For the State

Az államért

Az YHB-349-en földet ért csapat már indulástól kezdve elég szerencsétlen volt. Ahogy beléptek a rendszerbe, egyből rajtuk ütöttek a határon járőröző hajók, a konvoj hamarosan túlerővel találta magát szemben egy osztagnyi gallentei képében, amik gond nélkül szaggatták szét a formációjukat. A műveleti parancsnok kis csapatokba osztotta a konvojt, hogy ne vegyék őket észre; a szerencse ezúttal nem volt mellettük. Azok a hajók, amik támadóképesek maradtak az első roham után, megvetették a lábukat, és nem adták olcsón az életüket, a Crane szállítóhajó pedig, kihasználva a zűrzavart, egyedüliként sikeresen meglépett, a hajó vázszerkezetét azonban már csak a hit tartotta egyben.

Hat órával később földet ért a célpontként megjelölt aszteroidán, a legénység túlélői pedig kimásztak a biztonsági hevederekből, hogy felmérjék a károkat. A parancsnok és személyzetének nagy része egy burkolatszakadás következtében odaveszett, az eredeti három specialista csapat túlélőiből pedig kettőt is csak nehezen lehetett megszervezni, beleszámítva a három túlélő tengerészt, egy művezetőt és egy helyettes mérnököt. Az ellenséges környezetre tervezett eszközöket és anyagokat nem károsította a vákuummal való találkozás, ezért úgy döntöttek, hogy a megmaradt legénységgel lehetőségeikhez képest összeszerelik a lehallgató állomást.

Az első feladat azonban a túlélés volt. A művezető csendes irányításával a munkacsapatok építő ruhákat öltöttek és a szállítóhajó burkolatának lyukain keresztül kicipelték a lakóépületek felállításához szükséges felszerelést. Ez szabványos felszerelés volt, és a csapatokban válogatott férfiak és nők voltak: háromórányi kemény munka után sikerült egy olyan elfogadható lakóközpontot felállítaniuk a sebes szikladarab árnyékos oldalán, ami korlátlan ideig képes eltartani őket.

Ahogy befejezték a kupola nyomás alá helyezését, a szikladarab lakossága összegyűlt a központi teremben, hogy megoldást keressenek a következő súlyos problémájukra. A művezető a szállítóhajó megbízott parancsnokára nézett, aki csak annyit válaszolt, „felszín,” és megrázta a fejét. A művezető bólintott, majd az emberekhez szólt. - A munkások nevében beszélek. A mérnök a legalkalmasabb a feladatra, hogy vezessen minket. Őt nevezem meg igazgatónak.

A munkacsapat lassan bólintott. Az új igazgató előre lépett. - Elfogadom a nevezést, és képességeim legjavával hajtom végre a feladatot. Tervezői gyűlést akarok a művezetővel és a csapatvezetőkkel öt perc múlva, és egy órán belül szükségem van egy teljes leltárra. Mindannyiunknak megvan a maga feladata - munkára.

A tervezés hat fárasztó órát vett igénybe, mely során átnézték, újraértékelték és átírták a projekt teljes tervét. A lehallgató állomás szívét képező érzékelőfürtöt mélyen a sziklába kellett temetni, a hozzá szükséges energiatermelő és kommunikációs felszereléssel együtt. Miután pontosan megállapították a szükségleteket és felvázoltak egy ütemtervet, az igazgató a művezetőre pillantott.

- Ez rengeteg feladat két csapat számára.

- A munkát el kell végezni, és csupán két csapat áll rendelkezésünkre. Maga kiadja a parancsot, az embereim pedig végrehajtják azt.

A munka azonnal megkezdődött, irányított robbantásokkal kialakították az elsődleges kürtőt. Mindent a lehető legészrevétlenebbül kellett végrehajtani, hogy ne észleljék őket. A port be kellett fogni, mielőtt pamacsokba rendeződhetett volna, a törmeléket el kellett takarítani anélkül, hogy az YBH-349 profilja megváltozzon, és az elektromágneses lenyomat megtartása miatt semmilyen nehéz gépezetet nem használhattak. A legmegerőltetőbb feladatokat a civire rakodókra bízták, akik hatalmas testi ereje és szinte kifogyhatatlan állóképessége következtében kétszer olyan gyorsan tudtak dolgozni, mint a munkások nagyobbik részét kitevő deteis technikusok.

Így aztán dolgoztak - mindannyian. Természetesen a munkacsapatok jelentették a művelet gerincét, ők végezték a munka nagy részét. A művezető is ugyanolyan keményen dolgozott, egyik kezével irányítva a többieket, a másikkal pedig köveket lapátolva. A tengerészek overallt húztak és besegítettek az alapozásba és dúcolásba. Az igazgató pedig egyszerre volt ott mindenhol, figyelte, bíztatta, feddte és értékelte az embereket, és két extra kezet biztosított, ahol erre szükség volt. Ahogy a művezető is mondta, a munkát el kellett végezni.

