The Mercenaries (Part Four)

Zsoldosok
Negyedik rész

– Hello Garmasi. Hallom, szereted bajba sodorni az embereket.

A megszólított amarr lassan visszatette az árut az eladó kiállítópadjára és felegyenesedett. Ráncos vonásai mosolyra húzódtak.

– Attól függ, hogy megérdemli-e – mondta a job oldalán álló alaknak. – Hogy sikerült kijutnotok?

– Volt egy kis segítségünk – mondta a hang. – döbbenetes, hogy egyes emberek mit meg nem tesznek saját érdekükben.

– Hát nem – mondta Garmasi. – De ha nem bánod a kérdést, miből gondolod, hogy jó ötlet egyszerűen idejönni, hogy mindenki lásson? Csak nincs nálad egy lézerkés?

– Semmi ilyesmi – mondta a hang.

– Egy kis pisztoly, hangtompítóval, vagy talán feltöltő pisztoly, tele állapotváltó tölténnyel? Valami, ami életem utolsó néhány kínkeserves másodpercére igazán helyre tesz?

– Dehogy is.

– Dezintegráló garott – mondta. – Legalább az. Egy sötét sikátorba csalsz, és egy önszorító hurkot akasztasz a nyakamba, ami elvégzi helyetted a munkát.

– Semmi ilyesmi.

Garmasi a nő felé fordult. – Akkor mégis mi akadályozna meg engem abban, hogy hívjam az őröket, hogy a – végigmérte a nőt – bevallom, csodálatos feneked visszahajítsák a börtönbe, ez alkalommal rendzavarás, emberrablás és szökés gyanújával?

– Á, nem hiszem, hogy ezt akarnád tenni – mondta Joreena. – Szerintem inkább elmondanád, mit tervezel.

– Valóban? – kérdezte önelégült mosollyal Garmasi. A széke mögül, a kirakat takarásában az eladó udvariasan felköhögött, mivel a páros eltakarta a rálátást az árujára, ám egyik ember sem mozdult. Mikor ismét megköszörülte a torkát, az amarr felé fordult, egy gyors mozdulattal előhúzott egy adatkártyát, beütött egy számot, a kártyát az árus leolvasójához emelte, zsebre vágta a kártyát és öklével rácsapott a leolvasó megerősítő gombjára. Egy sor szám szaladt végig a kijelzőn. Az eladó azonnal elhallgatott.

– Valóban – mondta Joreena. – Apróságok miatt lecsukattál minket, ám nem álltál tovább, mintha az ég egy adta világon semmi gondod se lenne. Biztosan rájöttél, hogy utánad eredünk és elrontjuk majd az üzletedet.

– Nem igazán, drágám – mondta Garmasi. – Az ügyfelünk megvédésén kívül nem mondhatnám, hogy sok dolgunk van itt. Ami pedig a követésünket illeti, az egyikünk tud egyet s mást a Gurista adatrendszerekről. Attól tartok, elég ocsmány múltat kaptatok tőlünk. Semmi olyat, ami főbenjáró bűn lenne, de ahhoz bőven elég, hogy a hatóságok bezárjanak titeket, amíg ki nem találják, mit csináljanak a hozzátok hasonló lényekkel.

– A hozzánk hasonló lényekkel?

– A férfi vállat vont és elmosolyodott. Tüzek. Gyermekek. Rossz emberek vagytok.

Joreena egy pillanatig csak nézett maga elé, majd elmosolyodott, és mintha eldöntött volna magában valamit. – Akkor eltűnünk. Az árnyak közül csapunk le rátok. És elkapjuk a célpontunkat.

– Semmi ilyesmit nem tesztek – mondta Garmasi. Előre lépett, erősen megragadta Joreena felkarját és az eladóhoz fordult. – Háromszor annyit kap, mint az előbb, ha most rögtön idehívja az őröket.

Az eladó buzgón bólintott és a bódé alá nyúlt a kezével. Kongó zaj hangzott felé, és hirtelen az egész helyet elárasztották az őrök.

– Attól tartok, kedvesem, hogy most búcsút kell vennünk egymástól – mondta a férfi.

– Igen. Én is – mondta a nő.

Az őrök közelebb jöttek.

– Nagy kár, hogy semmi más célod nincs itt. Talán meg is egyezhettünk volna – mondta a nő.

– Á, ahhoz már túlságosan késő – mondta a férfi.

– Az biztos – válaszolta derűsen a nő.

