The Mercenaries (Part Three)

Zsoldosok
Harmadik rész

- Az egyik embere halott, és tudom, ki végzett vele.

Az állomás irányítója felpillantott a nőre, aki irodája másik felében állt. Tetőtől talpig sütött róla, hogy gallentei: tartásából csak úgy áradt az arrogancia és a nyugalom. Idősebb volt nála, de korához képest igen vonzó is; a férfi meglepődött, hogy ezt észrevette rajta.

- Maga az egyik foglyunk, aki túljutott az őreimen - válaszolta. - Beszéljen, amíg csak teheti.

- Azok, akik megtámadtak minket - akiket az állomásra engedtek -, megpróbálták befejezni a munkájukat. A börtönhöz jöttek és megpróbáltak kivégezni minket, de sikerült elmenekülnünk. Az őre nem volt ilyen szerencsés.

- Feltéve, hogy igaz, amit állít - és higgye el, hamar rá fogunk jönni, hogy így van-e - mondta a számvevő, miközben az asztallapra vetített holoképernyőn beütött egy kódot -, miért ne zárjam be magát egyszerűen a cellába és intézzem el a dolgot én magam?

A nő lassan felé lépett. Megfeszült, de a másik a feje fölé emelte a karját. - Pihenj, katona, nincs fegyverem. - Tovább közeledett, és már félúton járt, mikor észrevette, hogy megsérült: amit először rúzsnak gondolt, az valójában egy vérvörös zúzódás volt, amivel a rávitt, vékony gyógyító port még nem végzett teljesen.

- Ezt ők okozták?

- Ennél többet is - válaszolta tömören. - De túléltük. Keressen ránk most, kedves. Majd meglátja, mire vagyunk képesek ezért cserébe.

Befejezte a kódsor beütését. Egy adatmag nyílt szét az asztalon, digitális szirmaival az egész felületet beborította. A nő csendesen állt mellette, miközben olvasott.

Végül ismét felemelte a fejét, a szemeibe nézett és azt mondta. - Miért kéne hagynom, hogy ezt tegye?

A nő az asztalhoz lépett és előrehajolt, csuklójával megtámaszkodott rajta. A férfi látta, hogy bütykei elfehérednek. A tekintete visszavándorolt a nő arcára, és közben más részeit is megbámulta, amik túlságosan közel voltak hozzá, és túl jó illatúak voltak.

- Tudja, már számtalanszor eljátszottuk ezt - mondta csendesen. - Sokszor segítettük már a rendfenntartók munkáját, a birodalmakban és a kalózoknál is. Bízhat benne, hogy azt tesszük, amit mondunk. Hogy jobb a mi életünket kockára tennie, mint a saját embereiét, és ráadásul csendben is tesszük mindezt, hogy a helyiek észre se vegyék, egészen addig, amíg nem hajlandó elárulni nekik, valójában mi is történt. És ha ez még nem lenne elég - mormolta -, nos, itt vagyok én. Egy gallenteinek nincsenek korlátok. Van oka azt hinni, hogy létezik olyasmi, amit nem tudnék megtenni, pedig akarnám?

A számvevő egy ideig csak bámult. - Az alapján, amit láttam, nem, nem hinném - mondta végül. - Hat órájuk van, mielőtt rájuk küldöm az őröket. Keresse meg azokat, akik mindezért felelősek, és adja át őket nekem, élve. Ha minden rendben, maguk szépen távoznak az állomásról, szabadon, a hálánktól kísérve.

- A hála kölcsönös lesz, uram. Hamarosan találkozunk - mondta, és egy csókot dobot felé. A férfi figyelte, ahogy ugyanolyan lassan kisétál, mint ahogy bejött, és észre sem vette az izzadtságcseppet, ami a hátán csorgott végig, sem pedig kezének apró remegését.

***

Hajszálnyi különbség van csak a drága siker és a halálos bukás közt. A férfi testét borító sebek áradata kifizetődő, elég eseménydús életről regélt, miközben ide-oda sodródott az életben.