Végül elkészültek az aknák és megkezdődött az ásatás utolsó része, a kamrák kivájása, melybe a berendezéseket akarták telepíteni. Aznap este a művezető félre vonta az igazgatót.

A rakódóim kifáradtak, és a fáradt emberek hibáznak. Mikor ma este végeznek a műszakkal, kétműszaknyi pihenőt akarok adni nekik.

Az igazgató megfontolta a dolgot. - Ha kihagyunk egy műszakot, az ásatás befejezése csúszni fog, és már így is le vagyunk maradva az eredeti tervekhez képest.

- Egy beomlás még jobban hátra vetne minket a munkában.

- Értem. - Az igazgató felsóhajtott. - Oké, rendeljen minden rakodó mellé egy technikust, hogy az folyamatosan figyelje, követnek-e el hibát, és dolgoztassa őket addig, amíg a munka el nem készül. Miután befejeztük az ásatást, kapnak egy kis pihenőt.

A művezető lassan bólintott. - Rendben van. Ha elég keményen hajtjuk őket és semmi nem siklik félre, reggelire végezhetünk.

Mikor elérkezett a reggeli étkezés ideje, a rakodók vegyes érzelmekkel ültek le. A munkájuk véget ért, hármuk azonban nem tudott csatlakozni a csapathoz.

Az elhelyezés később, még a reggel folyamán vette kezdetét azzal, hogy a felszerelést az elkészült kamrákba eresztették, a falhoz és padlóhoz rögzítették, gondosan összekapcsolták őket és működésbe hozták. Bár fizikailag nem volt olyan kimerítő, mint az ásás, ahogy a napok lassan vánszorogtak, az összetett elektronikai eszközök alacsony gravitációs, szűk környezetben való szerelése által okozott kimerültség hamarosan jelentkezett. Hibákat vétettek, amiket szerencsére észrevettek és javítottak. Végül minden a helyére került, és a gépezet szívét, egy specializált folyadék-routert gondosan kivettek a tárolóból, levitték a központi teremben és óvatosan beüzemelték, a lehallgató állomás pedig lassan üzembe állt.

A kezdeti elemzések két fontos információmorzsát fedtek fel. Az első az volt, hogy a művelet sikeres volt - annak ellenére, hogy a személyzet jelentős részét, köztük a munkacsoportok harmadát, a műveleti parancsnokot és a tervezőbrigád nagy részét elvesztették, minden tökéletesen működött és részletes érzékelő adatokat továbbítottak vissza a Tengerészeti Parancsnokságra. A második, hogy minden elővigyázatosságuk ellenére a gallenteiek valahogyan bemérték őket, és a következő egy órában egy szállítóhajó fog landolni az YHB-349-en, kísérettel együtt.

A megadás lehetőségét, ahogy felmerült, egyből el is vetették mindenféle vita nélkül. Ha egy munkát érdemes volt elvégezni, akkor érdemes volt érte harcolni is. A tengerész személyzet segítségével védekező terveket vázoltak fel, ütemtervet készítettek és feladatokat osztottak ki. Miközben a megbízott parancsnok technikusok kíséretében visszatért a hajóra, hogy feltörjék a vészhelyzeti fegyvertartalékokat, kimentsenek minden használható felszerelést és megsemmisítsék az összes többit, a rakodók megerősített állásokat kezdtek építeni a főakna teljes hosszában, a technikusok pedig átalakították eszközeiket, hogy fegyverként használhassák azokat. Mire a leszállóhajó hajtóműveinek fényét megpillantották, mindenki készen állt.

A hajó a kiürített lakóterület közelében szállt le és páncélos gyalogosok kezdtek ömleni a kijárataiból. Az akna tetejénél az igazgató, a művezető és a tengerészek a parancsnoki fedezék mögött guggoltak, és figyelték, ahogy közelednek. Körülöttük a technikusoknak és rakodóknak egyértelmű parancsa volt; ahogy az első ellenséges katona túljutott egy ártalmatlan kőhalmon, fegyvereket vetettek át az árkok felett és lövöldözni kezdtek. Az első sortűzben több tengerész is elesett, ekkor azonban már elérték az első lövészárkot, belevetették magukat, és már kinn is voltak, többen horpadt és véres vérttel. A művezető még egyszer utoljára ellenőrizte a fegyverét, majd az igazgatóra nézett.

- Az államért - emlékeztette a nő a férfit, majd tüzelő helyzetbe emelkedett.

- Az államért - ismételte zord mosollyal a férfi.


Az eredeti mű