A férfi összeráncolta a szemöldökét, de nem volt ideje bármi mást mondani, ugyanis egy izmos kar ragadta meg a vállát. – Rendben van, gyilkos. Ideje távozni.

A férfi körbe nézett. Egy hatalmas gurista őr állt mellette, öt másikkal a háta mögött. Ketten már elő is húzták kábító botjukat.

– Várjanak, mi a… – dadogta Garmasi, mielőtt az őt tartó őr felemelte az öklét és gyomron nem vágta. – Fogd be, seggfej – mondta, ahogy az amarr összegörnyedt.

Joreena mellé térdelt. – Ne fecsegj annyit – mondta. – Inkább készülj fel a kihallgatásra. Úgy hallottam, elég durván bánnak a hozzád hasonlóan rossz hírű emberekkel.

Garmasi a nőre meredt.

– Most már rossz emberek vagytok – suttogta a nő és egy csókot dobott felé, mielőtt az őrök elrángatták volna.

***

Mi az előnye annak, hogy az univerzum eldugott szegleteiben, raktárakban és üres szobákban végzi az ember saját őrült kísérleteit? Hogy megtanulja felismerni a jeleket. Artenal az épülethez közeledett, nem siette el, jól megfigyelte az ajtókat és ablakokat.

Nem kellett robbanószerektől, vagy más területre ható rombolóeszközöktől tartania ettől a fickótól. A drónok pontosak voltak és tiszta munkát végeztek. Artenalnak ezzel nem volt problémája. Ő be akarta mocskolni a kezeit.

Másrészről a drónok korai figyelmeztető rendszereket és távharcot is jelezhettek. Lassan haladt előre, szemével mintákat keresve. Semmi nem csipogott, semmi nem villogott; úgy látszott, ellenfele semmilyen védelmi rendszert nem szerelt fel. Érthető volt – a férfi hamarosan távozott, ellenségeinek pedig a börtönben kellett rohadniuk –, ugyanakkor igen nagy ostobaság. Az ilyesféle feltételezések miatt szokott megsérülni az ember.

Artenal elvigyorodott és megpaskolta a zsebében lévő kis gömböt.

A raktár ajtaja nyikorgott, de egy igazi szaki mindig hordott magánál valamilyen olajat. Beljebb hatolt az épületbe.

Odabenn a padló mindenféle kacattal és szeméttel volt beterítve – főként lebegő járművek vázaival, melyekről minden használható alkatrészt leszereltek –, középen azonban volt egy nyílt terület, amit kitakarítottak. Itt, egy fém munkaasztal mellett ült a gallentei férfi, akit Artenal a bárban látott, és csendben bütykölt valamit. A magas plafonnak és sima falaknak köszönhetően minden szerszám csattanása visszhangot vert.

– A biztonság a felkészületlen emberek illúziója, Ontre – mondta Artenal, ahogy kilépett a takarásból. Ontre felnézett, és egy pillanatig őt figyelte, majd egyszerűen folytatta a munkát.

Miután a férfi semmi mást nem tett, Artenal néhány lépést tett felé. Túl messze volt ahhoz, hogy lássa, pontosan mit is szerel a gallentei zsoldos – csupán egy halom ezüstös szerkezetet és egy halom drótot látott belőle –, ám ahhoz elég közel, hogy felismerje a munkaasztal szélén szépen sorakozó apró támadó drónokat.

– Be fogod azokat kapcsolni? – kérdezte teljes nyugalommal Artenal.

Ontre félbehagyta a munkáját, és mintha csak most venné észre Artenalt, érdeklődve nézett fel rá. – Kellene? – kérdezte.

– Vagy ez, vagy megadod magad és elbeszélgetsz velem és néhány barátommal.

Ontre egy pillanatra mintha megfontolta volna a dolgot. Ezután vállat vont. – Tudod elég sok melóm van még itt. – Azzal előre nyúlt és lenyomott egy gombot az asztalon heverő aktiváló áramkörön.

A levegő dühös zümmögéssel telt meg, ahogy a drónok életre keltek. Ontre beállított néhány dolgot a műszertáblán, majd az asztalra könyökölt és Artenalt kezdte figyelni.

Eltelt néhány másodperc, mire az elektronikus kis gépek felemelkedtek a levegőbe és felmérték a terepet. Egyre magasabbra emelkedtek, alakzatba rendeződtek és jól láthatóan beszélgetni kezdtek egymással. Artenalt elbűvölte a dolog. – Mindig ilyen sokáig tart, hogy felkészüljenek? – kérdezte. – Ha lenne nálam fegyver, már halott lennél.

