Nyomja meg ismét a kör alakú gombot, hogy megerősítse a választását, vagy a jobb alsó saroknál lévő fehéret, hogy elvesse azt. Ha ezzel megvan, a sárga fény ismét visszatér, és a nyilakkal kiválaszthat más arcterületeket, amiket állítani akar. Eddig tud követni?

- Persze - válaszolta Gilea, akit már magával is ragadott az átformálás. - És garantálja, hogy akármit is választok, maguk azt le tudják szedni egy valódi emberről?

- Igen. A választási lehetőségeit a több ezer rabunkról készített digitális fényképek alapján kapja. A bázisainkon folyamatosan arcfelismerési technológiát használunk, hogy megakadályozzuk a kémkedést. Munkakezdéskor mindenkit letapogatunk, mint ahogy a befejezéskor is, és ha valakin komolyabb változást észlelünk, azt félre hívjuk, kivizsgáljuk és vagy kiiktatjuk, vagy újradigitalizáljuk. A mostani választási lehetőségeit ma reggeli adatokból kapja. Gyakorlatilag bármit megkaphat, amit szeretne.

A nő nagyot szippantott a cigarettájából. - Bármit? - kérdezte.

- Nos, vannak határok - mondta a férfi. - A személynek nyilván caldarinak kell lennie, ugyanabból a vérvonalból, mint maga is. És a nemnek is egyeznie kell. Időnként ezt el kellett magyaráznunk néhány csalódott embernek.

Gilea a férfit bámulta. - Most ugye csak viccel? - kérdezte. - Ki lenne az az őrült, aki akár csak gondolna is ilyesmire?

Vertan felnevetett. - Meg lenne lepve. Van valami más kérdése ezzel kapcsolatban?

- Nem igazán. Illetve egy mégis. Remélem, ezután kivégzik a rabokat - mondta.

- Természetesen - válaszolta Vertan. Kivett a tálból egy cseresznye ízű cukorkát. - Nem akarunk elvarratlan szálakat.

A nő rámosolygott. - Nem akarunk.

- Egyébként pedig, - mondta Vertan, miközben kicsomagolta a piros cukorkát, és bekapta, - nem várhatja senkitől, hogy egy ilyen dolog után tovább éljen.

***

Úgy érezték, mintha egy örökkévalóság óta dolgoztak volna. A földből kibányászott ércet csillékkel szállították a felszínre. Nagyjából félúton volt egy ellenőrző pont, ahol gépek vették át a kocsik szállítását, odáig azonban emberi erővel kellett eljuttatni őket.

Hat ember dolgozott egy csapatban. Négyen, hogy tolják a kocsit, ketten, hogy igás ló módjára húzzák azt. A minmatarok még leigázva is erősek voltak. Különösen leigázva.

A csapatokat véletlenszerűen választották ki, kivéve a maszkosokat. Ők csak egymással voltak hajlandóak dolgozni; senki más nem mert a közelükbe menni. A nyögések, sóhajok és szitkozódások hiányoztak az ő csapataikból. Semmilyen hangot nem adtak ki magukból, miközben a kocsit mozgatták, csak csizmájuk alatt csikordultak a kövek.

Ez is egy ilyen csapat volt. Egyenletesen haladt felfelé; nem gyorsan, de egyébként sem volt kifizetődő a maszkosok csapatát siettetni. Időnként egyik-másik kimerülten térdre esett és oldalra gurult, miközben a másik öt helyette is tolta a kocsit. Elektromos botokkal felszerelt őrök járőröztek az alagútban, hogy gondoskodjanak róla, senki nem hagy fel a munkával túl sokáig.

Az egyikük elesett. Csapattársai szó nélkül kezdtek erőteljesebben tolni, a maszkos rab pedig a folyosó oldalához gurult, hogy levegőhöz jusson. Keze ökölbe szorult, majd elernyedt, összeszorult, elernyedt. Fém maszkjának állkapcsa némán remegett a zsanéron.

Néhány pillanattal később kezei megálltak. Lassan felemelte a fejét és felnézett a felette húzódó plafonra, mintha csak most vette volna észre. Majd ismét lenézett, kezeivel végigsimított a porban. Néhány kisebb kődarab, a csillében lévő apró másolata kilazult, felé gurult, majd megállt a lábánál.

Hosszú ideig nézte azokat a köveket. Ha bárki a fém állkapocshoz tette volna a fülét, hallotta volna a nagyon halk suttogást, a sikolyt egy kút mélyéből.

Kezei felemelték az egyik követ és az állkapcsához emelték azt, majd benyomták. Nyelő hang hallatszott. Egy második követ vett fel, nyomott be és nyelt le. Majd egy újabbat. És egy újabbat. És egy újabbat.

Mire az őrök meglátták, a fal már a vérétől vöröslött.

***

Gilea hátra dőlt a székében, elővett egy újabb cigarettát, meggyújtotta és elégedetten kifújta a füstöt.

- Elégedett? - kérdezte Vertan.

- Tökéletesen - válaszolta a nő. Egy caldari lány arca forgott előtte. Kislányos volt, apró, kissé barátságtalan szájjal, magas arccsonttal, hosszú, vékony szemöldökkel és egyvalamivel, amit Gilea nem fog megkapni tőle: hosszú, gyönyörű fekete hajjal. - És most mi következik? - kérdezte Gilea, miközben átadta Vertannak a távirányítót. - Aláírok egy szerződést?