Az apró elektromágneses bombának például, amit lelkiismeretesen építgetett, egy igen pozitív és milliónyi kellemetlen eredménye lehetett, melyek az azonnali bukástól a tesztkilövés során történő beindulásig terjedtek. Az előbbi valószínűleg megfosztotta volna ellenfelének mechanikus támadása ellen adott egyetlen valódi válaszcsapásától, míg az utóbbitól epileptikus rohamokat kapna, mielőtt agyának minden elektronikus folyamata leállna.

Magában dúdolt, miközben a bombája drótjait forrasztgatta, és ügyelt rá, hogy azonnal beborítsa őket vezető géllel és szigetelővel. Ez volt élete értelme.

A környezete csupasz volt: egy üres raktárépületben állt az állomásközpont határán, elég közel az iparterületekhez és elég messze a forgalomtól ahhoz, hogy senkinek ne tűnhessen fel, hogy itt dolgozik. Volt egy munkaasztala és egy karosszéke, mindkettő műanyag, egy generátora és némi elemző felszerelése a bombához, egy antisztatikus műanyag ponyva, amit a padlóra terített, hogy a különböző alkatrészeket tartsa rajta és egy hordozható konzol, hogy befejezhesse az állomás feltörését.

Letette a forrasztópákát, a mellette lévő konzol villogó képernyőjére tekintett, majd felsóhajtott. Két feladata volt itt. Az első, és legfontosabb az volt, hogy kihajózási engedélyt szerezzen a csapatának az állomás vezérlőfolyamataitól. A második, hogy egy megfelelő ellentámadást építsen fel azon drónok ellen, amik korábban rájuk támadtak. Ez bosszú volt, aminek fontosságát nem igazán tudta szavakba önteni.

A konzolhoz fordult és ügyködött vele egy ideig. Összetett munka volt, amihez gyorsaság, odafigyelés és alkalmazkodási érzék kellett. A gurista rendszere volt az univerzum egyik legszebb példája a szükség szerint összecsapott programoknak, ami csáptömegeivel a birodalmak rendszerein található megszámlálhatatlan repedésen át csatlakoztak azokhoz. Az volt benne a trükk, hogy nem volt szabad hozzáérni, mert egy elég ijedős vadállat volt, ehelyett meg kellett várni, amíg előbújik a vackából. Létrehozott egy hatalmas, hamis adatokkal telezsúfolt adatbázist, és egy közeli, elhagyott bányászkolónián felállított egy rosszul védett tükröző adót. Elég abszurd volt az egész, de kívülről értelmesnek tűnt, és csupán ennyire volt szükség ahhoz, hogy a gurista adatcsápok köré fonódjanak és magukba húzzák későbbi elemzésre; ezzel egy időben pedig egy kis adatcsomagot is, benne egy igen udvarias kéréssel, hogy engedjenek egy adott hajót kihajózni, mielőtt átgondolhatnák a dolgot.

Kellett egy kis idő, hogy a teljes adatmennyiség bejusson a gurista rendszerébe, és majdnem szívrohamot kapott, mikor rádöbbent, hogy épp az elektromágneses bomba drótjaival babrál. Nagyon lassan letette a földre, és hátrébb gurult a széken, hogy gondolataival elkalandozva ne érje el megint. Kezeit a feje mögé kulcsolta, és hagyta, hogy gondolatai ismét elkószáljanak, miközben a konzol befejezte a program utolsó futtatását.

Egész életében ebből élt, vagy így, vagy úgy. Mikor rabszolgákat szabadított fel, két lehetősége volt: a tiszta, mint például ez a konzol itt mellette, vagy a mocskos, mint a bomba. És ha őszinte akart lenni magához, a sok-sok éves tapasztalat után jobbszerette a mocskos verziót. Amikor jelentkezett zsoldosnak is épp ezt választotta, ahelyett, hogy az igaz minmatar ügyért harcolt volna. A küldetések során szerzett profit egy részét átutalta a földalatti barátainak, hogy azok felszabadíthassák testvéreiket és kiképezhessék a harcosaikat, és amennyit a csapata szakított, ez egyértelműen jobban megérte, mintha csak egy újabb test lett volna, ami egy lövészárokban hever élettelenül, egyik kezében fegyverrel, a másikban zászlóval. Számára ezek voltak a minmatarok. Láttak egy lehetőséget, bármennyire is szokatlant, és kezdtek vele valamit. Megragadták.