– Nulláról halálig nulla egész nyolcvanöt másodperc méterenként a levegőben, feltéve, hogy nincs szél. Van néhány biztonsági berendezés is, amikkel egyenesen fel, vagy valaki felé tudják magukat kilőni. Kikapcsolástól a biztos becsapódásig egy egész tizenkettő, ha a kezem az aktiváló kapcsolón van – mondta a gallentei. – És ha lett volna nálad fegyvert, akkor már messziről rám lőttél volna, ezért úgy gondoltam, hogy akár hagyhatom is, hogy lefusson az egész szinkronizáló művelet. Zsémbesek lesznek, ha túl sokat használom őket enélkül.

– Akkor lássuk, mire képesek – mondta Artenal, és a zsoldos felé kezdett sétálni. A drónok, amik mostanra a szarufák közt lebegtek, elektronikus szemüket egyből rá szegezték. Tucatnyi kis kattanás és elektromos ropogás hangja visszhangzott fel a páncélok alól.

Ahogy Ontre vállat vont és átpöccintett egy újabb gombot a vezérlő panelen, Artenal a zsebébe nyúlt és előhúzta az elektromágneses bombát. A drónok zuhanórepülésbe kezdtek, elektromos pusztítást célozva Artenal felé. Meglepve tapasztalta, hogy jóval több önuralomra volt szüksége rá, hogy ne kezdjen el menekülni, mint amire számított. Bekapcsolta a bombát és a levegőbe hajította.

Robbanás hallatszott, a drónok pedig a kimerült bombával együtt élettelenül hullottak a padlóra.

Ontre rosszallóan felnézett. Ahelyett, hogy Artenal közeledtére figyelt volna, ismét a munkája felé fordult és megütögette egy csavarhúzóval. – Ez egy napi, igen összetett munkámba került – mondta.

– Kár. Legközelebb talán jobban meggondolod, hogy szórakozni kezdesz-e velünk – mondta Artenal. Egyre közelebb ért a gallenteihez, és előre nyújtotta a kezét, azt várva, hogy nyakon ragadja a férfit, mikor a zsoldos lebukott, előre ugrott, átkarolta Artenal térdét és felbuktatta. Ontre egyből folytatta a verekedést. Egyik térdét a férfi szegycsontjára rakva a földhöz szorította, míg másik lábát hátra nyújtotta, hogy egyensúlyban maradjon és ütni kezdte a fejét.

A támadás feletti döbbenet sok értékes másodpercébe került Artenaltnak, és látása is kezdett elhomályosodni, mire az agya rádöbbent, min megy át a teste. Megfeszítette csípőjét, majd elernyesztette, közben pedig oldalra gurult és feltérdelt. Ahogy a gallentei felé lendült, előhúzta övének egyik rejtett részéből apró acélpengéjű fegyverét és kábultságot tettetve a tenyere mögé rejtette. A zsoldos a feje felé rúgott, és ahogy a cipő a közelébe ért, Artenal a láb felé vágott késével. Remélte, hogy sikerült elvágnia egy ínt, a penge azonban megállt félúton, Ontre vádlijában, a rúgás pedig, bár oldalról, kisebb erővel találta el a fejét, elég volt ahhoz, hogy beleszédüljön.

Ontre ordítva a padlóra rogyott. Megpróbálta kihúzni a kést, a fogazott penge azonban nem mozdult. Mire összeszedte magát annyira, hogy ismét felpillantson, Artenal másik rejtett kése az állán át szépen a fejébe szúródott.

Ontre élettelenül összerogyott.

Artenal hosszú ideig ült ott, miközben karrierlehetőségeken és a feltételezések idiótaságán gondolkodott.

***

Hosszú, sötét sikátor volt, de azt a tippet kapta, hogy itt lesz a nő. Tudta, hogy nem, vagy legalábbis nem felkészületlenül és nem egyedül, de ez nem zavarta; ő is felkészült, amennyire csak tudott.

Kralean lassan sétált, a neszeket és a csöndet hallgatta.

– Szevasz, nyápic – mondta egy hang.

Megfordult. Egy minmatar származású nő lépett be a sikátor elejénél. Nem volt rajta sok ruha, a távoli neon- és csillagfényben csillogott a bőre, kiemelve tetoválásait és sebeit. Kralean látta izmainak körvonalát, amik egy összetekeredett kígyóhoz hasonlóan, sokat sejtetően mozgott, szinte minden erőlködés nélkül. A bárbéli nő volt az, akkor azonban még nem szentelt rá sok figyelmet.