- Erről majd később gondoskodunk. Egyelőre egy szóbeli megegyezés is bőven elég lesz - válaszolta mosolyogva Vertan. Beütött néhány számot a távirányítóba. - Teljesen biztos benne, hogy ezt az arcot akarja?

A nő viszonozta a mosolyt és eloltotta a cigarettáját. - Igen - válaszolta.

- Nagyon jó. - A férfi megnyomott egy kis, piros gombot a távirányító aljánál. Egy apró, zöld fény villant fel a képernyőn a caldari lány arca mellett. Majd a kép elhalványult, a képernyők kikapcsolódtak, a szoba fényei pedig visszatértek normális fényerejükhöz. - Ha erre fáradna, - mondta Vertan, - akár el is kezdhetnénk.

***

A caldari kolónia nemek szerint volt felosztva. A nők varrógépek mögött ültek, az apró tűk zakatolásán kívül semmilyen zaj nem hallatszott. Több sorban több százan görnyedtek munkájuk fölé. Őrök lépkedtek lassan a sorok között, kezeik lustán pihentek a kikapcsolt elektromos botokon. Itt ritkák voltak a felkelések. Ez távol állt a caldariak természetétől.

Az egyik sorban egy fiatal, elég csinos lány ült. Apró szája lefittyedt, ahogy fáradtan koncentrált munkájára, vékony szemöldökét pedig kissé összevonta. Fekete, majdnem derékig érő haja szépen fésült volt, a hosszú napi munka miatt azonban elég piszkos volt.

Egy őr lépett hozzá és megérintette a vállát. Zavartan felnézett. A férfi oldalra döntötte a fejét, ezzel jelezve, hogy fel kell állnia és ki kell mennie. A rabokat időnként magánszobákba zárták, a legkülönfélébb okok miatt: különleges munka vagy több pihenés miatt, esetleg a digitális portréjuk ellenőrzése végett.

A lány engedelmeskedett. Csendben felállt, és lehajtott fejjel kiment az óriási teremből. Az őr követte. Mikor kiértek, és beléptek egy kis acél folyosóra, az őr átvette a vezetést. A nő folyosók valóságos labirintusán keresztül követte a férfit, melyek szakasztott ugyanolyanok voltak. Olyan sokáig mentek, hogy a lány már kezdte azt hinni, hogy egyszerűen visszaérnek a varrószobába, végül azonban az őr megállt egy acél ajtó előtt. Egy lencse letapogatta az arcát, és az ajtó kinyílt. Beléptek, az ajtók bezáródtak, és a lányt különös érzés fogta el, mintha valami lefelé húzná őt.

Egy perccel később az ajtók kinyíltak. A napfényre.

***

Az utolsó dolog, amit Gilea látott, egy éles, fehér fény volt.

Öntudatlan testét szíjakkal rögzítették egy guruló ágyra és egy különleges konténerbe helyezték a fregattban. Pillanatokkal később a hajó egy kisebb véderő kíséretében elindult a vállalat kutató létesítménye irányába.

Mikor odaértek, Gilea testét lerakodták a hajóról és egy operációs asztalra helyezték. Vertan elmagyarázta, hogy bár nem volt létszükség már a vállalat központjában elvégezni az altatást, az eddigi tapasztalatok alapján ez a legjobb lehetőség. Így nem fogja ismerni a labor pontos helyét, ami ugyanúgy jó neki és a vállalatnak is, és így nem fog az út során idegeskedni, vagy meggondolni magát.

Maga a műtét probléma nélkül lezajlott. A gépek leválasztották az arcát és egy speciális, steril tárolóba helyezték azt. Ahogy megkezdték a bőr alatti átalakításokat, hogy az új arca passzoljon majd, az egyik kutató fogta a konténert, és a széf felé indult. Egymás közt ezt csak az arcok galériájának hívták. Ez egy hatalmas szoba volt, melynek egyik fala tökéletesen fehér, és érintésre jéghideg volt. A kutató belépett a terembe, miközben egy másik egy üvegfal túloldaláról figyelte. A falból kicsúszott egy fiók, a teremben lévő kutató pedig odalépett, és egy kattanás kíséretében belehelyezte a tárolót. A fiók visszacsúszott a falba, olyan hang hallatszott, mint amikor jégkockák esnek bele a meleg vízbe, az üvegfal mögött lévő férfi pedig némán jelezte, hogy minden rendben ment. Gilea arcát gyorsfagyasztották arra az esetre, ha esetleg vissza akarná kapni.

Valahol máshol, ugyanebben a laboratóriumban, egy másik kutató lépett be egy másik operáló terembe. A zsebében egy fehér maszkot vitt.

***

Ebben a szobában nincs hang, még varrógépek sem zakatolnak. A nők túl fáradtak, hogy beszéljenek, többségük mozdulatlanul hever az ágyon, próbálva nem reménykedni.

A kolóniát nem csak nemek szerint osztották fel. A maszkos nőknek külön ágyuk van a szoba hátsó részében.

Egyikük kicsit megigazítja a maszkját, karjain az elektromos bot nyoma látszódik. Hosszú, fekete haját egy olcsó gumi tartja össze. Állandóan a szeme elé hullik, ő pedig próbálja hátra tolni, végül pedig megmarkolja, és hátrahúzza. Több maroknyit tép ki a fejéből, mielőtt az őr odaérne hozzá.

A lány üveges szemmel bámulja a padlót, maszkján ugyanaz a gyönyörű, kifejezéstelen arc látszik, mint mindenki másén a szobában. Majd összefonja karjait és szorosan átölelve magát lefekszik aludni.


Az eredeti mű