Elmosolyodott, visszagurult az asztalhoz és munkához látott. Fél órával később volt egy elméletileg működő EM bombája. Óvatosan a földre helyezte néhány tesztelő eszköz mellé, elmondott egy rövid, néma imát és beindította.

A felszerelés elvesztette minden energiáját, Artenam pedig nem. A bomba működött.

Felnevetett, ami harsány röhögésbe csapott át, amikor hátrafordulva észrevette, hogy az EM hullám kisütötte a konzolt is.

***

Néhányan katedrálisokban élnek, míg mások a csatornákat járják. Kralean, az amarr papsághoz való kötődése miatt mindkettőhöz kötődött, ami hátrányt jelentett olyankor, amikor gyorsan kellett haladni, anélkül, hogy bárki is felismert volna, ám kiváló lehetőségeket biztosított azokra az esetekre, amikor csendben, megfontoltan kellett lopakodni.

Általános tévhit, hogy a kalózok és zsoldosok hűtlenek. A legrosszabbaknak persze nincs idejük ilyen kötődésekre. Ám a kalózok mögött nem csupán múltbéli áldozatok húzódnak - van egy árnyékos embertömeg is, akik életét megváltoztatták, vagy összefűzték sajátjukéval. Ezek azok az emberek, akik nem annyira választásból, mint inkább kényszerből élték ezt az életet, és akik rejtett, és soha ki nem mondott reménye az, hogy egy nap, egy ugrás segítségével végleg maguk mögött hagyhatják majd azt.

Elfojtott hitük lehetett ugyan reménytelen, de olyan fényesen izzott, hogy az már fájt. A trükk abban volt, hogy felismerjék az imaházakat.

Kralean bejárta az állomást. Meglátogatott néhány templomot, ahol hitüknek megfelelően embertársukként fogadták őt, még ha nem is betű szerint írva. Innen megtudta, merre találja az igazán jámborakat.

Ezután meglátogatott több otthont a szegényebb negyedekben, látott sok szülőt, és bejárta az utcákat és bárokat, hogy lássa gyermekeiket. Beszélgetett velük, amik időben ugyan rövidek voltak, beszélgetőpartnereinek azonban nagyon hosszúnak tűntek, és miután beszélt egy kicsit, elkezdtek hallgatni rá.

Kellett hozzá egy kis idő, ám a végére elég szép nyájat sikerült összeszednie.

Egy másik általános tévhit, hogy gazemberek bármely csoportjában a kalózok a leghatalmasabbak. Feltűnőek, és persze hangosak, kérkednek bátorságukkal. A bölcs kalóz azonban - az egyetlen, aki a végzetes harci képességek és elemi józan ész megfelelő kombinációjával rendelkezik -, tudja, hogy a sötétben dolgozó emberek támogatása nélkül semmije nincs.

Így, mire Kralean visszatért zarándokútjáról, bebiztosította, hogy bárhová is menjenek ellenségei, bárkivel is beszéljenek, ne kapjanak búvóhelyet, menedéket, sem pedig támogatást, és hogy elkerüljék őket, mint a leprást.

Mert bölcs ember az, aki megnyeri követői szívét, és okos, aki képes táplálni az elfojtott, pislákoló lángot, ami félénken ég mindannyiukban.

***

Nem értett a lőfegyverekhez, de ez nem számított; voltak más lehetőségek is.

Scaara felismerhetetlenül belépett az Acélhordó társalgójába. Az emberek itt nem nagyon törődtek az újonnan érkezettekkel, hacsak nem volt rá jó okuk, és az is sokat segített, hogy látszólag nem volt felfegyverezve. Lopva megtapogatta zsebeit, amikbe egy pár kapcsolót és egy fém ampullát rejtett.

A hely kevésbé volt zsúfolt, mint legutóbb, bár jó néhány arcot sikerült felismernie. Ez jó volt.