Tucatnyian követték, akik mintha mind az űr legsötétebb részéből érkeztek volna.

– Az a hír járja, hogy a társaimat követitek. Hogy mivel sikerült kiszabadulnotok, most ügyesen végeztek velünk. Megpróbáltam kapcsolatba lépni velük, azt hittem, ez csak a szokásos, szar gurista állomásszolgálat. Erre kiderül, hogy ti voltatok, és hogy ellenünk fordítottátok az őrséget.

– Az Artenal volt. Úgy gondolta, könnyebben végzünk veletek, ha összehozunk egy áramszünetet. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam – mondta Kralean, és zsebre tette a kezeit. A minmatar nő társai megfeszültek, ezért hozzátette: – Nyugi, nem fogok fegyvert rántani.

– Ezért elhíreszteltem, hogy beijedtem – mondta a minmatar nő. – És hogy összehozok egy találkozót egy szökési kapcsolatommal. És lássunk csodát, felbukkansz. Hol vannak a haverjaid?

– Megmondom őszintén, fogalmam sincs – mondta Kralean. – Külön kértem, hogy én vehesselek kezelésbe, és úgy tűnik, jól választottam.

A minmatar nő összeráncolta a szemöldökét. Az egyik társához fordult. – Öld meg – mondta.

A férfi bólintott és szótlanul megindult a sikátorban. Mikor félúthoz ért, Kralean elővett egy apró tárgyat a zsebéből. – Ha közelebb jössz, megnyomom – mondta.

Mindenki megtorpant. A nő nyugodt, tiszta hangon szólalt meg. – Mid van?

– Ó, csak egy gombom – mondta Kralean, és megnyomta. Legnagyobb élvezetére rajta kívül mindenki becsukta a szemét egy másodpercre, majd meglepetten tekintett körbe. – Mondtam – mondta.

– Ég és föld Nagy Törzsére – szólt kétségbeesetten a minmatar nő, felsóhajtva az adrenalin hatásáral – Öld meg!

A férfi megmozdult. Kralean elmosolyodott. Rövid dulakodás vette kezdetét.

Miután a férfi teste abbahagyta a rángást, Kralean leporolta köpenyét. – Nézd, talán még kitalálhatunk valamit – mondta.

A minmatar nő és társai döbbenten figyelték a férfi lába előtt heverő, szétroncsolódott holttestet. – Mit… mit javasolsz? – kérdezte végül.

– Nos, lóg egy apró arany Khuumak a nyakad körül. Szeretem őket, olyan aranyosak. Tépd le és dobd ide, és adok pár másodperc előnyt.

Még ebből a távolságból is látta, ahogy a nő arca megfeszül és összeszorulnak a fogai. – Ne feledd elszavalni a Császárok nevét – tette hozzá a férfi. – Biztos megtanították őket valamikor.

A nő egyenesen a szemébe nézett. – Nem fogod élve elhagyni ezt a sikátor – mondta halálos hangon. Csapatával a nyomában elindult felé.

A férfi elmosolyodott és oldalra hajtotta a fejét, mintha hallgatna valamit, majd az ég felé tekintett.

Ha ez egy egyszerű utcai harc lett volna, a nő tovább közeledett volna. De még látható dühe ellenére is megállt, és megállította embereit is.

A férfit elöntötte a megkönnyebbülés, hogy gondoskodott tartalékosokról. A zsebében lévő jeladó túlságosan könnyűnek tűnt, de ismét megnyomta, elküldve a második, végső üzenetet.

– Mire várunk? – kérdezte egyikük, azon a tipikus hangon, ahogyan a gyerekek kérdezik, miért nem játszhatnak a kedvenc játékukkal. – Hiszen csak áll ott.

– Igen – mondta a nő. – Ez a probléma. – Mit hallgatsz, prédikátor?

– Az embereket – válaszolta. – És azt hiszem, épp most érkeznek.

Susogás töltötte be a levegőt. – Tudod – mondta Kralean –, a legtöbb embernek van annyi esze, hogy ne segítsen téged. Azok, akik jelentkeztek a kis csapatodba, olyanok, akiket az állomáson mindenki gyűlöl és fél. Ám a számokban van az erő.

– Miről beszélsz?

– Egy ilyen helyen erős az emberek hite – mondta. – És elég sok győzködés kellett hozzá, de hát hosszú ideig voltam az Igazság Szónokainak Vándora, és tudom, mit kell azoknak mondani, akik hajlandóak odafigyelni, és hogy hogyan hallgassam azokat, akik egyébként soha nem beszélnek.

A susogás zúgássá erősödött. A zsoldosok körbe tekintettek, és embereket pillantottak meg, akik a sikátorba özönlöttek.

– Tényleg hallgatnod kellett volna – mondta Kralean, mielőtt a verekedés kezdetét vette.

***

Shahoun egyedül, védtelenül haladt a sötét éjszakában.

Csapatának utolsó tagja is eltűnt. A kikötő felé haladtak, mikor caldari testőre megállította, mondván hogy valami zajt hallott. Az őr utasította, hogy maradjon ott, majd elment, hogy megvizsgáljon valamit, és nem tért vissza. Egy női nevetés hangzott felé a távolban, amitől kirázta a hideg. Futni kezdett.

A kikötőbe ért, nem volt már messze a hajójától. Már semmi nem számított, csak hogy eltűnjön innen.

A vámtiszt sokáig szöszmötölt az adatai átnézésével, majd Shahounhoz fordult. – Sajnálom, uram. A hajóját elkobozták.

A férfi még vitatkozni sem kezdett. – Van rá valami mód, hogy elhagyjam az állomást? Bármilyen mód? Kérem?

A vámtiszt túl hosszan figyelte őt.

– Nézze – mondta Shahoun –, nagyon sajnálom, ha túl arcátlannak talál. Nem akarok bármit sugallni magáról, a munkájáról vagy személyi etikáról. De szörnyen, rettenetesen fontos, hogy hamar eljussak valahová, és bármit megtennék, amit csak tudok, hogy odaérjek. Kérem. Könyörgöm magának.

A tiszt tovább figyelte. – Nos, uram – mondta végül –, a hajóját lefoglalták, ám nincs olyan utasítás, mely szerint önnek itt kellene maradnia, bár valószínűnek tartom, hogy a vizsgálat lezárultával már lesz ilyen. Ám belátom, hogy nehéz helyzetbe került, és hajlandó vagyok kompromisszumra.

– Bármit, csak nevezze meg – mondta Shahoun.

– Van egy hajó, ami hamarosan távozik, és ismerek rajta valakit. Ma este, nem olyan rég beszéltem vele, ami azt illeti. Ők már végeztek az itteni dolgukkal és bőven van helyük az utasok számára is. Biztos vagyok benne, hogy meg tudja velük beszélni, hogy elvigyék oda, ahová tart. Jó emberek.

– Nagyon köszönöm. Igen. Ez csodálatos lenne.

A vámtiszt átadott neki egy kártyát. – Úgyhogy ha tudna egy kisebb adományt nyújtani a vámtiszt nyugdíjalapnak, akkor biztosan megegyezhetünk.

– Természetesen, természetesen – mondta Shahoun, és elvigyorodott. – Mennyit?

– Mennyit ér ez meg magának? – kérdezte kifejezéstelen arccal a vámtiszt.

Shahoun átutalt egy összeget, a vámtiszt megnézte, majd bólintott. – 34C részleg, vörös terület, uram. Siessen, induljon.

– Nagyon köszönöm – mondta Shahoun, azzal elrohant.

Épp időben érte el a hajót, egy másik vámtiszt szó nélkül eresztette tovább, és belépett az egyik várakozó fülkébe, ahol hatalmas sóhajjal rogyott a székbe. Egyelőre senkivel sem akart beszélni, csak a mély űr feledésébe repülni.

Nem sokkal később a külső ajtó automatikusan bezáródott. Az egyetlen másik, a hajó belsejébe vezető ajtó tárva-nyitva állt.

Koccanást hallott abból az irányból. Shahoun felpillantott, és egy jól megtermett minmatar férfit pillantott meg, aki rámosolygott, egyik kezében egy kis dobozzal. A férfi Shahoun felé hajította a dobozt, aki ösztönösen elkapta azt.

– Üdv a fedélzeten – mondta Artenal, és bezárta az ajtót. A doboz sziszegni kezdett és fehér színű, szagtalan gázzal töltötte fel a szobát.

Shahoun érezte, ahogy a tehetetlenségi erő húzni kezdi, bár egyre zavartabb gondolatai közt azt már nem tudta kihámozni, hogy vajon a hajó indult-e el, vagy egyszerűen csak kezdte elveszíteni az eszméletét. Furcsán felszabadító érzés volt.

Utolsó gondolata, mielőtt elájult volna, az volt, hogy inkább ezeket az embereket kellett volna felbérelnie.


Az eredeti mű