A bárpulthoz lépett, de nem ült le. Ehelyett megállt mellette, némán felmérte az üldögélő vendégeket, a csapost és a mögötte húzódó italokat. Különös figyelmet fordított a pult végén ülőkre, a törzsvendégekre. Egy vagy kettő mintha észrevette volna érkezését, és figyelem csillant meg a szemükben.

Nem volt nála lőfegyver, csak valami sokkal jobb. Lassan zsebébe süllyesztette a kezét és előhúzta a fegyver aktiváló kapcsolóit, amit marokra fogott. Csendes elégedettséggel nyugtázta, hogy azok, akik korábban észrevették, most felegyenesedtek, mint a rabszolgakopók a szökési fütty hallatán, feszülten és riadtan. Ökle a magasba emelkedett, mint egy messziről figyelt rakéta, az emberi kopók pedig figyelték lassú útvonalát. Mikor teljesen kinyújtotta a kezét, lenyomta az egyik kapcsolót, majd a földre hajította, mint egy elhasznált üzemanyagtartályt. Amint a padlónak ütődött, a bárban felhangzottak a biztonsági ajtók csattanásai, ahogy minden kijáratnál becsukódtak. Krízis esetén az állomás biztonsága felülírt minden személyes szabadságra vonatkozó jogot, és ha az automatikus épületvezérlés olyan üzenetet kapott, hogy egy egységet le kell zárni, akkor pontosan ez történt.

Az Acélhordóban mindenki felfigyelt rá, de csak a bűnösök álltak fel. Scaara felé siettek. A nő feléjük integetett, majd megnyomta a másik kapcsolót.

A nagyfrekvenciás szirénák, amiket régen egy állomás-felügyelő építtetett be tömegoszlató fegyverként, dobhártyaszaggatóan felsivítottak.. A kuncsaftok úgy vetették magukat a padlóra, mint a lekapcsolt robotok, kezüket a fülükre szorították, és pár másodpercig rángatóztak, mielőtt áldott tudatlanságba süllyedtek volna. Egyikük majdnem elérte Scaarát, kezei már a nyakán voltak, mielőtt arccal előre a padlóra nem rogyott volna.

Scaara a földre hajította a másik kapcsolót, és magában megfogadta, hogy meghívja Artenalt egy italra, amiért összehozta neki ezt: mind a rendszermegszakítót, mind pedig az apró füldugaszokat, amik megvédték a hangtámadástól.

Másik zsebéből előhúzott egy fém kapszulát, mely tökéletes hengert formázott, és nagyjából feleolyan hosszú volt, mint a kisujja. Elcsavarta a kupakját. Egy kattanás hallatszott, és mindkét vége széthúzódott, az egyik egy tűben, a másik egy dugaszban végződve. Letérdelt a mellette heverő férfi mellé, a tűt az egyik erébe szúrta és megvárta, hogy hasson a serkentőszer. Az agyzsibbasztó szirénázásnak mostanra abba kellett maradnia, de még egy ideig senki nem tér magához, hacsak nem kap egy kis segítséget némi szintetikus adrenalin képében.

A férfi felzihált, és olyan tágra nyitotta a szemeit, hogy azok szinte kidülledtek. A nő elmosolyodott.

- Psssz - mondta. - Ez most fájni fog, de próbálj meg lazítani.

Keze ismét ökölbe szorult, most azonban nem volt benne semmi, csupán dühe, amit ki kellett eresztenie.

Valamivel később, miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi tényleg Shahoun csapatának egyik kapcsolattartója, és hogy el tudja mondani neki, merre találja meg őket, és nem, nem hazudik, hanem a teljes igazat mondja, és hogy nagyon-nagyon-nagyon szépen kéri, hogy ne törje el több csontját, a nő előhúzta zsebéből a másik kapszulát, elcsavarta a tetejét és ismét a nyakába szúrta a tűt. Ez alkalommal nem élénkítőt adott be neki, hanem altatót, mely elég erős volt ahhoz, hogy egy felnőtt embert egy mély, álmatlan álomba taszítsa. Miután az alany visszanyeri öntudatát, tökéletesen képtelen lesz a normális kommunikációra. Vagy járásra. Vagy pislogásra.

***

A csapat összegyűlt egy biztonságos helyen és felkészültek a vérontásra.

- Vissza fognak egyáltalán engedni minket az állomásra ezek után? - kérdezte Scaara.

- A szó szoros értelmében semmi rosszat nem tettünk, azon kívül, hogy végeztünk az egyik őrükkel - mondta közömbösen Kralean. - Kis szerencsével és ügyességgel eltűnünk, mielőtt feltűnne nekik a csalás, és később majd kárpótolhatjuk őket. A hozzájuk hasonlóak heves vérmérsékletűek, és kell egy kis időt adni nekik, hogy lenyugodjanak, de általában elég belátóak. - A többiekre nézett. - Nektek hogy sikerült?

- A feromon parfümtől rám tör a hányinger - mondta Joreena. - Még ha csak az első pár másodpercben is. Nem értem, mit szerettek benne.

- Én sem - mondta Artenal. - Pont olyan ronda vagy, mint máskor. - Majd hirtelen lebukott a felé repülő tölténytáska elől.

- Nos, végül is működött - mondta a nő. - A számvevő hagyja, hogy tegyük a dolgunk. Ezen kívül beszéltem az őrség egyik vezetőjével, aki nagyon szomorú volt, amiért elvesztette az egyik emberét, és megígérte, hogy segít, amiben csak tud.

- Nekem is volt egy rövid beszélgetésem - mondta sóvárogva Scaara. - Kellemes volt. Amúgy sikerült megerősítenem az információinkat. A csapat, ami Shahount védi, még mindig szét van széledve, és nyugodtan végzik a dolgukat, mielőtt ma este távoznának. Bármit is hallanak rólunk, azt nem az állomáson lévő kapcsolatuktól fogják megtudni. És ami a caldari fickót illeti, aki az Acélhordóban belém kötött, ő az enyém.

- Döbbenetes, hogy mindig a sajátjaiddal gyűlik meg a bajod, drágám - mondta Joreena.

- Ők nem az enyéim - válaszolt vállrándítva Scaara. - Mindenki, akivel ezen meló közben találkozom, az Állam árulója.

- Még ha ez így is van - mondta Kralean -, Shahoun csapatának valamivel kevesebb támogatója lesz.

- Mennyivel kevesebb? - kérdezte Artenal.

- Gyakorlatilag senki - válaszolt Kralean. - A hívők levadásszák őket. És ha már a célpontok válogatásánál tartunk, én a minmatar nőt akarom. Körbekérdezősködött, és okom van azt hinni, hogy minden igyekezetem ellenére sikerült összeszednie egy kis csapat bajkeverőt. Nem vagyok túl boldog emiatt.

Artenal összevonta a szemöldökét. Ez egy teljesen jogos indok volt. Persze, hogy az. És a csapaton belüli együttműködés is kiváló volt. Ám az elmúlt néhány küldetés során Artenal kezdte úgy érezni, hogy Kralean elég gyakran szemeli ki magának a minmatarokat.

- Én a gallenteit választom. Már hozzászoktunk, hogy eláruljuk barátainkat és feljebbvalóinkat - mondta Artenal, és jelentőségteljesen Kraleanra pillantott, aki egyáltalán nem törődött ezzel. - Ő volt az, aki mindannyiunkat kiütött. Fejlett technológiával rendelkezik, ti nem tudnátok mihez kezdeni ellene. Láttam az itteni bevásárló listáját, és van rajta néhány érdekes dolog. Egyébként is, beírt pár dolgot rólunk a gurista adatbázisába, ami miatt nem vagyok túl boldog.

- Biztos vagy benne, hogy el tudsz vele bánni? - kérdezte Joreena, és hangjában mintha egy árnyalatnyi megbántott, faji büszkeség hallatszott volna.

- Ugyan kérlek - mondta Artenal. - A férfi drónokat használ.

Kralean továbbra sem törődve a civakodással, Scaarához fordult. - Ha a caldarira támadsz, ugye tudod, hogy Shahounnal is szembe kerülsz?

- Nem fogom megölni - válaszolta gyorsan a nő.

- Tudom, hogy nem fogod. Terveim vannak vele...

Nem sokkal később távoztak, mindannyian a saját céljuk felé, csendben és halálosan.


Az eredeti mű